Kultur
Garbó
Nagy Horváth Ilona, 2011. október 11















Meztelenül állok a tükör előtt. Oldalt fordulok, majd tovább. Visszanézek a vállam fölött. Kicsit lebiggyesztem a számat. Nem divatból, ahogy a közösségi oldalak csitrijei, valami mélyről jövő, valami meggyőződésből fakadó biggyesztés ez. Nem húzom be a hasam, és nem igazítok a tartásomon. Na jó. Mégis csak egy kicsit. Aztán vissza. Mert hát ez vagyok én, míg az arcom viszonylag jól konzerválta a mindig magamra erőltetett fegyelem, nyaktól lefelé kitombolta magát az idő. Ruháért rohanok. Már menet közben magam elé rángatok mindent, úristen, mit csinálok?
Garbóba húzódva ülök a fotelban.
Tavaly egyszer nem voltam szégyenlős. Beregisztráltam egy társkereső oldalra, és az első szimpatikus figurával közöltem, hogy meglehetősen defektes a lelkületem, és szükségem volna egy terápiás partnerre. Kissé elkerekedett a szeme, különösen, amikor egy óra múlva tényleg ott álltam a küszöbén. Este kilenc táján érkeztem. Levettem a cipőmet, hogy ne legyek magasabb nála. A türelmesnél is türelmesebb volt. Először is vacsorát készített nekem. A bort visszautasítottam, józanul akartam végigcsinálni. Éjfél is elmúlt, amikor átnyúlt az asztal felett, és megérintette a kezem. Minden izmom kővé merevedett, arcomból vélhetően az a kevés vér is kiszaladt. Hideg lett, de rázkódni is képtelen voltam. Meglepődtem. Ő mosolyogva annyit mondott: Értem. De segítek. Mindenféléről beszélgettünk. Mintha évek óta ismernénk egymást. Egy óra múlva átült mellém, és egyetlen ujjával hozzáért a combomhoz, kicsivel a térdem felett. Újabb óra telt el, míg megszoktam a közelségét annyira, hogy a teljes tenyerét a combomra tehesse anélkül, hogy megint szoborrá válnék.
Világosodott odakint, amikor a nyakamba harapott. Nem jöttem zavarba, innen tudom a műsort, és amúgy is: pár óra múlva visszaülök az autómba, és sose látom többet. Meg akart csókolni, de magasra emeltem a fejem, ő elveszítette az övét, hagytam. Nem volt kedvem semmi máshoz, csak hagyni: gyerünk, csinálj velem valamit, nem maradhatok ebben a letargiában. Érdekes orgazmus volt, felvezetés nélküli, szinte gépies, a gerincem ugyanúgy ívbe feszült, mint ilyenkor rendesen, megmarkoltam a csípőjét, és a csendem is oda lett. Meglepetést hagyott maga után. No lám. Így is lehet. A rájátszásig mesélt, kalandozott, ujjával körberajzolta a vonásaim, majd tovább a nyakamtól lefelé, és elmondta, milyen gyönyörű vagyok. Hallgattam. Nem tudtam mit mondani, az asztalnál már kibeszéltem magam. A nap egyre bátrabban sütött be az ablakon, és tudtam, hamarost megint a mellemre téved majd az ajka, és én majd megint hagyom.
Kézen fogva vitt ki a kertbe. A levegőbe szagoltam. Kapor. Gyerekkori tavaszok kúsztak a torkomra, a nagyanyám veteményese. Visszavonhatatlan messzeségben. Megmásíthatatlan nincsben. Beljebb mentem a virágosba, hogy megtaláljam a forrást. Ő utánam jött egy marék cseresznyével. Pár szemet rögtön belém is diktált. Lélegeztem. Végigvitt a parkon, a házon, a készülőn is, beszélt a terveiről, s hogy ha legközelebb jövök, hova terítünk majd.
Hazaérve a géphez ültem. Írni akartam valamit. Néztem a szemközti szekrényt. Másnap, harmadnap, egy hét… aztán megszületett, mindenki szerette. Én gyűlöltem egyedül. Akkor odavittem a kukát a szekrényhez. Rózsa, kapor és pár szem mattuló cseresznye. István.
Ülök a fotelban.
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu