Kultur
Bányászsors
2013 DECEMBER 6 1:48 DU
Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete…
Valahogy olyan rossz érzéssel indult a munkába. Nem tudta volna megmondani, miért, csak a gyomrában érezte, hogy ez a nap valahogy más. Bori, a felesége, kócosan, alvástól duzzadt szemmel tüsténkedett körülötte. Ilyenkor szerette a legjobban, az ágymeleg, párás bőrét, nyakának illatát, legszívesebben visszabújt volna mellé, az ágyba, de a sihta, az sihta. Rakta eléje a reggelit – jó vastagot, szalonna, kenyér, tojás, kell az erő odalent – citromos teát – azt készített termoszba is, külön, hiába adtak ellátmányba ásványvizet, csak más az. Tízórait csomagolt a patentzáras bádogdobozba, gumi kéderrel záródott, a szénpor ne járja.
 
Reggeli sihtába ment, ezt szerette a legjobban. Bár a hajnal még sötétbe burkolódzott, de csak jobb volt napfényre tenni le a munkát. Bori odabújt a nyaka tövébe – ezt csinálta mindig, amikor a föld alá készült, pedig a hosszú évek alatt megszokhatta volna, ahogy lement, úgy mindig fel is jött – de most valahogy úgy szorította, mintha soh’se akarná elengedni. No, kicsim, no – simogatta meg a fejét – mi lelt? Semmi, semmi – mondta, de inkább csak súgta Bori – csak hirtelen olyan rossz érzésem lett. Na, öregem, neki rossz érzése van, nekem rossz érzésem van, hát mi a fene van itt – morfondírozott – tán csak nem kellene beteget jelentenem? De mindjárt el is legyintette: így is kettővel kevesebben vannak a brigádban, a Hutter Tóni bácsi nyugdíjba ment, a Gantner Frici meg a vasárnapi meccsen kificamította a bokáját -  a marhája, nem melegített be rendesen, gondolta, hogy a fél tubus Gerozán majd elég lesz helyette – a normát meg hozni kell. No meg, a pénz is kell, ki kellene cserélni az ablakokat, olyan hőszigeteltre, már le is tárgyalták, meglesz hozzá a támogatás is, aztán az őszön jön már a gyerek is, szóval, kell az a pénz.
 
A torony előtt fázósan toporogva köszöntötték egymást, hiába, ez a legrosszabb ilyenkor, idefent mínuszok, odalent meg kurva meleg, ezt, amíg él, nem fogja megszokni. Skultéti Jocó, a csapatvezető, igencsak morcosan nézett maga elé.
 
- Mi a baj, Jocó? – kérdezte.
- Baj, az nincs – reccsent a válasz. – Csak éppen a végkielégítés, azzal szarakodnak!
- Merthogy?
- Merthogy, merthogy! Te nem olvasol újságot? A nagyurak, odafent, a parlamentben, megszavazták, hogy megadóztatják a végkielégítéseket! Most mondd meg, nem szemétség? A fiúk meg, amikor a Lőrinc-aknán, meg az István-aknán felhagytak a műveléssel, azt a pénzt már rég elköltötték, most mi a francból fogják visszafizetni? Ezért gürcöltek, ezért rokkantak meg, most meg visszakövetelik tőlük a jussukat?
 
Erre nem volt mit mondani, csak hümmögött, hogy hát, hát, meg bizony, bizony. A kas nyikorogva szállt le velük a mélybe. Amíg Jocót hallgatta, el is feledkezett a gyomrában kuksoló rossz érzésről, de amikor kilépett a fővágatba, újból ott találta. Beült a lanovkába, mert a mai munka a frontfejtés előtti meddővágatba szólította, ahol jövesztést kellett csinálniuk, mert a próbák szerint akadt ott még szén a mezőben, bőven.  Amikor elhaladtak egy tiltó kereszt előtt – nem volt ilyen, talán, ha kettő az egész fejtésben – arra gondolt, hogy eddig valahogy nem is vette észre. Csak most, ezzel a rossz érzéssel a gyomrában figyelt fel rá. Na, gyerünk, csináljuk, mert ebből nem élünk meg! Beindította a kaparót, hadd vigye a meddőt. Dolgozott, oda se figyelve, gépiesen.
 
Egyszerre valami messziről jövő, mély morranást, de inkább valami robbanást hallott. Először arra gondolt, sújtólég,  egyből eszébe jutott a tiltó kereszt a keresztvágat előtt, no, most kampec, aztán megmozdult lába alatt a talaj, émelyítően hullámzott, le is verte a lábáról, majd iszonyú dübörgéssel, csikorgással úgy két szelvénynyire tőle beomlott a főte, maga alá temetve a kaparót. A világítás már az első pillanatban kihunyt, csak a kobakra szerelt fejlámpája világította meg a kavargó, lassan ülepedő port. Kábán, gondolkodásra képtelenül ült fel. A lámpa világa rémisztő képet tárt elé: fölötte a biztosító vasszelvény két bordája – ez úgy három méternyit fogott meg a leomló főtéből – utána semmi más, csak össze-vissza kőzethalom, mely alól kikandikált a harmadik szelvény összelapult maradványa.
 
Lassan felfogta, mi történt. Ez nem sújtólég volt, hiszen ott voltak a légajtók, különben is, a szellőzés mindig rendben volt, a bunker mellett a levegőt folyamatosan elemezték, ez a mező teljesen biztonságos volt, hát akkor mi a jóisten történhetett? Földrengés, csak az lehetett, semmi más – okoskodta ki. Na, akkor annyi. Maga elé idézte a keresztvágat hosszát, volt az vagy 30 méter, a fővágat meg vagy 500, na jó, lehet, hogy az nem omlott be, de akik a fronton dolgoztak, ami tőle úgy átlósan csak 50-60 méterre volt, ha itt így lejött a főte, ott milyen lehet! Hülye vagy, fiam – korholta magát – azokon jár az agyad, amikor te vagy itt a szarban? A te dugód, fiacskám, úgy 450-500 köbméter, jól összetömörült omlás. Ha odakint is ez a helyzet, teljesen reménytelen minden. Viszont egynek örülhetsz, fiam, hogy ilyen tágas sírkamrája biztos nincs a többieknek! Hallgatózott, de csak a vágatbiztosító időnkénti reccsenését, csikorgását, meg a helyezkedő omlás hangjait hallotta.
 
Máris úgy érezte, nem kap levegőt! Nyugalom, fiacskám, nyugalom!  Ahogy nagyapád mondta: immer mit der Ruhe! Derék német csillés volt az öreg, amikor még vitlával, meg pincsivel dolgoztak. Apja már lőmesterként szállt le a föld alá, ő meg segédvájárságig vitte. De minek? – gondolta. Az a rossz érzése, reggel, na, arra kellett volna hallgatnia! Késő bánat, eb gondolat!
 
A szája kiszáradt. Kereste a termoszát – mert a vízosztó lanovka, persze, mint mindig, most is késett – ott hevert a kaparó mellett. Megrázta: csörgött. Naná. Hogy a francba bírta volna ki a földrengést?
 
Elővette zsebkendőjét, azon keresztül szűrt magának egy pohárnyit. Mohón felhajtotta. Úgy érezte, életében nem ízlett még így neki a citromos tea. Aztán szűrt magának még egyet. Mi a francnak spórolni vele, ha neked úgyis annyi? Szomjasan meghalni sokkal rosszabb. Aztán számolni kezdett: van úgy 45 köbméter levegőm. Ha nem mozgok sokat – miért is mozognék? tán csárdásozzak? – kitart egy darabig. Kitart hát. Csak nem elég ideig. Egyre melegebb van itt. Na persze, még ha lenne itt valahol légakna, az se sokat segítene. Próbálj meg aludni. Levette az ingét, a feje alá tette, és kinyújtózott. Gondolkodott, hogy lekapcsolja-e a fejlámpát, de aztán eszébe jutott, hogy mi van akkor, ha mégis elalszik, és sötétben ébred, hát tán még a szíve is megáll a rémülettől! Így aztán hagyta világítani. Nem akarta, de mély, kába, álomtalan álomba zuhant.
 
Nem tudta, mennyi ideig aludt, de, amikor felébredt, érezte, hogy fáj a feje, és olyan fojtó a levegő. Mélyeket lélegzett, de valahogy a szorító nyomás a mellkasán nem akart enyhülni. Na, ja – gondolta – lehet, hogy a levegő sok, de az oxigén kevés. És nem is lesz több. A fejlámpa fénye halványodott. Pedig annak ki kell bírnia az egész sihtát! Vagy már annyi idő telt volna el? Teljesen elveszítette időérzékét. A sihta fele telhetett le, amikor leszakadt ez az egész szakramentum. Most meg, a lámpa jelzi, hogy túl van a sihta végén, tehát úgy 6-7 órája lehet a földrengés után. Ha ennyi idő alatt semmi sem történt, már nem is fog. Még, ha tudják is, hogy ő itt rekedt, a fővájat elejéig se jutottak el.
 
Oxigénhiányos agya egyre fáradtabban dolgozott.  Arra gondolt, hogy ezt az aknát is be akarták zárni. Na, most nem lesz gond: ami nyitva maradt, azt betömedékelik, a bejáratot lezárják, és annyi.
 
Kis híján elröhögte magát: na, basszátok meg, aki túlélte, annak a végkielégítését próbáljátok meg megadóztatni! Kapnátok is a pofátokra! Fáradtnak érezte magát, végtelenül fáradtnak. A bányászinduló jutott az eszébe: szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete… na, hát nekem a szerencse fel, az nem jött be…
 
Kihunyó tudatának utolsó gondolata még ez volt: Borikám, azt hiszem, elmarad az ablakok cseréje…de legalább a temetés nem fog pénzbe kerülni… ha megszületik a kicsi, és fiú lesz, vigyázz rá, ha észen leszel, a bánya közelébe se engeded!
 
Szerencse fel, szerencse le…

Ille István
 
Szószedet:
 
sihta: 8 órás műszak (Schicht/német).
 
zsomp: ebbe gyűjtik össze a szivattyúk a vizet, innen továbbítják a felszínre.
 
bunker: föld alatti tároló,ide gyűjtik a kitermelt szenet, az alján van az adagoló, amin keresztül töltik a csilléket.
 
jövesztés: a meddő lemarása a szénmezőről.
lanovka: olyasmi, mint a sípályákon, szállítja az embereket, csak ez a föld alatt van, és síkban mozog.
 
vitla: csillék vontatására alkalmazott csörlő.
 
pincsi: fából készült csille.
kaparó: a szén szállítására szolgáló gép, olyan,  mint a szállítószalag, csak fémből, rekeszekre osztva.
tömedékelés: a kitermelt szén helyére valamilyen anyagot kell rakni, minél kevésbé süllyedjen a felszín. Van száraz, salakkal, és vizes, homokkal/iszapolás/.
utca: a légvágatok között jobbra és balra nyitott fejtés, néhány utcát előre mennek, majd a másik oldalon folytatják, amíg az előzőt tömedékelik.
átszerelés: jobbról balra, majd vissza a fejtésekben, ilyenkor a kaparót és a légvezetékeket kell átszerelni.
légajtó: a sújtólég robbanás “kordában tartására” szolgáló, dupla ajtó fából, vaslemezzel erősítve, bizonyos távolságonként kötelező elhelyezni, és áthaladáskor zárni.
sújtólég: metán és oxigén keveréke, amely berobbanhat, a metán tartalom százalékától függően egyre hevesebb a robbanás, majd csökken az ereje, nagy koncentráció esetén “csak” elég!
szénpor robbanás: együtt jár a sújtóléggel, a levegőben levő finom szénpor robban fel, egy fajta láncreakció lép fel.
tiltó kereszt: kereszt alakban elhelyezett deszkák, ezzel jelzik, hogy nem szellőztetett, vagy bármi más okból tiltott egy terület .

 
Forrás:kanadaihirlap.com

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu