Nobukta (versek)
Szilencium
Nagy Horváth Ilona, 2010. december 28.
 
 
 
Akarom, hát bástyád volnék,
én, az omlatag várfal,
fehér nyomomban
dermedt vizek.
 
Esténk élén ott
billegett Alíz minden
csodája,
csak egy tiszta
pillanat kellett volna,
egy végtelenségig
lecsupaszított
parány töredék a
ránk rótt időből.
 
 
Körülveszlek,
kő vagyok,
rajtam csorbul
a szó.
 
Karcok csak,
látod, nincs
szakadás,
nézz rám,
ha akarom,
bástyád vagyok,
s te az enyém,
mikor bomlani
kényszerít
örök harcmezőnk,
az illem.
 
Mélyülne még a csend,
szemérmes kékfehéren,
mint a fákközti
szűz hó,
majd menekülne innen,
ha kő talál követ.
Loppal épülök,
építelek,
érzéki dobbanás,
értelek,
gyönyör és íz,
mint az elém
csent csokoládé
a nyelvemen,
csak egy tiszta
pillanat, egy
végtelenségig lecsupaszított
parány töredék,
mi a mából maradt.
 
Ránk szakad lassan az éj,
s mi nyugovóra térünk,
földre zuhant
pisla csillagok,
két marék álmodó kavics. 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu