Kultur
Ajándék
2013 DECEMBER 25 9:16 DE,.Fotó: Alley Cat
Fázósan húzza összébb magán a fekete, kopottas szvetterét.
Székét is közelebb vonta a már kihűlő sparhelthoz. Besötétedett, csak a vörösen pislákoló parázs izzik, csendben a masina tűzterében. Ültéből nehézkesen kelt fel, hiába, az évek és a sok munka kitörölhetetlenül beleásták magukat inas testébe. Egyre többször nem akar mozdulni a láb, mert a fájdalom a gyorsabb. A kéz sem mindig úgy dolgozik már, ahogyan azt “tőle” elvárná. Görbedt vállain hetvenhárom év örömét, reményét, bánatát és keservét cipeli.
 
A külső ajtót is becsukja.
 
- Áh az onokák nem jönnek mán. Írtak vón legalább! – Bánatát könnytelenül, magányosan sírja el. Szíve a torkában dobog, de nem a boldogságtól.
 
Nemcsak a bánata, a kékzománcos fazékja is nehéz. Megemeli a fedelét, a töltött káposzta illata huncutul kúszik az orra alá. De hiába.
 
- Ezt is hiába, minek is tőtöttem? – dohog elkeseredetten, – míg a zsírjára fagyott káposztát fazekastól, érintetlenül, cipeli be a kamrába.
 
Vízet loccsant a hűlő parázsra, majd nyitja a szoba ajtaját.
 
Az almaszagú, hűvös szobába, – még az öregasszony előtt! – vidoran szökik be a zsíros szagú meleg.
 
Fáradt, eres kezével az ablak párnáját is végig simítja. A művirággal teli vázát arrébb sodorja. Könnytől fátyolos öreg szemeivel a távolt vizslatja.
 
Érzi, tudja, hiába reménykedik.
 
Emlékezik.
 
Sok-sok éve is van annak már, amikor gyerekzsivaj verte fel az öreg házat. A toros hurka kolbász, káposzta, a hájas sütemény, a pirosan nevető, vidám arcok, az ölelő karok! – mostanra már, csak emlék.
 
“Megéltük, megéltük a szépet is. Most a másabb van!” – berzenkedik anyai, nagyanyai, öreg szívével.
 
A szél gonoszul korbácsolja az akácfa kopasz, hóval fedett ágait. Az apró hópelyhek sűrű függönyt varázsolnak a messzi elé.
 
- Messzi, nagyon messzi vannak! – sóhajtva folytatja – fiatalok, élnek, az öreg csont nem sok jót tud már adni. Harmadik éve koca sincs az ólban, minek is jönnének? – motyogja, mintegy vigaszképpen önmagának.
 
Vetkőzik.
 
A rékli után a pruszlik, majd a flanelruha is a székre kerül. Már csak a hófehér ing és pendely takarja a kóróvá száradt, öreg testét. Szorosra tűzött apró kontyát kibontja, a barnaszínű, vastag szarukefével hófehér haját végig gereblyézi. Beteg, ízületes, fájó, göbös kezével, nehezen moccanó ujjaival varkocsba is fonja.
 
A hatalmasra dagadt párna, az óriási dunna ásítva várja az anyóka vézna testét.
 
Nyitott szemekkel a felette terpeszkedő, barna gerendákat nézi.
 
Emlékezik.
 
Régvolt karácsonyokra. Fülében szinte hallja az ura nehéz lépteit, ahogyan a tornácon csizmáiról söpri le a havat. Feldereng képzeletében, ahogyan a hatalmas, szép szál ember a konyhába béfordul, kezében a formásan szép kis fenyőfával. Látja a régvolt önmagát, ahogyan Anti karjába röppen, érzi bőrén, a tűlevelek akkori érintését.
 
Istenem, micsoda karácsonyok voltak!
 
Felsejlik előtte élete egyik legnagyobb boldogsága.
 
A pattogatott kukoricával, piros almával, aranyozott héjú dióval feldíszített karácsonyfa alatt vallotta be párjának, hogy hamarosan hárman lesznek!
 
Szemét is becsukta. Forróság öntötte el, mert elvékonyodott karja, dereka még élénken emlékezik az ő Antijának tüzes szorítására. Szája sem felejtette el, amikor is, erre az általa kimondott “ajándékra”, hajdanvolt párja nevetős-boldogsággal, csókkal szórta tele az akkori mosolygós, örömtől pirosodó, szép arcát.
 
Megborzongott.
 
Érezte a pipaszagú bajusz érintését.
 
Elsírta magát.
 
Anti is karácsonykor hagyta el, örökre. Azóta eszi a magány kenyerét.
 
A halk nyöszörgős sírás a szívébe mart bele. Ágyában megfordult. Fülelt. Ismét hallotta. Valaki, vagy valami lassan, halkulón, keservesen, panaszosan panaszkodva nyöszörgött.
 
Az öreg templom szavát elhozta a szél, giling-galang, szól a harang…
 
Éjféli misére hívták a híveket, az ünnepre.
 
A kis Jézuska megszületett! – öröm öntötte el megfáradt szívét.
 
Az ablak alatti nesz csak nem akart szűnni. Felkelt.
 
Vállára terítette a nagy fekete berliner kendőjét, visszeres, vékonyra fogyott lábaira posztópapucsot húzott. Kibotorkált a konyhába, villanyt is kapcsolt, lassan nyitotta ki a belső, majd a külső ajtót.
 
Az acsarkodó hideg belemart vézna testébe.
 
Összerándult.
 
A kéklő hófolton meglátott egy aprócska, sötét, mocorgó valamit.
 
Odament.
 
Nehezen engedelmeskedő derekával lehajolt, matatóan az aprócska élőlényhez ért. Egy puha, szőrös kis kutyatest. Felemelte, majd boldogan vitte be a konyhába, a langyosodó tűzhely alatti rőzseládába, beterítette az öreg bekecset. A hidegtől, félelemtől reszkető kutyust gondosan takarta be.
 
Éveit meghazudtoló fürgeséggel fordult a kamrába, ahonnan apró szilkében a forralt tejet hozta. A kopott merőkanállal belemerített. A jó zsíros fölét arrébb húzta, majd öntött a tejből, az aprócska, zománcos bögrébe. Azt a langyosodó tűzhelyre tette. Amikor már megmelegült, tálba öntve a kutya orrocskája elé. Az aprócska, fekete gombocska életet szagolt, majd a piros nyelvecske boldogan lefetyelni kezdett.
 
- Ajándék, Isten ajándéka vagy nekem. Lásd, nem leszünk most mán egyedül. Kettecskén szebben, jobban telik az élet! – suttogta a kutyusnak. – Mégiscsak irgalmas az Isten, a Karácsony ünnepje! – így mondta. – Nekem is hozott valamit. Ajándékot.
 
Az öreg berliner kendő lassan lekerült a válláról, mert a szívében olyan, de olyan melegséget érzett.
 
Két elhagyott lélek egymásra lelt azon a karácsony éjszakáján. Azóta minden apró falatot egy öreg, reszkető kéz, kétfelé oszt.
 
Ajándéknak – ez lett a kutyus neve – és magának.
 
 Georgina Bojana


Forrás:kanadaihirlap.com
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu