Kultur
Kőmívestörténet
2013 DECEMBER 12 5:23 DE
Orsós Gazsit ugyan a keresztségben Zsigmondnak nevezték el, de ő már csak olyan Gazsira sikeredett.
Közepes termetű, kerek fejű, vékony gyerek volt, sötétbarnán világló szeme meg úgy mosolygott bele a világba, mintha mindig valami huncutságon törné a fejét. Pedig dehogy volt ő huncut. Csendes, visszahúzódó fiú volt, úgy végezte el az általánost, osztálytársai tán észre se vették, hogy ott volt köztük.
 
Mivel jó eszű fiú volt, no meg, tanárai, javítandó a statisztikát, kapacitálták is rendesen, hát beiratkozott az ipariskolába, kőműves tanoncnak.  Szép csöndben, minden feltűnés nélkül, el is végezte. Apja meg dicsekedett is mindenkinek, aki csak hajlandó volt meghallgatni, hogy az ő Zsiga fiának most már papírja van, PAPÍRJA! Merthogy lám, ő épphogy csak kijárta a nyolc általánost, aztán vályogvetésnél többre nem is vitte, de a Zsiga fiú, az már szakmunkás, hát, megnyílik előtte a világ!
 
De az még azért arrébb volt. Előbb munkahelyet kellett találnia a Gazsi gyereknek, ami nem is volt olyan könnyű. Volt ugyan álláshirdetés számos, de a legtöbb helyen, amikor megpillantották olajbarna bőrét, a személyzetisek hirtelen felfedezték, hogy hopp, de sajnálják, azt az állást már betöltötték. Már az öreg Orsós se lelkesedett annyira Gazsi papírját illetően.
 
Aztán, ahogy a mesében, csoda történt: egy építőbrigádba felvették – no, nem kőművesnek – de culágernek. Városon dolgoztak, szálló is járt a munkával, hát örült a Zsiga gyerek, nagyon. Persze, az apai jó tanács nem maradt el: aztán megbecsüld magad, fiam, mert nem könnyű manapság!
 
Így hát Orsós Gazsi egy kora tavaszi reggelen jelentkezett Hoffmann József brigádvezetőnél. Hoffmann József – azaz Józsi bá– szigorú tekintetű, igencsak akkurátus ember volt, nem nagyon tűrte a lógást, meg a felesleges beszédet, de hát kellett is, teljesítménybe dolgoztak. Vastag csuklójú, virsli ujjú kezével olyan könnyedén csapta a helyükre még a vasas téglákat is, mintha pehelyből lettek volna. Ettől a kérges tenyértől meg aztán tartott mindenki a brigádban, mert bár soha nem használta fenyítésre, de benne volt a levegőben, hogy ha egyszer elereszti, akkor ott akad borogatni valója a delikvensnek!
 
Józsi bá végig mérte az előtte állongó Gazsi gyereket, aztán csak annyit kérdezett: osztán, bírni fogod-e, te gyerök? Mert tempó, az van ám itt! Gazsi olyanformán bólintott, mint aki azt mondja: fogom hát, csak még nem próbáltam! Ezzel aztán el is volt intézve a dolog.
 
Nem volt könnyű, az biztos. Négy embernek kellett a keze alá dolgozni: Józsi bá n kívül ott volt még  a Colos, egy nyakigláb, szeplős, égővörös hajú pilisi svábgyerek, a Ferike, tán, ha Gazsinál pár évvel idősebb segéd, a néma Levente – ezen mindig jókat göcörésztek, mert ugyan Leventének Levente volt a boldogtalanja, csak éppen néma nem volt az istenadta. Ellenkezőleg, be nem állt a szája, persze, leginkább a nőkről, meg a fociról adta a szót. Ha az ember őt hallgatta, hát olyan érzése volt, hogy a nők, kortól és állapottól függetlenül mind csak azért könyörögtek, hogy Levente, ugyan, kegyeskedjen már az ágyába fogadni őket. Aztán ott volt még a Dodi, aki valami féle távoli retye-rutyája lehetett a Józsi bá nak, mert igen csak sűrűn várt igazolást némely mondandója végén, hogy: ugye, Józsi bátyám? Nem igaz, Józsi bátyám? Józsi bá ilyenkor rendszerint csak hümmögött, vagy morgott valami érthetetlent a bajusza alatt.
 
A brigád haladósra vette a munkát. Nem kapkodtak, azt Hoffmann József brigádvezető nem tűrte, mert az volt az elve: hamari munka ritkán jó! Volt olyan, hogy csak belenézett oldalról a falba, és azt mondta: na, Colos, a felső három sort bontsa vissza! Levente fiam, hólyagosra hagyta a héját, kaparja csak le! Józsi bá ugyanis senkit sem tegezett. Nem illő dolog az, olyan csendőrpertu – hangoztatta. De azért Gazsinál csak ráállt a szája. Gazsi meg tette a dolgát. Józsi bá fél szemmel figyelte, hogy ha kell, szóljon, de legnagyobb meglepetésére a gyerek úgy mozgolódott, mintha már évek óta a brigáddal együtt dolgozott volna. A homokot, ha kellett, felszólítás nélkül átszitálta, a ládában az anyag mindig – ahogy elvárták – bébikaki állagú volt, a vödrökbe soh se kötött be a malter, a tégla mindig kéz alá került, nem kellett nyuladozni érte.
 
Hanem ebédszünetben Gazsi arrébb húzódott. Így ment ez darab ideig. A többiek nem firtatták, miért, de Józsi bá egyszer felkérdezte: hát te nem eszöl, te gyerök? Nem vagyok éhes, Hoffmann úr! De Hoffmann József nem azért volt brigádvezető, hogy ne legyen szeme a dolgokra, hát ráförmedt: nem a rossebet nem, látom, ahogy a gigád jár, te gyerök! Nem is hoztál semmit! Hát, nem – szégyenkedett Gazsi. Józsi bá nak már a nyelvén volt, hogy eligazítsa: le fogsz esni a lábadról, te gyerök, ide kell ám az erő, ezért enni meg köll – de aztán eszébe jutott, hogy hát még nem volt fizetés a gyerek kezében, otthonról meg tán pénz nélkül engedték el. Kanyarított hát egy darab szalonnát, kenyeret is szelt hozzá, megpárosította egy csinos vereshagymával, és odanyújtotta Gazsinak: egyél, fiam. Aztán csak kinézett a többiekre. Azok elértették. Másnap a Colos pakolt oda neki, harmadnap Levente, így szépen kitelt a hét. Egyedül Dodi volt az, aki olyan nemszeretem szemmel vizslatta Gazsit.
 
Pénteken pénzosztás volt, utána a brigád beült a Lépcsősbe sörözni. Gazsi maradt a szállón, rá is fért a pihenés, mert tényleg haladós volt a brigád, ő meg, mi tagadás, meg is fáradt rendesen. Levente ugyan kérdezte, hogy nem kéne hívnunk őt is? – de Józsi bá ellegyintette: korai az még neki. Hadd szokjon.
 
Teltek a hetek egymás után, a brigád összeszokottan munkálkodott, a falak magasodtak, be is pucolódtak, szépen, rendesen, ahogy annak sora van. Gazsi már nem ült külön, saját ebédjét falta a többiek közt, mi több, már olyan is volt, hogy egy kört a Lépcsősben ő fizetett.
 
Egy napon elszámolták magukat – vagy Józsi bá, vagy a pallér nem jól tűzte ki a haladványt – lényeg az, hogy maradt még vagy fél láda anyag. Fájront volt már, ráadásul péntek, fizetésnap, nem akaródzott senkinek ott maradni, bedolgozni. Mindenki Józsi bá ra sandított, mit mond a brigadéros. Az öreg legyintett: fájront van, emberek! Több is veszett Mohácsnál! Gazsi fiam, takarítsd meg, oszt gyűjjél utánunk a Lépcsősbe!
 
Gazsi hát maradt. Aztán gondolt egy merészet, és elkezdte rakni a falat. Rakta, amíg az anyag el nem fogyott. Akkor eltakarította a szerszámokat, meg a ládát, és ment a Lépcsősbe. Hétfőn Józsi bá, mielőtt kijelölte az új területet, visszaellenőrizte a teljesítménynaplót. Tkp. pénteken szokta csinálni, de az a kavarodás miatt elmaradt. Méricskél, nézi, valami nem stimmel. Itt bizony, többlet van. Nézi még egyszer, méricskéli ugyancsak, még mindig nem stimmel. Jó pár négyzetméterrel többet mért, mint ami a teljesítménynapló szerint jogos lett volna. Emberek, idefigyelés van! Itten van, kérem, ez a plusz fal. Ki felejtette el bediktálni? Néztek az emberek egymásra, de senki nem vállalta be. Gazsi egyszer csak, fülig vörösen, bátortalanul felnyújtotta a kezét: én voltam, Hoffmann úr. Baj?
 
Józsi bá füle mögé dugta az ácsceruzát, amivel eddig szerencsétlenkedett, majd hol a falra nézett, hol Gazsira, meg megint hol a falra, aztán megint Gazsira. A falnak, biza, semmi hibája nem volt. Semmi felesleges kicsurgás, semmi dülöngélő tégla, semmi lejtés, vagy hasasodás. Nohátakkor. Legalább ennyivel is beljebb vagyunk – mondta. Szép munka volt, Zsigmond fiam. Ahogy mondani szokás, a többiek se nyelni, se köpni nem tudtak. Az, hogy az öreg megköszönjön egy culágernek valamit, ráadásul magázza, amióta kétágúak, még nem fordult elő! Csak álltak báván, míg Józsi bá rájuk nem reccsent: na, emberek, ne böllenkedjenek itt nekem, dolog van, mozduljanak!
 
De Gazsit félre hívta: na, Zsigmond, most mi a rossebet csináljak magával? Gazsiban meghűlt a vér: csak nem tetszik ezért kirúgni, Hoffmann úr?! Először is, tetszik a nyavalyának. Másodszor, csak nem fogok egy ilyen jó kezet culágerségre elpazarolni? Beáll, Zsigmond, maga is a falazók közé. A személyzetiről meg majd kikönyörgök egy másik culágert. Gazsi ragyogott: köszönöm szépen, Hoffmann úr! Na, csak a nyakamba ne ugorjon, Zsigmond – morogta – egyébként meg, Józsi bá, mint a többieknek, rendben? Igenis, Hoff…bocsánat, Józsi bá! – és Gazsi már ügetett is a dolgára.
 
A nyár vége felé, egy pénteki napon, pénzosztás után, Dodi csacsi részegen tért meg este a szállásra.
 
Gazsi és a Colos már rég az igazak álmát aludták. Dodi, úgy, ahogy volt, ruhástól eldőlt az ágyon, és öntudatlan álomba merült. Másnap délelőtt, a másik kettő arra lépett be, hogy Dodi káromkodva kutatja át a szekrényét, táskáját, pénztárcáját, és keres valamilyen öt ezer forintot, aminek meg kellene lennie. Istenkedik, rohadt tolvajozik, és vad szemeket mereszt Gazsira. A nagy hangoskodásra előkerült Józsi bá is. Addigra már Dodi teljesen megbolondult: csak ez a büdös cigány tehette! – acsarogta.  Gazsi szótlanul, sápadtan ült az ágyán. Hoffmann Józsefen látszott, hogy kínban van, de csak felkérdezte: Zsigmond, maga mit szól mindehhez? Gazsi hangja remegett: de Józsi bá, esküszöm mindenre, ami szent, nem én voltam! Sajnálom, Zsigmond, de legyen szíves, mutassa meg a szekrényét! Gazsi, ha lehet, még jobban elsápadt, és remegő lábakkal a szekrényéhez botorkált. Hoffmann József brigádvezető átkutatta, alaposan, mert érezte a hátába fúródó tekinteteket.
 
Ürítse ki a zsebeit is, Zsigmond – kérte. Gazsi gépies mozdulatokkal engedelmeskedett: kopott pénztárca – kérés nélkül kiforgatta, egy ezres, meg két ötszázas tiblábolt benne – némi apró, zsebkendő, egy fésű, semmiségek, de ötezres, az sehol. Dodi csak nem hagyta: biztosan eldugta valahová, Józsi bátyám, biztosan eldugta! Csak ő lehetett! Az öreg rámordult: pofa be!
 
Aztán, Gazsihoz: sajnálom, Zsigmond, de meg kellett bizonyosodnom…és lehajtott fejjel kiment a szobából. Gazsi csak állt a nyitott szekrény előtt, mit sem látó szemmel. A Colos kiterelte Dodit, Gazsi meg végre elmozdult a szekrény mellől, leheveredett az ágyára, és csak bámulta a plafont.
 
Hétfőn reggel odament Józsi bá hoz: Hoffmann úr, tessék nekem elintézni a kilépést a személyzetin. Én nem maradok itt tovább. Megértem, Zsigmond, megértem – bólogatott az öreg. De hát, ez már csak ilyen kutya világ. Ilyen, bizony – bólintott Orsós Zsigmond is. Csak ezt eddig még nem tudtam.
 
Este, a szállón, ágyneműcsere volt. Ahogy Dodi leszedte a használt lepedőt a matracról, egy ötezrest is lerántott vele. Dodi most már emlékezett: az inge zsebébe tette, aztán, ahogy részeg álmában forgolódott, az kieshetett, és begyűrődött az ágyrács, meg a matrac közé. De akkorra Gazsi már messze járt…
 

Forrás:kanadaihirlap.com 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu