Kultur
Lipócia
Bächer Iván emlékére
Nincs jó író. Éppen ezért nincs rossz sem. Nincs.
Van, akinek el tudnak jutni hozzánk a gondolatai, belesodor a leírtakba, s van, aki nem. 
Van, aki bármilyen szépen, átgondolt sémával, lekerekített mondatokkal ír, mind hiába. Pár oldal után tesszük a könyvet a sarokba, vagy adjuk ajándékba, talán másnál célba ér a mondandó.
De akad olyan is, aki csak dobálja a szavakat, csak hányja, meg veti a papírra, s mégis isszuk a sorokat, szívjuk magunkba a leírtakat, s dobjuk, nyomjuk, gyűrjük be a táskásba, mert utaznia kell velünk a vonaton, buszon, bárhol, csakhogy hozzáférhessünk ismételten, s újra, meg újra a gondolatokhoz. Akad ilyen is. 
Akad másmilyen is, sokmilyen is, mindegyik eljutva valakikhez, valakikhez, akik saját írójuknak tarthatják őket. Persze.
Én soha nem néztem, figyeltem, nyomoztam az író után, már amelyik hozzám eljutott. Soha. Nem érdekelt, hogy bal, vagy jobb oldalon áll-e, a nőket szereti, vagy a férfiakat, netalán kertes házban élt, vagy tán egy paneldzsungel közepén írt. Soha nem néztem utána az embernek, mert csak a sorai érdekeltek. 
Persze valamelyikről, némelyikről meghallottam ezt - azt, de más az ember, s más az író. 
Mit lehet tenni, ha szükségünk van az írásaira, ha tanulunk, okulunk belőlük, ha megtanít minket vágyakozni, meg szeretni, vagy éppen magunkba látni, a másikra nézni, egyszóval többek leszünk tőle? Akkor kit érdekel az ez, meg az?
Mert némelyikük ezt teszi, mármint megtanít erre, vagy arra. A másik meg példának okáért kíváncsivá tesz. Példának okáért olyan jó lenne látni egy festményt, amit többször is meglőttek egy belvárosi lakás ablakán át, vagy körbenézni azon a padláson, amelyiken azok a régi, évszázados emlékek lapulnak, esetleg ott járni annál a templomnál, ahol lépdelt a kedvesével egy téli éjszakán. Ezeket muszáj látni.
Valamelyik muszáj nem jöhet létre, mert nem kivitelezhető, hogy kiállítsák a festményt, vagy körbevezessenek minket egy padláson, de egy utcát, vagy még több utcát végigjárhatunk.
Mert olvastam én az egyik írómtól, hogyan, merre, mikor is sétált végig éveken keresztül azon a néhány közön, úton, sarkon a kutyájával. Bemutatta az ott élő embereket, az üzleteket, az éjszaka, s a nappal alakjait, s végül a Dunát. Úgy mesélte el, mikkel, kikkel találkozhat az ő lába, pontosabban a lábuk nyomát követve az ember, hogy azt meg kellett nézni. 
Budapest viszont nagy, sőt még annál is nagyobb. Hiszen el- eljuthatunk a fővárosba, de mindig valami céllal érkezünk, s nem marad idő a kíváncsiság kielégítésére. Minden leendő alkalommal megfogadom, hogy akkor most, és mindenféleképpen elmegyek, de mégsem. Kullog, zötyög, száguld haza az ember, s hazafelé úton mindig eldönti, hogy majd legközelebb.
És legközelebb velem utazik a fontos ember. Mesél az úton, hogy merre járt a nagyvárosban, s hogy szeretne meginvitálni egy étterembe, ahol csupa híresség, meg nevesség fordul meg. De nem is ez a fontos, hanem a légkör. Mert ma már nem sok étteremben van az a bizonyos légkör, amiben az éhező étkező jól érzi magát, s még az étel is remek. Nos, ez az étterem az.
A fontos ember nem állított valótlant, mert nemcsak a vendéglátóhely barátságos, meg olyan magába fogadó, hanem már az odafelé vezető utcák is. Üzlet, üzlet hátán, megannyi ember, kutya, babakocsi, biciklik. Mint egy apró városka a nagyvárosban. Minden él, mozog, nyüzsög, de valahogy máshogy, mint máshol, valahogy szokatlanul kisvárosiasan. Már éppen odaérünk a korai vacsora színteréhez, mikor felnézek az utca táblájára, s látom az utcanév felett a városrész nevét. Lipótváros, vagy, ahogy az író, aki idecsalogatott, aki megbarátkoztatta velem ezt a még nem látott helyet hívta, írta: Lipócia
Hát ide tervezgettem én az eljutást? Ide szerettem volna már elkeveredni hosszú hónapok óta, s lám, nem is tudok róla, a fontos ember elhozott ide? El.
Nem szépített, festett más színűre, s nem rondított, fordított az író egyetlen sorában sem. Minden éppen olyan, ahogy elmesélte. 
Végig kell sétálni a finom vacsora, s az odafigyelő kiszolgálás után legalább azt az utcát, amint, s ahogy írta, azt már futásban, rohanásban, vágtában tették meg a kutyával, amíg rá nem kanyarodtak a Duna vonalára. Fáradt a vacsoratársam, már ülni is elég fáradt volt, nemhogy sétálni, mint ahogy én is. De azért velem jön, mindenestre megyünk. Mi azonban nem vágtázunk, nem rohanunk, csak éppen elérünk az utca végéig, ahonnan már látni a folyót, látni, ahol lemehettek, elkószálhattak az ember, meg az állat. 
Milyen jó azt látni, álldogálni fáradtan, elmélázva az út sarkán egy kicsit.
Visszaérünk az autóhoz, vissza az otthonunkba, s kerül elő az író másik könyve, ami könyvet ajánl, meg egy másik írót, meg egy érdekes újságcikket, amit meg kell szerezni, el kell olvasni, s tanít egy- két finomság elkészítésére, amit minél előbb meg kell kóstolni. Tényleg kell.
Teszi hát tovább a dolgát az író. 
Azaz csak tenné. 
Ma nem tőle olvastam, hanem róla.
Ezt írták: „Nincsenek rá szavak. I. elment.”
 
 
Illés Adrienn


 
"A siratás nem mindig a ravatalozóban, a temetőben megy végbe. A siratás néha csak annyi, hogy emlékezünk valakire, akit végtelenül becsültünk, szerettünk, tiszteltünk - és megírjuk azt a keveset, amit közös emléknek lehet nevezni. Akkor, amikor elérkezettnek látjuk az időt." Így siratta Sétatárs című könyvében felejthetetlen barátját, Kardos G. Györgyöt Bächer Iván, akit most rajongói siratnak. Az ínyencek, akik szombatonként Bächerrel kezdték a Népszabadság mellékletét, ahol ilyen receptnek álcázott filozófiai kisesszéket olvashattak, mint: "a kecskepörkölthöz kecske kell. Elég lenne hozzá kecskehús is, két-három kiló, de hol kapni kecskehúst? Sehol. A kecskepörkölthöz kecske kell tehát. Lehetőleg kettő-három. Azért kell ennyi, mert egyrészt a kecske társas lény, rosszul érzi magát magában, depresszióba süllyed szegény, és akkor már nem lesz igazi a húsa sem...."
 
Siratják a Budapest-Verőce-Budapest vonalon utazók, akik éveken keresztül - 42 percbe sűrítve - elmesélték életük fordulatait: "…a vonaton nagyon sokféle dolgot lehet csinálni. Lehet például nézegetni kifele. Minden érdekes, miért pont az ne lenne az. Kinézni. Nézni a dolgok végét. Mert a vasútnál a dolgoknak a vége van leginkább. Út vége, kert vége, város, falu vége. A vasútnál véget érnek a dolgok. Ami meg nem ér véget, az sem folytatódik. Az ott van. A vasút mentén minden oda van pakolva, stószolva, rakva, ömlesztve, hányva." És mindezt elolvashattuk ugyancsak szombatonként és a Zónázó című kötetbe sűrítve. A verőceiek tőle ismerhették saját családfájukat azokból a kedélyesnek mondott időkből, amikor a még Nógrádhoz tartozó Duna-menti falu utcaköveit nyaranta Karinthy vagy Kodolányi koptatta. A 20. századi prózaírók emlékére főzte Bächer Iván a Faluház udvarán kőlevesét egy nyári vasárnapon. Gundel művészeti díjat is kapott, és mint vérbeli urbánus alkat, Budapestért díjat.
 
A baloldali író, újságíró - Thury Zoltán dédunokája - összetéveszthetetlen publicista és - virtuóz muzsikus apja génjeit örökölve - zongorista számára ezen a nyáron még vért gyűjtöttek. De ez is csak hónapokkal hosszabbította meg a hétfőn életének 57. évében elhunyt Bächer Iván életét. A kórházban még az utolsó napokban is folyamatosan dolgozott. Holnap mutatják be Utóíz című könyvét Újlipótvárosban, "Lipóciában, amely falu és csak látszólag Budapest része."
 
B. M. 

Forrás:nepszava.hu


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu