Kultur
Kiútkeresés
Nagy Melinda





Az általam választott szerteágazó utak során új és új, olykor érdekes emberekkel találkozom. Legutóbb véletlenül botlott belém egy magyar származású férfi, akinek nem mindennapi, kalandos életútja jó példája a tenni akarásnak. Nem szolgál irányadóként és vérmérséklettől függően ki-ki eldöntheti mennyire szimpatikus számára egy ilyen választás a lehetőségek széles tárházából, mindenesetre azt mutatja, hogy mindig van megoldás. 
 


 

 
Az illető egy heves megyei kisfaluból indult – és mai napig nem bánta meg, hogy útra kelt. Ehhez persze némi kényszer is hozzásegítette, ugyanis a ’80-as évek végén disszidálnia kellett Kanadába – ahol alkalmazkodóképességével, szakmai hozzáértésével, valamint kíváncsiságával, tudás- és kalandvágyával meg is találta a helyét, számításait; később feleségét is. Ahogy mondta, dolgozni „idegenben” is kell, ott is vannak nehezebb és könnyebb korszakok, szükséges némi rugalmasság, nyitottság, olykor átértékelés, és a kitűzött jövőkép szem előtt tartása, mert a helyzet korántsem mindenhol kilátástalan, főképp nem évtizedekre előre… A kitartás eredménye az elismerés, a vele járó életszínvonal pedig jócskán meghaladja az ittenit. Az angol nyelvet ő önállóan tanulta meg – létszükséglet. Több módon kereste a boldogulást: szabadúszóként, vagy másokkal karöltve. 
 
Cél: a jobb élet, ugyanakkor önmagunk megvalósítása – a szabadság érzetének megőrzésével. Nem az a fontos, mit teszünk, hanem hogy hogyan, illetve miért. Kereshetjük két kezünkkel vagy szellemi munkával azt, amiből haladhatunk. Igen, előre, és nem várni toporogva a szebb jövőre. 
Emberünk ment, tette a dolgát, nem figyelve a hitetlenekre, a csodálkozókra – akik lássuk be, irigyei is talán. Mert lehet-e boldogabb ember, mint aki azt teszi, amit valóban szeretne? 
Amikor amnesztiát kapott, hazajött. Szeretett volna létrehozni valamit, ami sokak, családok segítségére lehetett volna – de a bürokrácia, a fölösleges és tévedést szülő körök útját állták. 
A sikertelenség láttán ismét más ország(ok)ban keresi a boldogulást. Ha van ideje és alkalma utazgat, pihen, szeret új csodákat látni. 

HIRDETÉS: ajándék gyereknapra!

 
Nem érti hazája „meg-nem-értését”, a gátat a változás, a fejlődés előtt. Talán sokan vagyunk így ezzel, mégis gyáván, a változástól félve éljük életünket. Mert nem lehet mindenki úttörő, nem hagyhatja el mindenki az országot, de aki túllát a napi gondokon, és van ereje, kitartása, veszteni valója pedig nem sok, az megteszi. És egyre többen vannak. Korosztálytól, nemtől függetlenül. Nem elgondolkodtató, hogy a kreatív, értelmes emberek miért hagynak itt bennünket? 
Élni sehol sem könnyű, nem kapunk ajándékba semmit, ha azonban hajlandók vagyunk felmutatni valamit, nem mindenhol űznek el, nem tagadják meg az alkotókat, és nem nyúzzák le utolsó sor bőrünket is. A nyugodt élet, az anyagi biztonság pedig nem kis motiváció. 
Vagyunk még néhányan, akik tűrünk. Kérdés: meddig tart az elviselhető és mikor lépünk túl azon? Feszegetik a határokat, amíg csak megtehetik… Megvárjuk, míg belehalunk? Mindenkinek személyes joga eldönteni, hű marad-e a földnek ezen részéhez, avagy jövője, családja érdekében átlépi a határokat. Jogunk van személyes szabadságunkhoz, s olykor megfogalmazódik az emberben a kérdés: van még nekem olyanom? Vagy csak a robothoz van jogom – ha kapok egyáltalán munkát. És a fizetnivalóhoz – mindenért. Nem is jog az már, ami az állampolgáré, csak kötelességek sokasága. 
 
Láttam én is más népek arcát az utcán. Láttam, ahogy ők is sietnek – mégsem zaklatottak, nyugtalanok. Tudnak még mosolyogni, nem lehajtott fejjel járnak, szívélyesek, és az egymáson való segítés hajlandósága is él bennük. Mi lett velünk? Mivé váltunk? Túlhajszolt, gondterhelt, boldogtalan, pénzhajhász nép lettünk. Mert amit kapunk az kevés; aki pedig nem keveset kap, még többet akar… Élvezetekbe menekülünk – amelyeket a szomorúság, a tehetetlenség arányában fokozunk, olykor az illegálisig.
Persze nem kell, hogy mi is a világ csavargói legyünk. Ehhez is szükséges bizonyos attitűd, ami – most már tudom – nem feltétlenül igényel ép elmeállapotot. Na de ki mondja meg, mi a normális? Azok, akik az őrületbe kergetnek minket?
 
Nagy Melinda
 
Forrás:harsonaujsag.hu 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu