Kultur

STRANDFOCI

Ma kimegyek a strandra. Jegyet veszek, fürdőnadrágot öltök, hasam behúzom, és a sétányon végighaladva legeltetem a szemem a szebbnél szebb lányokon, asszonyokon.
 

Mikor az engem is fürkésző szemek elől

védett helyre érek, a levegőt gyorsan kieresztem, így még

időben elkerülöm a fulladásos halált. A medencéhez érve

felállok a startkőre, és egy csukafejessel a vízbe vetem

magam. Jólesően nyugtázom, hogy szépen kivitelezett

ugrást hajtottam végre. Kitekintve a partra észreveszem,

hogy egy lány mosolyog rám. Mikor szemünk pillantása

találkozik, elmosolyodik, és kezeit összeütve jelzi felém

mutatványom sikerét.

Kijövök a vízből, elindulok a lány felé, de Őmár nincs ott.

Zavaromban körbenézek, de már sehol sem látom.

Elindulok a focipályara. Jobb programom nem lévén

remélem, beállhatok valamelyik csapatba játszani. Éppen

jókor érkezem. Új mérkőzés kezdődik a műanyag,

állandóan vízzel locsolt strandfoci pályán. Az egyik

csapatba csatárként beférek. A csúszós pályán még

megállni is nehéz, nemhogy szaladni. Hát még gólt lőni!

Nagyokat esünk, a szépszámú közönség kacag. Rúgok egy

hálószaggató gólt, majd a lendülettől hanyatt esem.

Feltápászkodom. Lecsúszóban lévő fürdőnadrágomat

megigazítom, és diadalittasan nyugtázom a kitörő

üdvrivalgást és tapsokat. Védősisakomhoz emelem a

kezem, tisztelgek a közönségnek, és meghajolva is

megköszönöm az ovációt. Kitekintek a szurkolókra.

Meglátom a lányt. Tapsol és mosolyog. Fejembe száll a

dicsőség. Imponálni akarok neki. Mikor előtte elhaladva

futok visszafelé, - a kapu irányába - gólörömöm kifejezése

és lenyűgözése érdekében bátor tettre szánom el magam.

Kézállásba lendülve ugrom egy szaltót. Földet érek, a

lábam a síkos műanyagon megcsúszik, hatalmasat esem.

Elájulok. A lány élesztget mesterséges lélegeztetéssel. Jól

esik. Tudatom tisztul. Látom kétségbeesett pillantását.

Ettől rossz érzés fog el. Éles fájdalom hasít agyamba a

jobb lábam tájékáról. Megerőltetem magam, próbálok

felülni. A hónom alá nyúlva segít. Meglátom a lábam.

Valószínűleg több helyen eltört a bokám. Lábfejem

jobbra, csontom balra áll, s csak a bőröm tartja össze e

szétesett valamit. A közönség bátrabbik része részvéttel

figyel, néhányan sikoltoznak. Valaki törülközőt borít az

egykor szebb napokat is megért bokám köré, hogy a

gyengébb idegzetűeket kímélje a látványtól. A lány tartja

bennem a lelket és a bokámat. Összeszedem magam,

próbálom tűrni a fájdalmat. Sorsomba beletörődve,

magatehetetlenül, viszonylag halkan nyöszörögve várom a

mentő érkezését.

Mentő, hordágy, kórház, műtét és már fekszem is az ágyon

felpockolt lábbal, kirögzítve, hasznavehetetlenül. Az egyik

ápoló vigasztal.Nemolyan sok az a nyolc hét itt az ágyban,

meg különben is, két hét múlva már fel is ülhet!

Kedvem nem vesztem, pozitívan gondolkodom.

Rosszabbul is végződhetett volna. Élek, pihenek,

gyógyulok, jól vagyok. Nézem a plafont. Már egy hete

nézem, amikor váratlanul beállít a lány. Hideg

gyümölcsteát, süteményt hoz és érdeklődik állapotomról.

Ágyam szélére ül, mosolyog és simogatja a gipszemet.

Gyönyörű, meseszép, jól érzem magam. Vigasztal, hogy

ha majd meggyógyulok, kimegyünk együtt a strandra.

Boldog vagyok. Nézzük egymást, és Ő simogatja a

gipszem. Idillünknek váratlanul az orvosi vizit vet véget. A

lány feláll, és illemtudóan el akarja hagyni a kórtermet. A

középkorú, kisportolt osztályos orvos azonban

rámosolyog a lányra, és mély bariton hangján, szinte

érzékien búgva mondja:

- Maradjon csak kedves nyugodtan. Ágyamhoz lép, leveszi

kórlapom, olvassa, de közben a lányt figyeli. Úgy látom

neki is tetszik. Mosolyog, persze nem rám. A lány

visszamosolyog, és félszegen igazgatja szoknyáját. Az

orvos szavait a lányhoz intézi.

-Ön az, aki miatt ez a szerencsétlen összetörte magát?

Választ nem várva monológjában kifejti, hogy ezek a mai

fiatalok milyen éretlenek, hisz még egy egyszerű akrobata

mutatvány is kifog rajtuk. Kell nekik virtuskodni. Aztán a

baj meg hamar megtörténik. A traumatológia meg tele van

az ilyen hevültekkel. Kórlapom visszateszi az ágyam

szélére. Ekkor váratlan dolog történik. Az orvos mélyen a

lány szemébe néz, majd egy hatalmas lendülettel ágyam

korlátján kézállásba lendül, és onnan egy gyönyörű ívű

csavart szaltót ugrik, dupla fordulattal. Földet ér, majd

torkaszakadtából ordít.

- Jaj, a lábam!

Eltört a bokája. Az ápolónők ijedten szaladnak a

főorvosért. Nyolc csavarral és két rozsdamentes, fém

lappal rögzítik háromórás műtét során a törött részeket.

Izületeit dróttal stabilizálják.

Két hónapig sakkozom a doktor úrral minden nap, mikor

már kölcsönösen unjuk a mennyezet látványát. Általában

én nyerek. A lány néha meglátogat. Hoz sütit, ezt, azt.

Nemcsak nekem.


Ocsenás Gábor








További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu