-Ez nem jelent semmit! – mondta szinte kiáltva. Áldásos gyógyító tevékenységét a földig lerombolva, még mindig úgy kezelt, mint egy süketet. És beutalt annak ellenére, hogy látta szemeim villámlásszerű tiltakozását. Több is veszett Mohácsnál felkiáltással és egy hálapénzzel jól felhizlalt borítékkal, valamint a nélkülözhetetlen beutalóval, laza három órás várakozás után megpillantottam a város legismertebb ideggyógyászát, pszichiáterét, a majdnem Nobel-díjas,  Kőbelschmayer Arankát.-

- Jó napot kívánok.

-         Jó napot. Üljön le. Neve, életkora, születési helye, lakcíme, iskolai végzettsége, munkahelye, beosztása, tegnap mi volt ebédre, mikor lesz a kupadöntő, milyen nemű a kanál, látott e már ó vöröset, panasza, eddigi betegségei, műtétei, hordott e már női bugyit, étvágya, szedet e már anti-depresszáns szereket?

Kérdések özönét szinte egy szuszra zúdította a nyakamba. Hatalmas sárga, valószínűleg nikotintól elszíneződött fogai életveszélyesen tódultak elém, s e rémkép ráadásul, még kajánul vigyorgott is. Még ugyanazzal a lendülettel a kígyó sziszegését meghazudtoló módon utánozva, sziszegi: Na moszt mondja el a kedvesz pácsziens visssssszafelé, hogy miket kérdessztem és a kérdészeket ellőről indítva válaszolja meg. Felhívom a páciens úr figyelmét, hogy ön moszt egy felmérő teszt alanya, ész a kérdészekre adott válaszát az utólagoszan az ön által engedélyezett magnetofon igénybevételével rögzítjük ész ennek alapján, fogjuk értékelni a tesztet. Közlöm önnel, hogy a társadalombiztosítás csak abban az esetben téríti meg a vizsgálati költségeket, ha ön az igazat, azaz a színtiszta igazat mondja, és tökéletesen együttműködik a vizsgálat során. Itt írja alá. Na kezdje már!

-         Bocsánat!- mondom első ijedségemből felocsúdva, hatalmas zavaromban, elpiruló arccal. - Mondom mindjárt, tessék egy kicsit megnyugodni.

-         Maga engem ne nyugtasson! Én vagyok az orvos, maga a beteg, tessék ezt egyszer és mindenkorra tudomásul venni. Tíz ambuláns kezelése lesz előreláthatólag, úgyhogy jobb, ha most tisztázzuk az alaphelyzetet, mielőtt teljesen elgallopirozná magát, a kedves beteg. Az idő pénz és különben is az Európai Unió illetékes orvosi bizottsága által kiadott teszt fontos mérője a gyorsaság. Azt már tudom a lapjából, hogy maga író. Vegye tudomásul ez itt nem jelent semmit. Maga itt egy szimpla beteg. Én kérdezek, maga válaszol és semmiféle okoskodásnak, mellébeszélésnek, írókodásnak nincs helye. Na kezdje el!

-         Bocsánat!- a magamra erőltetett nyugalommal körbenézek, hova kerültem mi is ez itt, kérdések megválaszolása után, feltérképezve a környezetet megállapítom, hogy innen

-         egyedül én lógok ki. Fehér köpeny, fehér ágy, fehér íróasztal, fehér számítógép, fehér-

-         álló fogas, fehér ablak, rajta fehér függöny és redőny, fehér műszerek arzenálja, egyedül a foga sárga. A fehér idillt csak az én kifejezetten elegánsnak tűnő sötét alkalmi öltönyöm töri meg. Hiába, adok magamra, elvégre orvoshoz jöttem, a legjobbhoz.- Szóval: kezdem, és pontosan felsorolom a kérdéseket hátulról, majd szép sorban kérésének, -haha- utasításainak megfelelően az elsőtől kezdve hiba nélkül, precízen megválaszolom. Látom, majd leesik a székéről, úgy csodálkozik. Szája tátva és még a szemüvege szára is lecsúszott a bal füléről e félelmetes memória hatására.

-         Kö-kö-köszönöm. Sziszegi szinte halkan, mint aki még az elmúlt percek hatása alatt áll. Kérem ez nagyon jó volt. Önnek félelmetes a memóriája. Mi is a foglalkozása? Ja persze, író. Na látja az enyém már így a rendelés harmadik órájában, kezd kopni. Mi is a baja, miért küldték hozzám?

-         Nem tudom. Fájt a fülem, de már nem fáj. Az igaz kicsit néha depis vagyok.

-         Mi az hogy depis?

-         Depressziós.

-         Ja úgy! Na látja, ha nagyon kutatunk, csak találunk valami okot. A depresszió népbetegség! Számos válfaját ismeri az orvostudomány. Mikor belépet én már sejtettem, hogy valami ilyesmi baja lehet. Láttam a szemén. Kicsit zavaros volt és vizenyős. Mi is a foglalkozása?

-         Író.

-         Ezt mindenki mondhatja, de milyen író?

-         Szépíró.

-         Maga szépen ír? Na írjon csak le nekem egy mondatot. Mondjuk azt, hogy Én szépíró vagyok.

-         Na de kérem, nekem nem az írásom szép! Sőt az kifejezetten ronda, hanem én irodalommal, költészettel foglalkozom. Ez olyan, mint a színész, festő, vagy például a kőműves. Regényeket, novellákat és még mindenféle kutyafüleket írok, ami könyvben, újságban megjelenik, pénzt kapok érte, abból élek, szóval ez a foglalkozásom.

-         Milyen bonyolult ember maga. Szóval maga értelmiségi. Hm, nem lesz könnyű dolgom. Na nem baj kezdjünk az alaposabb vizsgálathoz. Vetkőzzön le!

-         Micsoda?

-         Vetkőzzön le teljesen. Először a reflexeit fogom megvizsgálni. Ne szégyenlősködjön itt, elvégre orvosnál van. Igyekezzen!

-         Jó, jó. Azért a kis gatya maradhat?

-         Nem! Na igyekezzen!        

-         Kész vagyok!- És szégyenlősen előjöttem a paraván mögül, tejesen meztelenül, mint aki most született .-

-         Atyaúristen! Maga el van hízva! Ezt észre sem vettem, amíg le nem vetkőzött. Persze a fekete slankít. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagy pocakja van. Hány kiló?

-         Nyolcvannyolc.

-         Milyen magas?

-         Száznyolcvankettő.

-         Tessék tíz kilót fogyni. Ötven éves és van rajta tíz kiló plusz. Borzasztó! Álljon féllábon! Jó, és most mérlegállás. Jó, és most üljön ide a díványra. Reflexek jók, nézzen jobbra, nézzen balra, csukja be a szemét, jó, és most érintse meg az orrát a bal mutató ujjával. Jó, és most feküdjön hanyatt. Ne nyissa ki a szemét! Potencia problémái vannak?

-         Nincsenek.-

-         Most dicsekszik, vagy tényleg nincs. Ötven körül már előjöhet. Na jó. Feküdjön most a hátára. Igen így jó lesz. Most emelje fel az egyik, majd másik lábát. Jó, nagyon jó. Mozgás nem korlátolt, izületek épek – hangsúlyosan, közölte diktafonjával.

-         Felkelhetek? -kérdeztem bátortalanul.

-         Pici türelmet még. Kérem, álljon négykézláb!

-         No azt már nem!

-         Na csak, nyugodtan támaszkodjon a könyökére, húzza maga alá a lábait és domborítsa a hátát, mint egy macska.

-         Muszáj?

-         Persze, hogy muszáj. Jé magának aranyere is van.

-         Nem is tudtam, hogy meggazdagodtam, észre sem vettem.

-         Lehet, hogy most nem fáj, és nem érzi, de a későbbiek folyamán okozhat még kellemetlen dolgokat. Juttassa eszembe a vizsgálat végén, hogy írjak fel magának kenőcsöt rá.

-         Felöltözhetek?

-         Jaj, de nagyon sürgős. Öltözzön.

-         Kész vagyok.

-         Rendben kérem. Feküdjön vissza a díványra és hunyja le a szemeit. Kérem szépen, most a tudatalattijából, fogom feltárni, valószínűsíthetőleg, depressziójának gyökereit.

-         Rendben.

-         Hanyatt feküdjön, ne hasra! Így már jó. Kezdhetjük?

-         Igen

-         Alszik a beteg, alszik, alszik.

-         Kérem én nem, vagyok beteg! Kikérem magamnak.

-          Ne legyen már ilyen sértődékeny. Rám figyel, kikapcsol, mostantól nem törődik semmivel, pihen, ellazul, csend van, béke van, semmi sem számit csak a pihenés. Szépen, egyenletesen lélegzik, orron be szájon ki Beszívjuk magunkba a békét, a nyugalmat, a tökéletes csendet, majd kiengedjük a felhős gondolatokat. Szemek elnehezülnek, karok, lábak nehezek. Az egész test elnehezül, alszik a beteg, izé az író úr. Így ni. Jól van. Alszik, alszik, alszik szépen nyugodtan. És kezdjük. Most visszamegy a gyermekkorba. Még tovább, vissza egészen hároméves koráig. Mit lát? Tessék mondja.

-         Sirabinkó ül a fán, és levelet olvas!

-         Ki az a Sirabinkó, milyen fán ül, és miről olvas.

-         Én ülök egy nagy diófa alsó vastag ágán, keservesen sírva. Nagymama kérdezi, hogy mit is csinálok ott, de én csak azt mondom neki, hogy Sirabinkó ül a fán, és levelet olvas. A nagymama szeret engem és könyörög, hogy jöjjek le, de én csak sírok és azt ordítom, hogy nem megyek, és még azt, hogy Sirabinkó ül a fán, és levelet olvas. Nagymama azt is mondja, szegény dédanyja biztosan értette volna, hogy mit mond a gyerek

-         Na jó, ez nem értem. Most menjen vissza tizennégy éves korába. Mit lát?

-         Sirabinkó ül a fán, és levelet olvas.

-         Micsoda?

-         Ülök egy diófa középső, olyan karvastagságú ágán, keservesen sírok és ezt hajtogatom.

-         Van ott még valaki?

-         Igen, nagyapa. Nagyapa szeret engem és könyörög, hogy jöjjek le, de én csak sírok és azt hajtogatom, Sirabinkó ül a fán, és levelet olvas. Nagyapa azt mondja, szegény nagyanyád biztosan értette volna, hogy mit mond a fiatalúr.

-         Nem értem. Most menjen tizennyolc éves korába. Mit lát?

-         Sirabinkó ül a fán, és levelet olvas. Ülök a diófa majdnem tetején egy vékonyka, de erősnek tűnő ágán és ezt hajtogatom, keservesen sírva. Anya szeret engem, és azt mondja, hogy szegény apád biztosan tudta volna kezelni ezt a helyzetet is.

-         Na jó, most ugorjunk az időben. Menjen az ötvenedik születésnapjára. Mit lát?

-         Sirabinkó ül a fán, és levelet olvas! Ülök a diófa legtetején, egy vékonyka ágon, de az nem törik le és keservesen sírok.

-         És mit lát még?

-         Anyám ott van a fa alatt. Felkiált, gyere már le, hagyd azt a sirabinkót, nem volt még elég, nem fáradtál még el. És én szép óvatosan, elkezdek lemászni a fáról. Anyám halkan, szinte suttogva csak annyit mond, hiába késón érő típus.

-         Értem. Mindent értek, illetve semmit sem értek. Mi lehet ez a sirabinkó. Freud tanításaiban, de más szakirodalomban sem olvastam róla soha. Akár hogy gondolkozom, nem tudom, mi lehet. Pláne, hogy ül a fán, és levelet olvas, ja és állandóan sír. Most szép lassan háromig fogok számolni és felébred a beteg, ja bocsánat az író úr, és semmire sem fog emlékezni. Egy, kettő, és három.

-         Jó reggelt? Sokat aludtam? Sikerült a benyitnia a tudattalanomba? Mondtam valamit? Megfejtette a bajok okát? Mi bajom?

-         Kérem szépen, természetesen. Nem volt könnyű, de sikerült.

-         Mondja már!

-         Nézze, nem olyan egyszerű ez. Az írok, érzékenyebbek az átlagnál, maga meg különösen az.

-         Mondja már a lényeget.

-         Halotta már, valaha ha azt a mondatot, hogy „Sirabinkó ül a fán, és levelet olvas”?

-         Hát persze.

-         Ön szerint mi az értelme?

-         Ne mondja, hogy nem tudja. A fa az életet szimbolizálja. A levél az életút, a göröngyök a megpróbáltatások, örömök, bánatok, irodalma.

-         És a Sirabinkó?

-         Azok mi vagyunk. Én, te, ő, mi, ti. ők!

-         Na mondja már mi a bajom.

-         Enyhe depresszió, mint ahogy gondoltam. Írok fel egy egészen gyenge antidepresszáns gyógyszert, s remélem, beszedi. Ja és van egy kis világfájdalma, ami az íróknál nem is olyan szokatlan. Erre nem tudok mit felírni, csak azt tanácsolom, hogy próbálja meg derűsebben nézni a dolgokat.

-         Köszönöm. Viszontlátásra.

-         Várjon már, hova rohan. Itt vannak a receptek. Ez a fejére, ez a kenőcs meg tudja hova.

-         Köszönöm szépen. Kezeit csókolom, viszontlátásra.

-         Viszlát két hét múlva a kontrolon, maga, maga, S i r a b i n k ó!


Ocsenás Gábor

A SIRABINKÓ e-book-ban itt megrendelhető!