Kultur

Csengőszó, kölni, kútvíz és a Húsvét

Az ünnepeknek korszaka van, emberi léptékű korszaka.











Arról beszélek, hogy mást és mást jelent az ünnep, annak függvényében, hogy milyen korosztályba tarozunk, annak függvényében, hogy mi a nemünk, s annak függvényében, hol élünk, milyen emlékek kapaszkodnak abba az ünnepbe. Ez a húsvét kapcsán fokozottan érvényes, főként a „Mi a nemed?”  vonatkozásában.

Én nem szerettem igazán soha, én a készülődést szerettem.  A tojásfestést, a tojásfa készítést, de magát az ünnepet nem. Erről pedig a férfiak tehetnek, az illuminált állapotú férfiak. Tisztelet a kivételnek, mert szerencsére akadt köztük az is. A délelőtti locsolók még hagyján, de a délutániakat, már ünnep ide, ünnep oda, anyám volt, hogy ugyanazon lendülettel fordította meg az ajtóban a visszafelé irányba, mint amilyen lendülettel bejött az említett férfiú a befelé irányba. Az ünnep  késő délutánja volt még említésre méltó, mikor az öcsém hazajőve a locsoló körútról kipakolta az asztalra a töménytelen mennyiségű csokoládét, a tejcsoki nyusziktól kezdve a festett hímes tojásokon át, mindent. Ezek után kiborította a pénztárcáját, mert nagyfiú lévén, már itt-ott, néhol, s egyre több helyen pénzt kapott a hajpermetezés ellenszolgáltatásaként. A pénz az övé, s mindig azt vehetett, amire csak kedve szottyant. Ilyenkor felidéztem magamban az aznapot, miként rettentem össze, mikor a csengő megszólalt, vajon ki jön , meddig marad és legfőképpen milyen állapotban, s a nap előrehaladtával ez egyre feszélyezettebbé tett. Ezt a délutáni állapotot legfőképpen az irigység és a „Miért nem én” szelleme hatotta át, ha itt áthatásról lehet egyáltalán beszélni.

De történt egyszer, hogy elkocsiztunk apai nagymamámhoz, akit mi falusi mamának hívtunk magunk között ( A magunk : öcsém és én.), s ha már ott voltunk, akkor mentünk velük - számtalan apai rokonnal együtt- ahová ők mentek. Ők pedig a templomba, a templomhoz mentek.

Az Istentisztelet is más volt, mint ami korábbi emlékeimben élt, magasztosabb, egyszerűbb, de ami utána következett, az máshol nem átélhető csak ott, abban a közegben.

Körbeálltuk a templomot, s lassan mindenféle énekeket mormolva körbejárt a pap, a ministránsokkal, s akinek még kedve volt mögéjük állni, megszentelve az ételt, ki mit hozott. Húsvéti ünnepre nevelt malac sonkája, házi, főtt tojás, házi sütött kalács; megpakolva a kosarak, tányérok, tálcák. Mi, városi gyerekek, kik a húsvétnak ezt a misztériumát még nem láttuk,  ámulva néztük ezt a menetet.

Egy ideig. A menet túl lassan haladt türelmetlen gyermeki idővel számolva, de hiába szaladgáltunk, hiába játszottunk, nem szólt ránk senki. Ez történt vasárnap.

Hétfőn kútból húztak fel vizet, szaladtak a lányok, ki merre látott. Ha azt mondom, hogy öten tíz felé, akkor nem mondok valótlanságot. Ha azt mondom, a fél oldalam csuromvíz lett , akkor sem.

Minden bizonnyal megszépül, felnagyítódik a gyerekkori emlék, de nem emlékszem azóta sem olyan finom sonkára, sem olyan kalácsra, pedig ugyanúgy ettem otthonsült finomságokat azután, azóta is, de olyat nem. Kútvizet sem kaptam azután, azóta sem…remélem, így is marad.

A húsvétot most is gyerekszemmel nézem, csak most a fiam szemével, ezért várom, miatta. Hol lesznek a nyuszi által eldugott mindenféle. forma csokik, mit gyűjt össze az ő locsolókörútján.

De magam miatt nem várom a húsvétot, viszont drukkolok minden nőtársamnak: Nehogy elhervadjanak! 

Ferencz I. Adrienn



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu