Kultur

Késő

Minden reggel nyaggatni kellett a gyereket. Hol a cipő, hol a ruha nem tetszett neki, vagy éppen másik csatot követelt a hajába.

Az anyja minden nap késett a munkahelyéről. Hol tíz percet, hol majdnem félórát. Nem volt ezzel gond, maradt annyival tovább, mindenki megértette, kicsi még a lánya, éppen most kezdte az óvodát, bele kell rázódni a koránkelésbe.

Ha a munkahelyen meg is értették, az anya nem. Minden reggel vitáztak, cserélték a piros ruhát rózsaszínre, a kék nadrágot sárgára. Vagy a nappaliban folyt a harc, vagy a becsukódó kapu mögött, de folyt.

Aznap éppen a harisnya nem tetszett, így anya éppen hogy elérte a nagyvárosba induló vonatot.

 A kollégák csak mosolyogtak a bosszankodásán. Mire beértek a végállomásra, ráragadt a többiek jókedve, el is felejtette a reggeli csatát kislányával.

Úgy szólt a hír, hogy a tavalyi év értékelésére kell mindenkinek felutaznia a nagy cég nagy központjába.

Az már gyanús volt a társaságnak, hogy megfelezték a csapatot, kinek jobbra, kinek balra kellett haladnia a megbeszélésre.

Mindenkit kiállítottak a folyosóra, s egyesével szólították be őket.

Anya egy fiatal, talán feleannyi idős, mint ő, mosolygós arcú fiúcskához került, aki elé tette a felmondásról szóló papírt. Anya aláírta, s már fordult be a következő ajtón, ahol a cégtől ebben a pillanatban távozókat egy hölgy fel akarta készíteni a tovább élésre. Az elbocsátottak felháborodottan szállingóztak ki a teremből, csak anya és egy másik nő maradt ott, s igyekeztek nem megbántani az előadót, miszerint köszönik szépen, de őket ez nem érdekli. Nem most és nem így.

Még elköszönőben rájuk nézett a központi főmunkatárs és a vezető, s már indulhattak is haza.

Anyát nagyon szerették a munkatársak. Szerették a jókedvét, az emberszeretetét, a jóhiszeműségét. Hol őt vigasztalták, hol magukat. Hihetetlennek tűnt a döntés, megbotránkoztatónak az eljárás.

Sírtak.

De anya csak otthon mondta el este, a vacsoránál a családnak, hogy mi is fájt a legjobban.

A legjobban pedig az, hogy nem kapott senki egy „Köszönöm!”-öt az elmúlt évek munkájáért, nem kapott senki egy „Sajnálom!”-ot, és egyik vezető sem állt eléjük, ha másért nem, csak egy kézfogásért. Nem a munka hiánya a fájó, hanem ahogy elvették azt tőle.

Mindenki megette a vacsorát, mindenki aludt, csak anya nem. Legalábbis azt hitte.

Hajnali öt órakor kikelt az ágyból, hogy megmossa az arcát. Az arcot, amit tegnap megaláztak, meghurcoltak.

Ahogy lépett ki a fürdőszobából, megakadt a szeme a bejárati ajtó előtt heverő kislányán.

Azt hitte, baj van.

Kapcsolta a villanyt, felébredt az egész család, futottak össze mindannyian.

A mindig késő óvodás cipőben, ruhában, kabátban aludt a szőnyegen. Ahogy hozzáért az anyja, azonnal felpattant.

-          Anyuci! Mondd meg a vezetőnéninek, meg a központosoknak, hogy én most már mindig időre fel fogok öltözni!- a szeméből könnycseppek potyogtak.- Anyuci, mondd meg a bácsiknak is, hogy soha, de soha többet nem fogsz késni! Megígérem nekik!

Az anyja ölbe vette síró gyermekét. Hiába vigasztalta a lányát, hogy nem emiatt történt, hogy leépítés volt, a kislány csak zokogott keservesen.

Apa leguggolt melléjük.

-          Látod, nincs még elveszve semmi- súgta a feleségének.

Igaza volt. 


IIés Adrienn

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu