Kultur

Az autó

Valinak azt tanították, hogy szeretni kell. Szeretni mindenek előtt, minden erővel, mindenkit.

Egész gyermekkorát a kegyelem, az alázat és az ima szőtte át. Beletartozva ebbe az apja, anyja és két testvére is.



Talán ez az erős szövedék, ez a mélyből fakadó hit mentette meg, amikor egy autóbalesetben mindenki odaveszett, mindenki, csak ő nem.

Megköszönte, hogy él, hálát adott az erőért, amivel átvészelte a gyász éveit. Az autó hosszú évekre bekerült a garázsba.

Akkor került ki onnan, amikor megszerezte a jogosítványt, s eldöntötte, életét mások segítésére ajánlja fel.

Vitte- hozta a rászorulóknak az összegyűjtött élelmet, ruhát, játékot, amit csak lehetett, amit a szeretetszolgálat bírt.

Mivel egyedül élt, elvállalta a karácsony esti szállítást, hadd legyenek otthon a többiek a családjukkal.

Lepusztult volt az utca, ahová megérkezett. Az omladozó házak között latyakos, sáros hó fedte a földutat. A házsorok mögött viszont füves terület feküdt, gondolta, inkább arra megy.

Hiába sötétedett már, kisebb- nagyobb gyerekek rohangáltak ott szakadt, kopott ruhákban.

Amikor észrevették a bicegve, döcögve haladó kocsit egyre többen vették körül. Vali nem lepődött meg. Ahová ő jár, ahol ő segít, ott ritka az autó, ritka a segítség. Ott csak a nyomor, a rászorultság és sok esetben a mások elleni düh lakozik. Így nem vette zokon, amikor ringatni kezdték a járművet, amíg az csoszogott a házhoz, ahová vitte az élelmet. Lökték jobbról, taszigálták balról, de ő mosolyogva hajtott tovább.

Amikor megérkezett a címre a ringató gyerekeket elnyelte a föld. Az utca kihalt, csak a hálálkodó néni hangját vitte a szél, akinek a csomagot átadta. Mondta is a nénike, ne féljen ezektől a lurkóktól, nem ártanak ezek senkinek, csak unatkoznak, nincs otthon játék, vagy tévé, állandóan kint tekeregnek az utcán.

Vali elköszönt, kellemes karácsonyt kívánt, s úgy határozott nekivág a sáros útnak.

Az autó egy kicsit megkapart, de aztán nekibátorodva elindult a házak között az aszfaltút felé. Az utca közepe táján mindkét oldalról nagy kavicshalom terült szét. Amint odaért, az eltűntnek hitt gyerekek kacagva előugrottak, s elkezdték dobálni a kocsit. Nem lehetett gyorsítani, mert a sár nem engedte. Pattant a szélvédőn, az ablakon, az ajtón a kavics.

De ütődött neki kisebb- nagyobb kődarab is.

És Vali megállt. Megállt, mert belehasított egy emlék. Azt hitte már régen túljutott rajta, de olyan gyorsan, olyan erővel toppant elé, hogy majd szétszakadt a mellkasa a fájdalomtól.  A motor járt, ő pedig lehajtotta fejét a kormányra, mert a sírás összerántotta, görcsbe húzta a testét.

A rosszalkodók először nem vették észre, még bátrabban hajigáltak, hiszen megijedt a kormány mögött ülő a támadásuktól. Aztán az egyik szakadtkabátos kislány a nagy zsivajban meghallotta a zokogást. Ijedtében elejtette a markában tartott kavicsot. Majd a mellette álló is és sorban a többi.

Ők nem akartak ekkora ijesztést, ők csak viccelni akartak. Álltak a toprongyos gyerekek az autó körül megdermedve, riadtan, mert ők ezt nem akarták.

Nem láttak az autóban ülő fejébe. Nem látták, hogy bár az a feketehajú nő egy helyben ül, valójában nem is ott van.

Valójában huszonévvel ezelőtt ül egy autó hátsó ülésén, valójában kavics pattan a szélvédőre, amitől aztán fának csapódik a jármű, s az a huszonévvel ezelőtt élő kislány egy sóderhalmon tér magához. De csak ő.

Nem látják a félelmében kiabáló kislányt, aki reszketve, a hóban térdepelve kéri, hogy segítsenek, segítsen valaki. Nem látják az odarohanó embereket, a mentőt, az élettelen testeket, a magára maradt, árva gyereket.

Nem látják az éjszakákat átimádkozó kislányt, akinek nem maradt más, csak a hite.

Egy bátor suhanc kinyitja a kocsi ajtaját. A hideg levegő visszazökkenti a jelenbe Valit.

-          Bocsánatot kérünk - súgja a fiú.

-          Igen. Bocsánatot kérünk - hangzik fel mindenfelől.

A nő leállítja a motort, kiszáll, s lassan körbe sétálja az autót.

-          Levertétek a festéket- mondja lassú, megfáradt hangon.

-          Bocsánatot kérünk - motyogja sírásra görbülő szájjal egy kis szőke lány.

-          Levertétek- szögezi le még egyszer Vali.

-          Ne tessék haragudni- töröli könnyeit egy másik koszos ruhás kislány.

-          Ajándékot hoztam, karácsony este van, és ti levertétek a festéket – támaszkodik meg a kocsi elején a nő, s komolyan végignéz a gyerekcsapaton.

Valamelyiken kabát sincs, csak egy póló, a másik lábán cipő helyett zokni, a harmadikon félkarú pulóver. Koszosak, piszkosak, maszatos arcúak. Mekkora itt a szegénység És az ú autóján alig maradt festék.

Előbb egy- két kicsi kezd el sírni, majd a nagyobbak is. Ki halkan, a könnyeit törölgetve, ki jajgatva, feltör mindből a megbánás. Tör elő vele a nyomor, az éhség, a kilátástalanság, s talán a büntetéstől való félelem.

Vali higgadtan nézi a csapatot, már megnyugodott. Visszatért a helyére a múlt, a jelen meg nem számít, az autó nem számít.

-          Szép karácsony este – suttogja maga elé fejcsóválva Vali.- Az előbb én siratom a múltat, most meg ők a jelent.

Mit kellene tenni ezekkel a dobálózókkal?

Kinyitja a csomagtartót, ott lapul két csomag szaloncukor.

-          Ki kér?- nyújtja fel a zacskót.

Megszeppennek a sírók. Akkor most már nem haragszik a néni? Akkor most már minden rendben van?

A néni kinyitja a zacskókat, s körbejárja a halmokat, mindenkinek jut cukor bőven.

-          Akkor nem tetszik haragudni?- kérdi egy ötéves forma szöszke.

-          Nem- simogatja meg a borzas fejet a felnőtt. – Este majd mondok értetek egy imát.

-          Mindenkiért?- fogja meg kezét egy nagyobbacska lány.

-          Igen.

-          Akkor mi is mondunk a néniért! - mosolyog a pólós.

-          Elmondjuk a Mi Atyánk-ot!- kiált egy nagyfiú.

-          Jó- bólogat Vali. –Legyen az az ima. Este.

Nem maradt ott tovább.

Este ötvenöten mormoltak imát egymásért. Ötvenöt hajdanvolt és mai gyermek.
 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu