Kultur
Támadás
Lefekvéshez készülődöm. Zuhanyozom, majd testem egy hatalmas puha törülközővel, szárazra törlöm. Meztelenül kilépek a fürdőszobából és indulok a háló felé. A nappalin keresztülhaladva éktelen zsivaj üti meg a fülemet.

Az ablakhoz lépek és óvatosan kikandikálok a redőny piciny résein. Az utcai lámpa alig pislákoló fénye alatt egy csapat lányt pillantok meg, kik jóformán teljesen meztelenek. Harci díszekkel van kipingálva az arcuk, pedig tollakkal ékesítve. Mellbimbóikon hatalmas arany karika van átfűzve. A karikák átmérője pont egy férfikéz csukló mérete, és már messziről is látszik , hogy testük    bilincsként funkcionál. Micsoda harci fegyver! -kiáltok fel a meglepetéstől. Derekukon ezüstszínű pengékből piciny szoknyácska himbálódzik jobbra, balra, kivillantva szeméremdombjukat, mikor eufórikus vad táncba kezdenek ablakom alatt. Kissé megnyitom a redőny réseit, hisz táncuk elkápráztat. Megkövülten tapadok az ablak üvegére. Lábam mozogni kezd, és azon veszem észre magam, hogy már szinte velük együtt táncolok. Egy-két-há, egy-két-há, mozgok előre, hátra és önfeledten adom át magam a ritmus bűvöletének. Előre, hátra, előre, és ekkor homlokommal az ablaküvegnek ütközöm. Hatalmas robajjal törik ezernyi darabra a vékony üvegtábla. A tánc megszakad, a lányok a redőny mögött észrevesznek. Hatalmas csatakiáltásokkal biztatva egymást, és rémisztve engem rohannak lakásom bejárata felé.

Négy-öt lány viszont a falon kezd mászni fel a nappalimba. Vérző fejjel rohanok a hálószobába, és eltorlaszolom az ajtót. Gyorsan felöltözöm, a vérzést timsóval csillapítom. Szekrénnyel, ággyal, asztallal barikádozom el magam, de érzem ez is kevés lesz. Már rejtekhelyem ajtaját döngetik. Pillanatok kérdése és behatolnak. A sarokba húzódom, és támadóállást veszek fel. Mint egy tollpihét, úgy seprik el barikádomat és zúdulnak be a szobába. A sarkból pillanatok alatt kiemelnek, hiába rúgkapálok. A szoba szőnyegét felszedik, beletekernek. Vállukra vesznek és elindulunk az éjszakába. Először repülővel, majd hajóval utazunk. Mikor kicsomagolnak a szőnyegből, egy hatalmas tisztáson találom magam, valószínűleg egy szigeten. A tisztás közepén hatalmas tábortűz. A tűz fölött két kondér lóg. Az egyikben víz fortyog, a másikban zsír serceg. Az egyik lány hozzám lép, felállít, majd melleivel megbilincsel. A kondérokhoz vonszol, kikötöz egy cölöphöz és magamra hagy. A cölöptől a tengert látom. Amennyire tudok, körbenézek. Mintha a paradicsomba kerültem volna, hisz körös-körül pálmafák, szebbnél szebb trópusi növények, egzotikus virágok kápráztatnak el. A tisztás széleinél számtalan csodálatos kunyhót pillantok meg. Aranyszínűek a falai, a tetőzetük pedig mintha színezüstből volna. Teljes a csend és a sötétség a faluban, csak a tűz lobog vészjóslóan. Hova kerültem, mi lesz velem, kérdésekbe belegondolva, megrémülök. A félelemtől verejtékben úszva, próbálom kiszabadítani kezeimet a bőrszíjak szorításából. Minél inkább erőlködöm, annál jobban vágódik húsomba a szíj. Nincs menekvés, elalélva várom sorsom beteljesülését. Arra eszmélek, hogy egy fadézsából sós tengervizet öntenek az arcomba. Szemem kinyitom, és bágyadtan nézek szét. Vagy száz lány vesz körbe és vadul pergő dobok ütemére már megint ritmusosan, táncolnak körbe a tűz körül. Valahogy most nem tetszik táncuk. Mikor már testük verejtékben úszik és szinte már az önkívület határán, vonaglanak, mint egy varázsütésre, elnémulnak a dobok a tánc, befejeződik. A lányok vezére kilép a körből és elém áll. Kötelékeimet eloldja, és a kondérokhoz vezet kézen fogva. Barátságosnak tűnik, kezdek reménykedni, túlélési esélyeimet illetően. Bár ne tettem volna. Sülve, vagy főve!- kiált a lányok felé vidáman. A felzúgó morajból kihallatszik, hogy nincs egyetértés közöttük. Kérem!- próbálok szólni bátortalanul. Na beszélj te pondró, te hogy szeretnéd, hogy elkészítsünk. Kérem szépen, sehogyan sem, válaszolok, elcsukló hangom.

Mondj egy okot mentségedre, hogy miért is ne készítsünk belőled vacsorát.

Kérem szépen én tudok csókolni.

Ugyan már, ezt mindenki mondhatja

Tessék engem próbára tenni!- mondtam könyörögve.

Rendben, de ha nem mondasz igazat a kondérban, végzed. Eridj válassz egy lányt magadnak!

Kö-, kö-, köszönöm!- mondtam megszeppenve, és a lányok gyűrűje előtt elhaladva, kiválasztom a legszebbet. Derekát átölelve a kör közepére állunk egymással szembe, és mélyen a szemébe nézek. Kezdhetjük. Ajkam az ajkához illesztem, majd számat résnyire nyitva, nyelvemet, picikét kidugva, kezdem ajkát nedvesíteni. Kezeit óvatosan nyakam köré fonom, dereka ölelését fokozom. Érzem száraz és teljesen zárt az ajka. Nyelvem támadásba lendül. Rést próbálok nyitni először középről, majd jobbról és balról is. Fejem jobbra és balra mozgatásával, nyelvem állandó akciójával kissé megnyitom a szájat, majd a támad piciny résen keresztül, megpróbálok behatolni az üregbe. Fogait szorosan összezárja, támadásomnak ellenáll. Cselhez folyamodom.

Számat, orromat, az egész fejemet az arcának szorítom teljes erőmmel, úgy, hogy ne kapjon levegőt. Mikor már a fulladás határán van és próbál levegőt venni, hagyom. A szétnyíló száj és fogak közé, ekkor hirtelen bedugom a nyelvem. Megvagy, most már nem menekülhetsz. Egy-két percig még vergődik, mint egy csapdába került állat, de már érzem, hogy lassan megadja magát. Nyelvem már szabad úton száguld, bejárva szája barlangjának minden zegét-zugát, hatalmasokat csapva jobbra és balra, hogy még egy picike területe sem maradjon szárazon. Nyálunk összefolyik, nyelvünk egyre többet találkozik. Nyelvem hegyével szinte simogatom, majd lassú körkörös mozdulatokkal szép fokozatosan akcióba lendülök. Behatolok nyelve alá, majd felé, módszeresen körbe-körbe, újra, meg újra, százszor és ezerszer, egészen addig még nem kezdem érezni, hogy átveszi csapásaim ritmusát. Már együtt mozog a fejünk, és a testünk is. Engedek a szorításon. Nyelvemet játékosan ki behúzgálom. Bátran teszem, érzem, hogy már teljesen az enyém. Viszonozza csókomat, sőt már Ő támad. Nyelvét próbálja elbújtatni, és amikor nem találom, egyszer csak váratlanul hátulról előrehúzva, nyomva, szinte robbanásszerűen hátranyomja a nyelvemet, és behatol a számba. Fogaimat szinte körbe nyalogatja, majd a nyelvem alá és felé is behatol. Mikor már minden részemet átjárt, nyelve hegyével játékosan elköszönve visszahúzódik. Kisvártatva kezdi, előröl, és még sokszor megismétli. Én sem vagyok rest, rendületlenül támadok és védekezek. Verejtékben úszva, vagy egy félóra múlva lágy levezető, lassú csókokkal búcsúzunk egymástól, mikor már nagyon erős a felzúgó moraj körülöttünk.

Hagy éljen, hagy éljen!- kórusban zúg a tömeg. Én is csókolózni akarok, kiáltják felém szinte mindannyian. Én büszkén dagadó mellekkel a vezér elé lépek, letérdelek, és várakozóan kérdezem: élhetek?

Élj! – hangzik az ítélet. Nem tudom, hogy most örüljek, vagy sírjak, hisz a lányok tömege fenyegetően közeledik felém, szájuk szélét nyaldosva. Vigyorogva bámulnak, lesnek rám egymás háta mögül. Sóvárgó tekintettel, veszik körbe az ínycsiklandozó friss zsákmányt, ami jelen esetben én volnék.

Sorsomba beletörődve, szétvetett lábakkal, kidüllesztett mellel, büszkén megállok az időközben már libasorba rendeződött „hadsereg” előtt, és bátran csak ennyit kiálltok feléjük:

Na jól van! Történjen, aminek történnie kell! Jöhettek, de csak egyesével!

 
Ocsenás Gábor

 

                          



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu