Kultur
Dobj egy hatost!
Esti mese felnőtteknek. Csak 18 éven felülieknek!
 
 
Velencében betérek egy bárba. Késő este van, két órája havazik. Az ablak melletti asztalhoz ülök, és barna sört rendelek. Figyelem a hóesést.



Egyre jobban esik. A hó, mint egy hatalmas fehér szőnyeg kezdi befedni az utca kövezetét. Az útszéli védőkorláthoz kikötött gondolák tetején megtapadnak a vizesebbnek tűnő pelyhek, majd a feltámadó szélben tovább szállva a vízben elolvadnak. Velencében ritkán esik a hó. A természet csodálatos játékán tűnődve lassan kortyolgatom sörömet. Mire a pohár alját meglátom, már egészen máshol jár az agyam. Egy régi kedves emléken kezdek merengeni. Pár perc múlva, egy hirtelen ötlettől vezérelve felállok és kimegyek a bár bejárata elé. Most már szakad a hó. A feltámadt, orkánszerű szélben, csak úgy tudok biztonságosan megállni, hogy a jobb kezemmel az ajtóba kapaszkodom. Visszahúzódom az ajtó szélfogó oltalmába, és onnan kidugom a bal kezem. Kezdem fogdosni a hópihéket, mintha lepkevadászaton lennék. Mikor már vagy egy félmaréknyi hópihe összegyűlt, gyorsan visszaiszkolok a bárba és közben egy kis hógolyót formálok kezeim között. A bárpulthoz lépek és kérek egy poharat.
 
–Milyet parancsol a kedves vendég? –kérdez vissza a pultos.
–Tulajdonképpen mindegy, de ha lehet választani, legyen mondjuk egy csőpohár. 
Átvéve a poharat, a kis hógolyót óvatosan a pohár aljára helyezem és megkérem, hogy töltse fel jóféle gin-el és egy kis tonikkal.
–Ahogy óhajtja! –válaszolja mosolyogva.
  
Megköszönöm, helyemre ülök. Kavargatom a koktélt és révedezve figyelem ismét az utcát. Szemem előtt egy másik nap emléke sejlik fel. A múlt télen, innen nem messze béreltünk egy szobát kedvesemmel. Az utolsó itt töltött esténken a nyitott ablakon bámultunk ki és csodáltuk a szakadó hóesést. Azzal szórakoztunk, hogy kezünket kidugtuk és tenyerünkben összegyűjtöttük a hópihéket. A hópihékből, hógolyót formáztunk, majd egy pohárba tettük és gin-el és tonikkal öntöttük fel. Iszogattunk, bámultuk a várost és közben egy dobókockával az ablakpárkányon játszottunk. Aki kisebbet dobott, annak kellet a következő koktélt elkészítenie. Én gyakrabban voltam a mixer. 
 
 –Játszunk mást! –kérleltem kedvesem. 
–Jó, de mit?
–Szeretkezzünk!
–Örömmel! 
–Menjünk az ágyhoz!– kérleltem.
–Nem, itt az ablakban, és annyiszor, ahányast most dobok.
–Na, ne!– ijedek meg, hisz jól tudom, akkor dob hatost, amikor akar.
–Ne félj! Hármasnál nagyobbat nem dobok, hisz reggel korán indulnunk kell haza. 
 
És dobott egy hatost!
Reggelig bámultuk a hóesést és hat koktélt is kellett kevernem. Másnap a vonaton egymást átölelve végigaludtuk az utat egészen hazáig.
Merengésemből a pultos hangjára riadok.
 
–Ne haragudjon uram, hogy hívják ezt a különleges koktélt, amelyet az imént kevertünk? 
–„Dobj egy hatost” koktélnak! Tudja, nem is olyan régen egy lánnyal itt voltam Velencében és egy egész éjszakán át bámultuk a hóesést. Reggelig hat ilyen koktélt sikerült elfogyasztanunk. No, de rég volt, szép volt, ez már csak egy emlék. Sajnos mennem kell, reggel korán indulok haza.

Fizetek.
–Igenis uram. Máris számolok.
–Köszönöm, a többit tartsa meg!
–Köszönöm. Ja, és remélem uram, nyáron is ellátogat hozzánk! Szerintem a nyári záporokból is remek koktélokat tudnánk készíteni.
–Igen, valószínűleg- válaszolom és sildes sapkámat mélyen a homlokomba húzva elindulok a most már kissé csendesedő hóesésben.
Zsebemben egy apró dobókockát szorongatok.         
 
 
Ocsenás Gábor 


A Dobj egy Hatost című könyv itt megvásárolható. Katt



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu