Kultur
Csak ültek egymás mellett…
2013 DECEMBER 26 9:23 DE,Fotó: styleathome.com
Leginkább csak ültek egymás mellett, hallgatva.
Negyvenöt év alatt már mindent elmondtak, amit lehetett, néha azt is, amit nem. Most már csak hétköznapi dolgok maradtak, arról meg olyan sok szót nem lehetett ejteni. “Vigyázzon, forró a leves!” Na, ettől az ember a falnak tudott volna menni. “Naná, hogy forró, hiszen most vetted le a lángról, hát mi vagyok én, pendelyes kölök, hogy figyelmeztetni kell?!” “Jó, jó, ne morogjon már, a múltkor is, én voltam a hibás, mert megégette a száját!” “Persze hát, no, ha éhes voltam, mert késett az ebéd!” ” Késett a maga esze tokja, az késett! A cukra esett le, mert nélkülem még azt a nyavalyás injekciót se tudja magába bökni, pedig hát ez már semmi!” ” Jól van, na, ne pörölj, tudod, hogy nem úgy gondoltam.” ” Tudom én, persze, hogy tudom, de hát, ha mindig előbb a szája jár, mint az esze…na, egyen már, mert kihűl!”
 
Negyvenöt év, és az isten se tudta rászorítani, hogy együtt egyenek az asztalnál. Csak ült ott az asszony, az asztal másik felén, rebbenő szemmel kísérte embere kanalát a szájához, és vissza, de nem az éhség égett tekintetében, hanem a gondoskodás parázslott: ugyan, ízlik-e? Mert az ember soha nem szólta meg a főztjét. Ette, mit eléje tett, csak a szeme mondta: na, ez megint csak fájintosra sikeredett, vagy, hát, ennek mintha kicsit híja volna. Értették ők egymást szó nélkül is.
 
Negyvenöt év. Mindig csak kettesben. Amikor az ember hazajött a frontról (’52 nyarán) – odafele még 190 centis, derék egy legény volt – az asszony meg sem ismerte. Aztán visszaszedte magát, mert a tbc-t, amit Vorkután összeszedett, akkoriban úgy gyógyították, hogy enni kellett, sokat, elsőbben fehérjét, húst. Nahiszen. Az asszony valóságos varázsló volt: hál’ istennek, nagy volt a vidéki rokonság, valami mindig akadt, ami a kés alá volt.
 
Az emberben meg kialakult egy reflex: később, mikor már se tbc, se húshiány, de volt a Gorenje fagyasztóláda az előszobában, mindig bespejzolt valamit. “Nézd csak, Csöre, a Bosnyákon le volt árazva a bőrős karaj, hát vettem egy adagot!” ” Meg van maga buggyanva, az biztos! Már le se lehet csukni a fagyasztó tetejét, dugig van a maga leárazottjaival, még ott van a hal is, amit tavaly karácsonyra vett!” ” Eláll az, Csöre, eláll az! Jó lesz az még, már pénzt sem kell kiadni érte!” Hát így.
 
Negyvenöt év, gyerek nélkül. Mert, mikor már évek óta semmi, csak elmentek az orvoshoz. Hát, Erzsike, magával, ugye, minden rendben. Hanem Béla, magának a tbc, meg a hadifogság, az betett: elölte a magját. Akkor most, doktor úr? Akkor most nem lehet gyerekük, legalább is, saját.
 
Ezzel aztán elvoltak egy darabig. Saját, nem. Fogadjanak örökbe egyet? Reménytelen. Nomeg, ki tudja, kinek a kölykét nevelnék fel? Gyilkosét, prostituáltét, egy fasisztáét, jaj, istenem, tán egy csökkent elméjűét? Hát nem. Beletörődtek.
 
A karácsonyok voltak a legnehezebbek. Feldíszítették a fát, egymásnak is csomagoltak, de valahogy nem volt az igazi. Nem vallották be, de hiányzott a zsibogás, az izgatott matatás a fa alatt, a csomagolópapír türelmetlen szakadása, a boldog sikkantás…de nekik nem jutott. Csak ültek egymás mellett, szótlanul. Egyszer, csak egyszer volt, hogy az asszony szeme harmatossá vált a gyertyák fényében. Az ember akkor megsimította a kezét: ugyan, Csöre, ne bánkódj! Nem a te hibád. Így alakult, tenni nem tudunk ellene, hát viseljük.
 
Az asszony szótlanul bólintott. Negyvenöt év. Már mindent elmondtak egymásnak.
 
Az ember egy este, elaludt a tv-hiradón. Ez gyakori szokása volt, különösen, ha előtte két deci – de szigorúan csak annyi, mert hát a cukor, az cukor – saját termésű száraz vöröset elfogyasztott. Már nem ébredt fel többet.
 
Az asszony ettől kezdve, karácsonykor, nem díszített fát, nem csomagolt semmiségeket díszes papírba.
 
Ille István 


Forrás:kanadaihirlap.com


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu