Kultur

A könyvszekrény

Amint kinyitotta a bejárati ajtót, s utat engedett a két gyereknek, a két lányának, azok attól a pillanattól kezdve, azzal a mozdulattal elindítva birtokba vették a házat.

Talán nem is az a helyes kifejezés, hogy birtokba vették, talán sokkal pontosabb úgy, ha azt mondja, otthon érezték magukat, mintha csak nem most járnának itt életükben harmadjára. A két lánya, a 3, és a 4 éves, akiket csak addig hozhatott ide, csak addig látogathatta meg otthonában anyját velük, amíg nem tudtak tipegni, járni, rohanni. Csupán csak addig. Mert a gyerekek koszosak, meg hangosak, meg idegesítőek, az anyjánál pedig soha senki és semmi ilyennek nem volt helye. Ezért találkoztak a játszótéren, vagy a fagyizóban, vagy csak az utcán sétálva, nála már sosem. Igen, az anyjának, a nagymamának mindennél fontosabb a rend, a szabályok, a követelések, a szigor, csupa- csupa keret az életében. Az ő gyerekkori életében.

Futott végig a két lányka a nappaliba vezető hosszú folyosón, berontva a drága szőnyeggel borított szobába, s onnan át a hálószobába, s az ő hajdani, régvolt kislányszobájába, a kuckójába. Mit szólna az anyja, ha látná ezt a rohanást, ezt a csörtetést? De nem látja, ő már nem lát semmit, már nem tudhat az evilág dolgairól. Egy hónapja nem.

Nem értették a rokonok, miért nem jön már el az anyja házába, miért nem siet ide emlékezni, pakolni, csomagolni, meghirdetni, s eladni azt? Nem értették. Nem érthették.

Ő nem tudott idejönni, neki idő kellett ahhoz, hogy ismét eljöhessen a már kiüresedett házba, ahonnan évekkel ezelőtt elmenekült, belemenekült egy házasságba, aminek a két gyerek, s a válás lett a következménye.

Felborult az egyik japán váza, hangosan kiáltoznak a lányai, hívják oda. Most sem mondják meg, melyikük tette, állnak megrémülve az összetört darabok mellett. Milyen jó testvérek. Soha nem árulják el a másikat, vagy együtt kapják a szidást, vagy sehogy. Állnak ott elkerekedett szemekkel, megszeppenve. Csak addig, míg az anyjuk el nem neveti magát, annyi baj legyen, majd összesöprik.

Szaladnak hát tovább.

Futkorásznak ide- oda a házban, s ő már nem is bírja nyomon követni őket, mert mindenhonnan törnek rá, bekopogtatnak a régi emlékek, alig találni közöttük vidámat. Minden zeg- zugban, minden sarokban térdelt kukoricán, mert rosszat tett, a másik helyen csak állt vigyázban, gondolkodott a butaságán, vagy éppen verset szavalt a konyhában mosogatás közben. Nem jó neki ebben a házban, nem is volt jó soha.

Hatalmas sikítás, ricsaj, vágtatnak hozzá a lányok, húzzák a kezénél, a nadrágjánál fogva, mert valami fantasztikusat találtak, aminek ő biztosan fog örülni, valami irtózatosan jót. Csak jöjjön velük, csak fusson már. Nevetve hagyja magát húzni, tépni, engedi a lányainak, hogy berángassák a nagymama dolgozószobájába, hogy megálljanak vele a mennyezetig érő, üvegezett ajtajú könyvszekrény előtt. Tapsolnak, ugrálnak körülötte, ő meg csak áll, igyekszik jókedvet mutatni, mosolyogni addig, amíg a két gyerek tovább nem nyargal a konyhát szemügyre venni.

Ő meg csak áll. Előkeveredik a múltból az a sok- sok pillanat, amikor éppen úgy állt itt, mint most. Csak akkor az anyja ott ült a fotelben mögötte, s büntette, dorgálta azért, amit tett, vagy nem tett, vagy ki tudja ma már megmondani, miért. A hatalmas könyvszekrény. Faltól- falig, s egészen a plafonig ér. Tolóajtós, üvegajtó, mindkét oldalról zárral, aminek ő a kulcsát soha nem foghatta meg.

Odalép a fotel előtti apró kerek asztalkához, benyúl a terítője alá, s igen, ott a két kicsi kulcs. Végigfut a hátán a hideg, most tarthatja életében először a kezében.

Megtöri a borzongást a két lánya, mert éhesek, meg szomjasak és egyébként is annyira porszagú ez a ház.

Kitárják hát az ablakokat, s kiülnek a verandára az otthonról hozott szendvicseket megenni.

Mennyire másak az ő lányai, mint amilyen ő volt gyereknek. Mert ő nem akarta úgy nevelni őket, mint ahogy tette vele azt az anyja. Ő nem tette dobozba az életüket, csak hagyta, hadd menjenek, amerre akarnak. A kicsi szeret táncolni, a nagyobbik egész nap csak rajzolna, ha tehetné. Igaz, kicsik még, de ebből, belőlük még bármi lehet. Mást sem tesz, csak figyeli őket, csak terelgeti őket, s csak annyit fegyelmez, amennyit kell.

Na, és a könyvek. Szanaszét hevernek a lakásukban. Ott hevernek az ebédlőasztalon, az alvóspárnák alatt, a mosdóban, az asztalon, a földön, a polcon, mindenhol. A lányoknak olvasni kell, mesélni, rajzolni a szereplőket, az elképzelt, általuk látott királylányokat, manókat, hercegeket, varázsfákat. Bele- belebotlanak a képekbe, s kérik, most ezt mesélje el, most abba lapozzanak bele, mert mindenhol ott a könyv.

Itthon, az anyjánál csak abban a szekrényben volt, csupán ott. Gondosan elzárva, s mégis megmutatva neki az üvegen át, de nyúlni soha nem nyúlhatott hozzájuk, mert az anyja szerint nem volt méltó rá.

Befejezték a lányai az evést, elálmosodtak. Otthon ilyenkor már alszanak. Megkérdezi tőlük, lepihennek- e itt, vagy menjenek inkább haza a saját lakásukba. Lepihennek itt.

A saját gyerekkori szobájába viszi őket, elhúzza a függönyt, sötét lesz, s még csak a felénél jár a mesének, mikor mindkettő alszik már.

Halkan behúzza maga után az ajtót, s visszamegy a könyvszekrényhez, előveszi zsebéből a kulcsokat.

Kinyitja mindkét oldalon a zárait, de nem húzza még el az ajtaját, még nem.

Még csak áll, mert olyan hihetetlen, hogy megteheti azt, amiről annyiszor álmodozott, amit hányszor, de hányszor elképzelt, hogy egyszer, majd valamikor megteheti. S, most megteheti, eljött az alkalom, megnyílhat előtte az ajtó.

Az apja, aki állítólag még akkor elhagyta az anyját, mielőtt ő megszületett volna, író volt. Némelyik könyv az ő öröke. Ezeket azért nem, vehette a kezébe, mert az apja hagyta itt, náluk. Az apja, akinek még a valódi nevét sem tudhatta, mert az anyja a saját nevére vette.

Az apja, aki állítólag csak kihasználta, felhasználta, odébb lökte az anyját, mint ahogy teszi azt minden férfi, legalábbis az anyja így tanította, így nevelte belé.

És valóban, az élet úgy is alakította, hogy ilyen férfiakba botoljon bele, akik ezt igazolják, akik az anyja tanítását igazolták, mint ahogy a két lány apja is. De az anyjának már nem mesélt az új kapcsolatról, a meghitt, építő szerelemről, aki évekkel ezelőtt belépett az életébe, s akivel házasságot terveznek, aki már ott is él náluk, aki eladta saját otthonát, aki szereti a két lányát, mintha csak sajátjai lennének. Róla már nem beszélt az anyjának, féltette ezt a kapcsolatot.

S most itt a szekrény. A rengeteg könyv. Vajon hány száz példány lehet itt?

Sétál fel, s alá az üveg előtt, nézi kintről a kincseket, amelyekhez nem érhetett hozzá. Minden a helyén van. Ha behunyja a szemét, el tudja sorolni, ki után, ki következik. Babits, Arany, Ady, József Attila, Pilinszky János, Weöres Sándor, Burns, Nagy László… Mennyi még! Mennyi.

Írók, költők, versek, drámák, szonettek, balladák, esszék, novellák, regények. Díszkiadás, első kiadás, dedikált könyv. Soha nem foghatta meg, de mindent tudott róluk. Mindent. Az anyja elmondta, mit fontos tudni a könyvekről, elmondta, mert ez is a büntetés része volt. Tudnia kellett, mit nem foghat meg, mekkora az a kincs, amire ő nem méltó.

S ő könyvtárba járt, a város valamennyi könyvtárába beiratkozott, s amiket itt látott, azokat sorra kikölcsönözte, s mindahányat elolvasta.

Melyiket vegye elő elsőként? Melyikre vágyott a legjobban?

Óvatosan eltolja az üvegajtót, s kiemeli a Weöres kötetet. Múlt századi könyv. Lekuporodik a szekrény elé. Foghatja az első kiadást, mennyire más egy ilyen könyvet kézben tartani. Belelapoz, megragad néhány mondatnál, s veszi elő a másikat, egy Petőfi versest. Maga mellé teszi Shakespeare-t, majd még több verset, válogatásokat. Végigsimítja a dedikált könyvet, nem is egyet talál, számtalant talál. Már több tucat könyv veszi körül. Mohón lapoz bele az egyikbe, majd a másikba, szagolja, öleli magához őket. Odahúz egy széket, s nagy ölnyi kupacot vesz le a felsőbb polcokról, majd újabbakat, s újabbakat.

Leborul az egyik felső sor, egymásra törnek a könyvek. Meg is dermed egy pillanatra, nehogy felébredjenek a gyerekek, de nem jön hang a másik szoba felől.

Titkot keres, rejtélyt, de nem talál semmit, csak azt, szigorúan csak azt és semmi mást, mint amit az anyja elmondott a könyvekről. Találkozik nagy emberek aláírásával, kedves soraival, megfoghatja az elsőket, a múltszázadiakat, de nem érez semmit. Nem találja azt, amit akkor, hajdanán, gyerekfejjel, megalázottan érzett, a veszteséget. Sorra olvasta ezeket, meg akarta tudni, mit üzennek ezek az írók, többé akart válni tőlük, tanulni belőlük. Mindezt megkapta, csak azokat a perceket, azokat a megkövült, ácsingózó pillanatokat nem tudták eltüntetni belőle. Az üvegajtó előtt álló gyerek lelkét nem nyugtatták meg soha.

És ez a gyerek most már ömleszti a földre válogatás, figyelem nélkül a könyveket, borul halomra az örökség, törik, szakad meg lapjánál, törzsénél a több száznyi hagyaték.

Már lépni sem lehet a fel- feltornyosuló kupacoktól, mikor még csak félig- meddig ébren, álmos szemeiket dörzsölve megáll a két barnahajú kislány az ajtóban, s nézik meglepetten anyjukat, akire nem szólnak rá, hogy íme, itt vannak. Nem szólnak neki, hagyják, engedik neki, hogy söpörje le a földre, amit csak elér a székről, s aztán a halmokon át taposson át egy közelebbi polchoz.

Hagyják, mert tetszik nekik ez a rombolás, ez a furcsa játék, amibe az anyjuk keveredetett. Ezért szólalnak meg, mert részt akarnak venni benne, ők is söpörni, lökni, tolni szeretnének.

De későn kapcsolódnának be, már csak a legfelső polcon hever eldőlve néhány  ott ragadt könyv.

Megbotlik, megcsúszik, négy kézlábon mászik a hatalmas halmon anyjuk, mire odaér hozzájuk.

Menniük kell, mert nincs náluk több ennivaló, nem készültek ennyi itt töltött időre.

Mielőtt behajtaná maga mögött az ajtót, még visszanéz a szobára, ahol megcsupaszítva áll a könyvszekrény, s előtte az összetört, megtépázott emlékek.

Úgy hagyják a házat, szétdobálva, feldúlva, ahogy tették azt vele, másnap jönnek majd vissza, de már talán jön velük a párja is.

Este lefektetik a lányokat, a férfi lepihen az ágyon, olvas valami szakkönyvet, valami vegyészettel kapcsolatosat.

Sietne hozzá, csak még lezuhanyozik.

Vetkőzik fáradtan, kusza gondolatokkal a fejében, egy kicsit összezavarodva.

Veszi le a pulóvert, a nadrágot, s leül a kád szélére.

Elmélázik a mai napon, tűnődik magán, az üvegajtón, az anyján, az örökén.

Elmélázik.

Úgy adja el a házat, hogy többet nem megy oda, nem mennek a gyerekei sem, a párja sem, mindent az új lakó rendez el. Az idegen.

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu