Kultur

Ki beszél?

Húsz éve élt már velük, pontosabban ők költöztek át hozzá, a nagyobb házba, a többszobás, medencés otthonba.

Húsz éve történt mindez, miután a nagypapa néhány hónapnyi küzdelem után, melyet a lassan kialakuló betegséggel vívott, meghalt. De nem a temetés, a tragédia megtörténte miatt költöztek, nem. Ők a némaság miatt hurcolták át a bútoraikat, a nagymama, Júlia némasága miatt.

Mert a temetés után még beszéltek mindennap telefonon, vagy ha a lányának engedte az ideje, akkor átszaladt a magára maradt anyjához beszélgetni, ott lenni vele. Ám egy nap hiába beszélt hozzá, hiába kérdezgette a lassan múló napok óráiról, nem felelt. A lánya előbb azt gondolta, a gyász okozza ezt az állapotot, s nem akarta erőltetni anyjára a szavakat. De a hetek, a hónapok, s az évek elsuhantak, s Júlia nem szólalt meg. Nem csalta elő belőle a szavakat sem a pszichológus, sem a lánya férjhez menetele, sem az unoka megszületése, semmi. Néma maradt.

Szívesen fogadta be a házába az új családot, a vejet, az unokát, aki szakasztott mása lett a nagymamának. Ugyanazok a vonások, ugyanaz a mozgás, ugyanazon ételeket, italokat szerette

Hiába ült szótlanul a nagymama a szobában, az unoka sokat beszélt hozzá, élete legapróbb titkait is megosztotta vele. Ahogy serdült, ezek a titkok csak szaporodtak, csak mélyültek, egyre komolyabbá, sorsfordítóbbá váltak. Elmesélte, hová szeretne tovább tanulni, mi akar lenni, ha az iskolával végez, s éppen kibe szerelmes. Tudott a nagymama a szakításokról, a sikertelen felvételiről, a pályamódosításról, mindenről, ami mások előtt rejtve maradt

Amint a lánykából felnőtt, tanult nő lett, rátalált a nagybetűs szerelem, legalábbis Júliának így mesélte el az ablak előtt ücsörögve, miközben nagyanyja ugyanolyan komolyan és odafigyelően hallgatta, mint tette azt máskor is. Megígérte, hogy minél előbb bemutatja a családnak, mert bár még alig ismerik egymást, néhány hónap múlva szeretnének összeházasodni. Júlia, s a család várta hát a fiút.

S a fiú egy vasárnapi ebédre lett hivatalos, s azután már minden hétvégére hívták, kedvére valót főztek, megbarátkoztak vele, s beleegyeztek a hamarjára tervezett esküvőbe is.

Az unoka tehát azt hitte, mindenki beleegyezett, s miután a sokadik vendéglátás után elkísérte a kapuig vőlegényét, már szaladt is boldogan Júliához, csak leülni mellé, s elmesélni, hogyan töltötték a szombatot leendőbelijével.

Futott hát, csapta be maga után az ajtót, húzta az ablak elé a saját székét, mert a nagyanyja már ott ült, s vágott volna bele a mesébe. De Júlia megszólalt.

- Te nem ismerted nagyapádat.

Az unokát annyira meglepte a hang, mert bár soha nem képzelt el semmilyen hangot Júliának, soha nem gondolkodott arról, mi lenne, ha egyszer a nagymama válaszolna neki, valósággal megdermesztette az eddig néma szájból érkező kérdés, nem felelt hát.

De Júlia nem akart választ, ő csak bevezetni akarta a mondandóját, csak egy kis üzenetet küldeni arról, hogy most, sok- sok évnyi hallgatás után beszélni akar.

- Te őt nem ismerted, te csak a keze nyomát láthatod, csak az örökét élheted, csupán ennyit.

Az unoka még mindig nem bírt megszólalni, még csak szokta a hangot, még csak ámult a beszéden.

- És mivel nem ismered őt magát, én mesélni szeretnék neked róla. Lásd, kinek a házában élsz.

Szó nem jött a szájra, csak bólintott a fiatal lány, s hallgatta Júliát.

- A te nagyapád helyes férfi volt. De ha megkérdeznék tőlem, hogy mi a legfontosabb, amit el szeretnék mondani róla, akkor nem ez lenne a legfontosabb. Egy férfi lehet helyes, férfias, mint ő, de a lelkében annyi minden más lakozhat, ami ennél sokkal, de sokkal fontosabb.

Ránézett a kíváncsian figyelő unokájára, de benne most sem látta a nagyapja nyomait, csak a sajátját látta rajta, egészen tisztán.

- A legfontosabb a nyughatatlansága volt. Nyughatatlan az élet, a munka, de legfőképpen a nők iránt.

Elhallgatott egy kicsit, elmélázott, de nem volt türelmetlen a másik, megvárta, amíg újra indulnak a szavak.

- Rám az utcán talált. Szaladtam a boltba, a varrónőhöz, s állítólag kiszemelt magának az egyik közben, úgy követett, amíg csak utol nem ért, s aztán nem engedett el engem egészen a haláláig. Legalábbis sokáig azt hittem, hogy ez így lesz, ez ekképpen történt. De nem hittem, nem láttam jól.

Az unoka közelebb húzta hozzá a széket, talán jobban akarta látni, talán pontosabban hallani. Talán.

- Én ilyen szerelmet, mint amit a te nagyapád iránt éreztem, elképzelni sem tudtam. Amikről te beszéltél nekem hosszú évek alatt, azok a közelében sem jártak annak a mélyről jövő, mindent feltáró odaadásnak, amit én neki nyújtottam, amit magamból adtam.

Nagyot sóhajtott az ősz fej, elsimított egy hajszálat a szeme elől, s csak néhány pillanat múlva folytatta.

- A kapcsolat, s aztán a gyorsan jövő házasság kezdetén még együtt terveztünk, még közösen alakítottuk az életünket, de ő valahol kiszakadt ebből, s elindult a saját útján. Értsd ezt úgy, hogy nem csupán nem dolgoztunk már együtt többet, hanem elmaradtak a közös éjszakai beszélgetések, a nagy főzőcskézések, minden, amit én szerettem vele kettesben csinálni. Kinevezték főnöknek, aztán ismét főnöknek, s valahogy ez így maradt az életében, hogy ült az egyik vezetői székből a másikba. Velem megbeszélte, hogy csak irányítsam a háztartást, neveljem az akkor még éppen csak totyogó anyádat, ne legyen másra gondom.

Ismét hajszálat húzott el a szeme elől, ismét kereste a megfelelő szavakat a folytatáshoz.

- Nekem nem kellett volna ezt hagynom. Mert én attól az időtől kezdve nem dönthettem semmiről, nem léphettem semerre, mert kiszolgáltattam magam a nagyapádnak.

Ránézett az unokájára, megsimogatta barna haját, mintha bocsánatot szeretne kérni azért, mert talán besározza a nagypapa emlékét.

-Nehogy azt hidd, hogy ő ezzel nyíltan visszaélt volna. Nem. Ő mindenkihez rendes volt, nem maradtam ez alól kivétel én sem. Mindig figyelt, adott elegendő pénzt, ha segítenie kellett, s az ideje engedte, akkor segített. Ha nem tudott jönni, akkor megoldotta, legyen mellettem valaki, ha bármiben támogatás kellett. Nagyapád arra mindig nagyon figyelt, hogy ne bántson meg senkit, hogy mindenkivel jó viszonyt ápoljon. És éppen emiatt, éppen ezen tulajdonsága miatt nem jöttem rá évekig arra, hogy szeretőket tart.

A lány a szája elé kapta a kezét, de a nagyanyja elvette onnan. Nem való az oda, nem kell rémüldözni. Ez csak az ő élete.

- Tudod, egy olyan ember, aki megsérti a nőket, aki hangosan odébb dobja, miután már nem kell neki, az hamar lebukik, hamar napvilágra kerül. De egy olyan ember, aki tapintatosan, a legutolsó pillanatáig a viszonynak odafigyel a másikra, s miután már nem kell neki, finoman megszabadul tőle, nos, az nem lesz látható egykönnyen.

Levette a szemüvegét, letette az ablakpárkányra, most nem is kell az, most nem olvas már. Talán majd később.

- Az egyikre úgy jöttem rá, hogy meghallottam a telefonbeszélgetésüket. Meghallottam, hogyan kokettál a férjem egy nővel, akit én a legjobb barátnőmnek tartottam, akivel számos családi problémát megosztottam, akivel a férjemnek hónapok óta viszonya volt.

Az unoka idáig hallgatott, eddig tartott, amíg felocsúdott a meglepettségből, amíg kezdte átlátni a történetet.

- És mit tettél?- kérdezte felháborodott tekintettel.

A nagyanyja mosolygott ezen a felháborodottságon, de nem szólt rá a lányra, hogy nem kell ezt tennie, nem kell ennyire magára vennie az ő problémáját. Nem kell, mert most nem ez a fontos.

- Mit? Bementem a fürdőszobába sírni. Siratni a tehetetlenségem, mert nem voltam anyagilag független, mert szerelmes voltam akkor még a férjembe, mert akkorát mart ezzel belém, hogy azt hittem onnan nem lesz felállás.

Kedvesen nézte morcos arcú unokáját. Éppen úgy csücsörít, mint ő.

- Pedig volt, fel kellett állnom. Én akkor azt hittem, ez csak egy egyedi eset, pedig nem.

Mert tudod járt hozzám egy takarítónő, aki folyton kedveskedett neki, aki beajánlotta hozzánk a lányát is, akit nagyapád az íróasztalán tett a magáévá.

- Honnan tudod?- csodálkozott a lány.

- Az a kislány másnap tőlünk hívta fel a barátnőjét, hogy elmesélje neki, micsoda élményben volt része nálunk, egy nála húsz évvel idősebb férfival.

Az unoka nézett ki az ablakon, mint Júlia, nehéz emlékeket raktak a vállára.

- Aztán az egyik panzióból hívott az egyik kedves ismerősöm, hogy hol ilyen, hol olyan nőt visz oda néhány röpke órára a férjem. Később hallottam a szomszédasszonyunkkal való kalandjáról, majd pultos lány, könyvelő, ruhaboltos, énekesnő, versíró, kolléganő, baráti házaspár felesége, cégvezető

Elakadt a hangja, elakasztották a könnyek. A fiatal megszorította az öreg kezét.

- A végső búcsúnál ott állt a koporsó mellett az a rengeteg nő. És én nem bírtam sírni a saját férjem, a lányom apjának a temetésén, mert néztem a nőket. Vettem sorra az arcokat, elképzeltem, ahogy henteregnek vele, ahogy kiszolgálják, boldoggá teszik őt. Vettem sorra mindet. Voltak ott egyéjszakás kalandok, néhány alkalomnyi összeborulások, s talán egy- két szerelem, akik hátrébb álltak meg, talán diszkrétek akartak lenni. De lehet az egy évekig tartó szerető? Lehet az diszkrét? Velem?

Az unoka próbálta vigasztalni, de nem kellett, lassan felszáradtak a könnyek.

- Én nem tudtam lépni mellőle, ő pedig nem akart. Tudod, számára nagyon fontos volt a látszat. Látsszon az, hogy van család, benne gyerek, meg feleség. De ne látsszon a sok szerető, a kalandok, akikre elköltött rengeteg pénzt, rengeteg energiát, akik valamelyest felpezsdítették a nappalait, vagy ha talált magának ürügyet a távolmaradásra, akkor az éjszakáit. És én rájöttem, hogy ez a látszat, ez fontosabb mindennél. Fontosabb a viszonyoknál, a szerelmeknél, mert ő, mint minden férfi kényelmesnek tartotta ezt az állapotot. Gondold el, milyen huzavonával járt volna egy válás? Ez így sokkal, de sokkal kényelmesebb, kezelhetőbb, irányíthatóbb, mint a családdal, s benne a közönnyel való szakítás.

Az unoka már hátradőlt a széken, hallgatta tovább a ház töténetét.

- Ha feladta volna, ha bármelyik szerelem miatt kimozdult volna abból a semmilyen állapotból, amiben mi hosszú éveken át éltünk, talán én is, és talán ő is boldogabban éltünk volna, mással. De ez csak talán. Egy nagy talán.

Ha kimozdult volna, talán nem áll ott annyi nő, talán nem lesz elegem a házasságomról való hazudozásokból, melyeket a látszat miatt mondani kellett. De ez is csak talán. Mert a tény az, hogy elegem lett. Hogy nem akartam egyik nővel sem összefutni, beszélni, mintha nem tudnám, kik is voltak ők valójában a férjem, a mi életünkben.

A lány közbeszült.

- Emiatt nem szólaltál meg.

Júlia is hátradőlt egy pillanatra, mintha így könnyebben szaladna ki belőle az igazság.

- Emiatt.

Most az unoka méricskélte úgy a nagymamát, mint ahogy tette ő, ha valami fontosat közölt vele.

- Akkor most miért szólaltál meg? Miért akartad ezt éppen most elmondani?

Az öreg elért, eljutott oda, ahová akart. Megérkezett a mondanivaló végére, ami a fiatal számára még nem látható, mert olyan, mint ő. Most nem lát, ezért kell elmondani neki, aztán odateszi a hallottakat, ahová akarja, azt tesz meg belőle, amit érez, hogy elfogadható, megfogadható neki. Csak el kell mondani.

- Azért beszélek most hozzád, mert megláttam néhány hete valamit, amit muszáj neked elmondanom. Vedd útravalónak, tanácsnak, bárminek, ami neked megfelel. Valójában nem szeretném, ha úgy éreznéd, hogy dönteni akarok a te nevedben. Én azt szeretném, ha csak meghallanád, amit mondok, s eltennél belőle valamit.

- Rendben- bólintott a fiatal.

- Nem szabad a másikat előbbre engedned az életben, ha te nem bírod követni, s nem szabad előre futnod, ha tudod, ha érzed, hogy ő nem bír úgy szaladni, mint te. Csak úgy a jó, csak az a helyes, ha együtt haladtok, ha értékelitek a másikban, egymásban, ha néha- néha az egyikőtök előrébb van egy kicsit.

- Rendben- bólintott ismét a lány.

- A te vőlegényed annyira van előrébb most tőled, mint amennyire én voltam nagyapádtól, amikor megszületett az anyád. A te vőlegényedet nem tudod utolérni, nem is fogja engedni, mert ő az a típusú ember, aki ezzel nem tudna együtt élni.

A lány nem bólintott, csak figyelte, mi kerekedik ki ebből.

-  A te vőlegényed ugyanúgy fogja kergetni a nőket, ugyanúgy keresi a boldogságot, mert nem te vagy az, aki ezt megadhatja neki.

Az unoka még a levegőt is csak egészen halkan vette.

- A te vőlegényed nem szeret úgy téged, mint te őt. De te úgy szereted, mint én tettem azt hajdanán a jövendőbelimmel. De hidd el nekem, nem te leszel az, aki mellett ő meg fog állni, akitől nem bír majd odébb lépni, mert minden benne van a nőben, ami neki kell, s benne minden, ami a nőnek kell.

A lány meg sem moccant, szempillája sem rezdült, annyira megrendítették a mondatok.

- Én azt látom, te rákerültél valahogyan arra sínre, amelyen már én utaztam, és én nem szeretném, hogy te utánam jöjj. Én azt szeretném, ha hagynád menni ezt a fiút egy másik úton, mert talán meglelheti azt, akitől elfogad jót is, rosszat is. De minél jobban szeretném azt, ha nem lennél ezen a sínen, hanem megtalálnád azt az embert, aki ugyanúgy érez irántad, mint most te a másik férfi iránt, aki húz maga után, s aki engedi, hogy húzd. Értesz engem?

A lány halk, rekedt hangon válaszolta, hogy igen.

Perceket ültek még egymás mellett.

Ült a nagymama, akinek ezek után már nem hallotta senki a hangját.

Ült az unoka, aki lemondta az esküvőt, hogy aztán két év múlva hozzámenjen egy másik férfihez.

Júlia akkor már nem szólalt meg.

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu