Kultur
A karácsonyról
2013 DECEMBER 24 6:45 DE.
A karácsony a szeretetről szól.
Aztán meg még olyan is, mint a karácsonyfa maga, mindenki teleaggathatja mindenféle számára kedves dologgal a nagy, áhítatos érzelmektől kezdve a családi tradíciók apró csingilingijein át, a bejglitől a rántott halon és mákosgubán keresztül a sült pulykáig – ki-ki vérmérséklete, neveltetése és sznobizmusa szerint.
 
Családi ünnep ez, amikor a rokonok meglátogatják egymást, amikor mindenki szereti a másikat, de, még aki nem szereti, az is úgy tesz, mintha szeretné, és ezt teljes ünnepen át produkálja, ami azért nem kis teljesítmény ebben a rohanó világban.
 
Most mégsem róluk – rólunk, szerencsésekről szeretnék írni, akiknek van családja, akik megöleljék este, a karácsonyfa mellett, az egyre kevésbé érezhetően fenyőillatú szobában (Az orrunk romlik? Vagy talán már ezek a mai fenyőfák sem a régiek?), hanem azokról, akiknek nem öröm, hanem megpróbáltatás és fájdalom ez az este.
 
Mert a magány fáj, nagyon fáj.
 
Jobban tud fájni, mint amikor elvágja az ember a kezét, vagy beüti a kobakját, mert a magány a lelket marja, marcangolja, és nem használ ellene semmiféle fájdalomcsillapító.
 
Az még csak istenes, ha valaki azért szomorkodik, mert a gyereke elment a világ másik felébe a megélhetése után, mert róla jöhet hír, esetleg majd ő is megjöhet, ha a lehetőségei úgy hozzák, meg aztán a mai telekommunikációs lehetőségek, a skype, az olcsó telefon, az internet talán az Úr adománya azoknak, akiknek bánatán és fájdalmas sóvárgásán megesett a szíve.
 
Akiknek meg szeretné könnyíteni azt a szívszakító helyzetet, hogy karácsonykor nem tudják megölelgetni, megszorongatni kisunokáikat, nem örülhetnek a csillogó gyermekszemek, az esetlen kamaszok, a páváskodó bakfisok láttán.
 
De vannak sokan, akiknek sorsa úgy hozta, hogy teljesen egyedül maradtak, mert akiket szerettek, és akik őket szerették, azok már mind-mind egy égi nagy karácsonyfa körül állnak, remélhetőleg örök boldogságban.
 
Ők ennek a napnak a nagy vesztesei, hiszen minden ünnep egyúttal emlékezést is jelent – ez is.
 
Emlékezést a hajdani szép napokra, az elmúlt boldogságra, az elszállt fiatalságra – és emlékeztet a magányra, az egyedüllétre, a sokszor céltalannak és kilátástalannak érzett jövőre.
 
Nem lehet könnyű megélni, nem lehet könnyű túlélni…
 
Amikor gyerekek voltunk, egy nagy bérházban laktunk, ahol egy emelettel lejjebb lakott egy idős testvérpár, nyolcvan felett mindketten.
 
Az idősebbik testvér soha nem ment férjhez, ő hajdan a Meinl cég egyik üzletében dolgozott, akkor, amikor még nem volt mindegy, hogy hol dolgozik az ember, és amikor ezt a helyzetet úgy lehetett érzékeltetni, mintha a császár bárónői rangot adományozott volna neki.
 
A másik testvér férjnél volt, a férje iskolaigazgató volt akkor, amikor egy iskolaigazgató délben még hazajárt ebédelni meg sziesztázni, majd délután még kis időre visszament az iskolájába.
 
Boldog volt, de jött a háború, egyetlen fiuk odaveszett a Donkanyarnál, de erről semmi biztosat nem tudtak, és várták haza – hosszú éveken át.
 
Sokáig feltettek egy terítéket neki is, ha ebédidőben érne haza, ne kelljen a nagy boldogságban ezzel vesződni.
 
Amikor a férj meghalt, a két testvér együtt élt és a kistestvéremben megtalálták az unokájukat, aki rengeteget játszott náluk, ette a csak neki sütött süteményeket, engem meg evett az irigység, de hát nem volt mit tenni, ő lett a libling, én meg csak a libling testvére lehettem.
 
Anyámékkal is jóba lettek, és mivel valami extra szerencse folytán nekünk volt a környéken – de talán a kerületben is – először televíziónk, minden adásnapon meghívták őket a kísérleti adást nézni.
 
Úrilányok voltak, soha nem tolakodtak, kedvesen és mosolygósan örültek a lehetőségnek.
 
De a karácsony az más volt, mert karácsonykor ők is részesei lettek az ünnepnek.
 
Mikor a családhoz meghozta a Jézuska a karácsonyfát és az ajándékokat (apám volt az angyalka, ő csilingelt egy pohár és egy kanál segítségével – a kinyíló ajtó eltakarta őt az összes angyalszárnyaival egyetemben…) mikor kiörvendeztük magunkat és megettük a karácsonyi vacsorát, akkor megjelent a két vidám öreglány.
 
Hozták az elmaradhatatlan puncstortájukat (fenomenális volt) elültek egy órácskát, kivették a részüket az örömből, begyűjtötték az ajándékukat, a kóstolót a bejgliből, a rántott halból, aztán hazasétáltak.
 
Éveken keresztül így ment ez, és ha üldögél valamelyik felhőn a két testvér, hát üzenem nekik, hogy a mai eszemmel sokkal többre értékelném azt a puncstortát, amit akkor csak süteménynek néztem, de ma már tudom, hogy több volt annál, mert az volt az ő ünnepük, amikor ők is adhattak.
 
Tulajdonképpen kevés kell egy embernek ahhoz, hogy oldódjon kicsit a magány, kis idő, kis figyelmesség, egy apró ajándék, egy kistányér bejgli, amit karácsonyeste becsengetve bead az ember az ajtón, meg egy mosoly, egy karácsonyi jókívánság, és máris elviselhetőbb lesz a magányos ember számára az ünnep.
 
A szerencsésebbje meg ünnepelje a saját tradíciója szerint azt, amit saját magának – mint liba a kukoricát a gazból – kiszemelgetett az ünnepből.
 
Ünnepelje a családot, a szeretetet, Krisztus születését – bármit, ami közelebb viszi szeretteihez és a másik emberhez.
 
És egyen–igyon jókat, mert ez is hozzátartozik az ünnephez, meg a tradíciók is.
 
Nekem például nincs karácsony, ha nincs az asztalon rántott ponty, krumplipürével és céklával, utána a bejglikkel (diós, a töltelékében baracklekvárral és mákos, a töltelékében reszelt almával…) de persze ez nem kötelező, másoknál más a menü – az sem lehet rossz.
 
A lényeg a tradíció, nekem az új év sem kezdődik el addig, míg nem játsszák el a Bécsi Filharmonikusok a Radetzky-indulót az újévi koncerten, csutkára tekert hangerővel.
 
A tradíció gazdaggá teszi az életet, úgyhogy csak bátran, lehet megteremteni a saját ünnepi szokásokat, melybe bele lehet építeni a saját és a partner családi hagyományait is, attól lesz az élet otthonos.
 
Meg a meleg fényű ünnepektől, a kis békességtől, megpihenéstől, melyet kívánok minden kedves olvasómnak, megköszönve azt az ajándékot, melyet egész évben kaptam tőletek azzal, hogy az életetekből néhány percet rám pazaroltatok, mikor elolvastátok a bejegyzéseimet.
 
Hadd kívánjak hát cserébe én is boldog, csendes, mosolygós Karácsonyt nektek, sok szeretettel.
 
Fényes István


Forrás:kanadaihirlap.com
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu