Kultur

A rózsaszín a lányok színe

Dühös csönd hallgatott az egész villamoson.

Az új felszállók is csak néhány másodpercet pihentek meg értetlenül a két fiú mellett. Először értetlenül, miért nem kapaszkodik senki ott, ahol annyi a hely. A délutáni hazautazókkal teletömött villamoson ugyanis nem állt mellettük egyetlen ember sem, aztán amint megszólaltak, folytattak tombolásukat, mindenki odébb húzódott, amennyire csak tudott, megértették az üresség okát. Az utasok pedig cserélődtek, de a két tizenéves mellől sorra menekültek a jóérzésű emberek.

A két tizenéves ugyanis igyekezett felháborítani a többit, amennyire azt csak lehet, amennyire csak koruk, tapasztalatlanságuk, lázadó kinézetük engedi. Fejükön csak középen húzódott egy csíkban a haj, mindenhol máshol kopaszra borotválva fejük. Áll égnek meredve a hajuk, az egyiknek zöldre, a másiknak rózsaszínre festve.  Kö9pködik a napraforgó magot a szájukból a földre, az ülésre, még a szakadt pólójukon is akad egy- kettő. Hangosak, trágárak, felteszik lábukat az ablakhoz, s nagyokat röhögnek az idétlenségen, a cipótalptól sáros üvegen. Élvezik a döbbent tekinteteket, a halk suttogásokat, az idősebbek fejcsóválását. Ezt akarták elérni, ez a cél.

Senki nem szól, hallgat a villamos, egyre jegesebb a hangulat, egyre mélyebb a csend.

Megáll a villamos a következő megállóban, érkeznek a még mit sem sejtő utasok, köztük egy fekete ruhás anyuka, és egy tejfelszőke kislány, talán ha hároméves lehet. Nem is éri el a gyerek lába a lépcsőt, annyira piciny, kicsit megemeli az anyja, hogy fel tudjanak lépkedni.

Összenéz a két fiú, s hangosan felkacagnak a lányka apróságán, az ügyetlen lépcsőzésen. A kicsi nem vesz észre ebből semmit, csak a nevetést hallja, s azonnal odamegy a két tizenéveshez. Az anyja érez valamit, lesi az utasok arcát, látja a szemetet, a sarat, de a gyerek húzza, megy hát utána.

A gyerek pedig megáll a rózsaszín hajú mellett, s tátott szájjal bámulja a fejét.

A fiút meglepi ez a semmit nem észlelő bátorság, de igyekszik még harsányan, az eddigi szerepének megfelelve kérdezni a lánykától, hogy miért bámulja ennyire.

A kicsi a háromévesek egyszeri őszinteségével feleli:

- A rózsaszín a lányok színe. Te nem tudod?

A zöld hajú nem is nevet, inkább felnyihog a válaszon, a rózsaszín meg szeretne valami frappánssal felelni, valami megdöbbentőt, de nem jut eszébe semmi, keresi szája a mondatot, nyitogatja is, hátha előbújik belőle a szó, de hiába

A gyerek ezt sem érzékeli, ránéz az anyjára:

- Hadd üljek az ölébe!

Az anya tehetetlen ebben a helyzetben, de talán mert ismeri a gyerekét, talán mert nem akar most tiltani tőle semmit, azt feleli, hogyha a nagyfiú megengedi, akkor legyen.

A nagyfiútól azonban nem kérdez semmit a kicsi, csak kijelenti, hogy vegye fel az ölébe.

Valami elindul, mert a nagy szó nélkül felveszi, a másik, a zöldhajú megkérdezi az anyukát, szeretne- e leülni. Nem ül le, maradjon csak nyugodtan.

És a kislány ül az ölében az eddig harsogónak, megbotránkoztatónak, s nem mond semmit, csak felé fordul.

Megsimogatja a kislány a nagy arcát, s így szól:

- A te szemed éppen olyan, mint az apukámé.

Az anyjához fordul:

- Anyu, ugye, hogy olyan, mint az apu szeme, ugyanolyan szép barna?

A nő és a fiú összenéz, s a felnőtt halkan, egy kicsit zavartan, egy kicsit meglepődve súgja a kicsinek, hogy valóban, valóban olyan, mint az apjáé.

A gyerek nézi tovább a tizenévest, fogja a mellkasát, vizsgálja, talál- e mást, ami hasonló az apához. Mivel kívül nem talál semmit, bent kutakodik tovább.

- Te is szereted a rántott csirkecombot? Mert apukámnak az a kedvence.

A fiú gondolkodik néhány pillanatot, majd felel:

- Nem, én a pizzát szeretem.

A lányka csücsörít a szájával, majd morcosan összeráncolja szemöldökét:

- A pizza nem olyan tápláló, mint a rántott hús. Ha sokat eszel belőle, akkor dagi leszel.

A nagy megemeli a vállát, fintorog egy kicsit, hiszen nem tehet róla, de akkor is a pizza a kedvenc.

A hároméves furakodik, keres még:

- És a húsleves? Azt ugye már szereted? Apukám minden vasárnap azt ette.

Most a tizenéves csücsörít, hogy nem, azt sem szereti.

A lányka mindenáron találni akar valami mást a szemeken kívül, egy másik hasonlóságot, ezért folytatja:

- Na, és a kávé? Ha felkelsz az, az első, hogy kávét iszol?

A fiú azonnal rávágja:

- Igen! Anélkül fel sem tudnék ébredni.

- De jó!- örvendezik a kislány, s megnyugodva odabújik a nagy mellkasához, s néz ki az ablakon.

Az üveg azonban csurom sár a cipőktől. A kicsi felfortyan:

- Látod, milyen buták! Összemaszatolták az ablakot! Nem tudok nézegetni!

- Várj!- mondja a fiú, s elővesz a zsebéből néhány zsebkendőt, amivel addig törli, keni a koszt, amíg le nem takarítja.

- Hogy te milyen aranyos vagy!- öleli át a kislány, s a nagynak dőlve nézeget az ablakon egyetlen szó nélkül, jó néhány megállón keresztül.

A villamoson pedig történik valami. Felenged a feszültség, olvad a dermedtség, nem távolodnak, inkább közelednek a fiúk felé. Hallgatóznak, figyelnek az emberek, lesik azt az ölben ülő kicsit, aki lebontotta a falat.

Mert a két fiú nem köpköd, nem hangos, hallgatnak, nézik ők is a kintet.

A gyerek a sokadik megálló után, nem is nézve a tizenévesre belekezd:

- Tudod, nagyon hiányzik apukám. Nagyon, nagyon, nagyon.

A fiú megsimogatja a hátát

- Majd találkozol vele.

A lányka nézi a fákat, az ismerős játszóteret, a hazasiető embereket az utcán.

- Nem fogok. Mert én nem az angyalkáknál vagyok. Anyu azt mondta, hogy az angyalkáknál van, és onnan néz, és vigyáz rám. Tudod?

Az anya is a kintet figyeli, látszólag. De az arcán látszik, az elszomorodó vonások elárulják, hogy hallja lánya szavait.

A gyerek hallgat, töri a fejét, mielőtt megkérdezi:

- Szerinted is vigyáz rám?

A tizenéves odales barátjára, a szemben ülő zöldhajúra, aki épp olyan arcot vághat, mint ő, épp olyan tanácstalant. De ő, a nagy úgy dönt, nem maradhat tanácstalan, nem hagyhatja ebben a bizonytalanságban a kicsit.

- Szerintem? – megharapdálja szája szélét, mert nagyon kell vigyázni arra, mit felel.

- Szerintem igen, szerintem mindig ott lesz melletted, csak te nem látod.

- De ő lát?- emeli fel szöszi fejét a gyerek.

- Persze!- mosolyog a fiú - Látja a kék ruhádat, meg a borzos hajadat.

A kicsinek tetszik a válasz:- És látja a te lányos hajadat is?

- Azt is!- nevet fel hangosan a nagyfiú.

Elkomolyodik a gyerek arca.

- Tudod csinálni azt, amit ő?

Nagyra nyílnak a fiú barna szemei.

- Mit?

A kislány megfogja a tizenéves már férfiméretű kezeit, odailleszti pisze orrához a mutató és a középső ujjat.

- Tekerd meg az orrom- szól a nagyra, de még mielőtt engedelmeskedne, rászól:

- De úgy, hogy ne fájjon! Csak viccből!

- Jó- feleli, s finoman megcsavarja a kislány orrát.

Hangos gyerekkacaj tölti be a villamost, kacag vele a két fiú is, elmosolyodik az anya is. Ő töri meg a vidámságot

- A következőnél leszállunk.

Lekéredzkedik a fiú öléből a kislány, de nem engedi el a kezét.

- Hazakísérsz minket?

- Nem szabad ilyet kérni!- szól rá az anyja.

De a fiú már feláll az ülésről, gyorsan lesöpri róla a maghéjakat.

- Jöhet a barátom is?- mutat a másik nagyra.

- Persze! – majd az anyjához fordul.  - Eljöhetnek?

- El, ha szeretnének, akkor el.

És a két fiú szeretne. Már a rózsaszín veszi le a villamosról a kislányt.

Aki utánuk néz, látja, hogy a felnőtt köszönetképpen megsimítja a nagyfiú vállát, látja, hogy az valami olyasmit mondhat, hogy: Ugyan! Semmiség!

S láthatja, mint szalad végig az utcán fel, s alá azzal a lázadó tizenévessel az a szőke fej. Láthatja a nevetést.

Ki tudja, talán még az apuka is.

  

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu