Kultur

Szabadság-szerelem!

A strandfoci folytatódik.
 Meggyógyultam. Első mankómentes napomon kedvenc kávéházamba indulok. A délutáni napsütés már a rég nem látott törzshelyemen talál. Egyedül ülök egy nyolcszemélyes asztal fatámlás székén, az ablakkal szemben, a legjobb kilátással az utca forgatagára. Előttem az asztalon egy aranyozott, de inkább réznek látszó lapocskán a nevem, apró arany csavarokkal négy ponton az asztal lapjához precízen rögzítve, tudatva országgal, világgal, hogy ez a hely egy törzsvendég számára van fenntartva. A tizennégy karátos „arany” futtatás már megkopott, hisz több mint egy éve felszerelésre került. Mikor senki sem figyel rám, óvatosan az asztallapra könyöklök, pontosan a névtáblám fölé. Gyapjú pulóverem ujjának lassú, méltóságteljes mozgatásával fényezni kezdem nevem. Rám fér. Az utóbbi időszak kissé megviselt. Senki nem vett észre semmit. A táblácska aranyosan csillog. Félek a lebukástól, hisz a másik hét tábla „rézszagot” áraszt, szinte bűzlik. Mi lesz, ha megjönnek a többiek és látják, hogy csak az én nevem ragyog. Rögtön felelősségre vonják a tulajt, és lebukom, hisz ő tudja a legjobban a takarítónő semmirekellőségét. Már rég kirúgta volna, ha kapna tőle jobbat, olcsóbbat és nem lenne annyira humánus, hogy még a szociális védőháló alatti piszkot is elnézi neki. A tulaj jó ember! Túl jó, ez a legnagyobb baja. Meg is szívja mindig. Hitelt ad ételre, italra, hozomra. Na de ez az ő baja. Van nekem is éppen elég, hogy még ilyen marhaságokkal, más dolgával foglalkozzam. Sört kérek! - szólok a pultnak hanyagul hátra, majd szemeimet lecsukva élvezem maradék kávém utolsó, lelkem melengető kortyait. Az idillt, a végtelen szabadságot. A hideg sör megérkezése a pohár halk, szívemnek igencsak tetsző koppanása ébreszt révedező kábulatomból. Kortyolom és jobb dolgom nem lévén, bámulok ki az ablakon. Ekkor csoda történik. Az asztal és az ablak között egy lány siet el előttem a pult irányába, és félreérthetetlenül rám mosolyodik. Egészen csinosnak tűnik.

Vagy esetleg a mosoly a törzsasztalnak szól? Én értettem félre? Ha már máskor is volt itt tudhatja, hogy ennél az asztalnál csak a kivételezettek, a „valakik”, a megbecsültek ülhetnek. Lehet azonban, hogy most van itt először, s így a mosolyt biztosan nekem címezte. Lehet rám mosolygott. Nagyon szép. Fejemet balra fordítom, követem tekintetemmel. Gazellaszerű, puha, halk, kecses járás. Nem is jár, szinte suhan. A lábai alig érintik az olajos hajópadlót. Ringó csípők, sudár alak. Gyönyörű. Tetszik! Egy tünemény, egy élmény. A hatása alól ocsúdva reszkető kézzel fogom meg „felségjelzéssel” ellátott poharam, s a kesernyés, kiválóan beállított hőfokú, csapolt sörömbe kortyolok. Jól esik. Isteni. Ma nekem -úgy látszik- összejön. A nő mosolya, a hideg serital, mi kelhet még a boldogsághoz? Elmélkedem, de miután rájövök, hogy azért még sok-sok minden, kissé kedvemet vesztem. Még jó hogy háttal ülök a zsongó, lassan a délutánt feltöltő egyszerű vendégeknek, hiszen ha arcomat látnák, elmélkedésemet valami pórias bambulásnak vélhetnék. Lesütöm szemem, szégyellem magam az ablakon néha tükröződő képmásom előtt is. Egy nő, egy talán először bemerészkedő hívatlan vendég, hogy boríthatja fel így napomat? Mert felborította, kihozott sodromból, s ez már szinte kiabál bensőmben. Na nyugi, elment, biztosan elment. Megnyugszom, és csendes szemlélődéssel várom barátaim érkezését. Este kártyaparti. A legjobb kikapcsolódás. Ilyenkor nem jár máshol az ember agya. Megszűnik a világ, csak a parti. Szeretek nyerni. A pénzt is szeretem. Nem játszunk nagy tétben, de nincs az a kis pénzecske, ami ne jönne jól, különösen így hó vége felé. Iszom és kártyázom, tehát vagyok! Kis ember nagy mondása. Ja, és a nő! Már megint eszemben. Na elég! Huss! Hagyj békén, itt sem voltál.

Ekkor váratlan dolog történik. Megint arra jön a lány. Nem bírom megállni, hogy szememmel ne kövessem. Most visszafelé jön. Mit jön? Vonul, siklik és két asztallal mellettem, velem szemben leül és mosolyog. Rám mosolyog. Ez már kétségtelen. Egy pillanatra bírom tekintetét. Én fordítom el a fejem zavarodottságomban. Elpirulok, szemem lesütöm.

Szívem hevesen kalimpál. Agyamban ezernyi gondolat villan fel. Felbolydult elmém számtalan lehetőséget mérlegel. Meg kellene ismernem! Nem, nem és nem! Nem hagyom életem, nyugalmam kárba veszni. Kificamodott ötleteket rendezek szépen sorba. Oda megyek és …  Nem, nem és nem. Nem megyek! Hiányzik ez nekem? Nem, nem és nem! Nem nézek felé, de mégis látom. Nem is csak csinos. Kívánatos, egyenesen imádnivaló. Jaj nekem!

Fájdalmasan imádnivaló. Jaj nekem! Nyöszörgésemre csak a padlón tétován ide-oda csosszanó cipőm válaszol.  Izzadó tenyérrel markolászom az asztal szélét, égő szemekkel bámulva próbálok a semmibe tekinteni. Már nem sokáig bírom. Tudom előre. Felugrom és hatalmas lendülettel az utca forgatagába vetem magam. El innen, el, minél messzebbre!

Rohanok, mindegy merre csak előre. A kimerültségtől egy ház falának dőlök. Lihegek, mellem zihál, levegő után kapkodok. A járókelők, mint a leprást kikerülnek. Elfojtott hangon suttogják, haha már nem sok van neki hátra. Hamarosan elveszti a szabadságát, ő is úgy végzi.

Nem igaz!  kiáltanám, de hang nem jön ki a torkomon. Kicsit összeszedem magam. Rohanok tovább. Most már ordítok:

-A szabadságot nem adom, a szerelem nem győz le! Az emberek menekülnek előlem. Kitérnek, és én csak rohanok. A nők egy csoportja egy busz mögött keres védelmet előlem. Egy másik pedig üldöz.

Segítség, segítség!  ordítok futtában, de tudom, már nincs segítség. A szerelem keserű mérge már felszívódott, a sejtjeimben hat. Végem van. Óh édes szabadság, hát ennyi voltál? Testem görcsbe rándul, még halad, ha néha négykézláb is, de előre, menekülve, minden és mindenki elől. Magad elől nem menekülhetsz! Ordít rám egy borostás férfi, mikor szinte a lába előtt esem össze. Kelj fel és járj! Majd látva kimerültségemet, a hátára vesz, és elindul velem a kávéház felé. Az ajtóban talpra állít, egy szál vörös rózsát nyom a kezembe és hatalmas tenyerével befelé mutat. Ellentmondást nem tűrően közli: - Be,be,befele!

Ruhám megigazítom, leporolom, és a halálraítéltek elszántságával belépek. A nő a helyemen ül! Barátaimmal beszélget. Minden erőmet összeszedve az asztalhoz megyek.

A rózsát a lány elé teszem, barátaimat üdvözlöm. A lány arrébb csúszik székemről, és búgó hangon, szinte súgva mondja:

 - Ülj le! Elférünk ketten is. Nem volt szép tőled, hogy így megvárakoztattál.

-Na kezdhetjük a kártyát?- szól az egyik barátom.

Én úgy teszek, mint aki nem hallja. A lány szólal meg:

-         Mi nem játszunk!

 

 

Ocsenás Gábor



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu