Kultur

Padon

Nem, nem jó a telefon.

Persze, lehet mondani, győzködni, elhitetni, hogy bármikor elérhető, mindenkor ellenőrizhető, utolérhető, megtalálható az ember, de mégis. Mégis, éppen ezért nem jó a telefon.

Nem akkor szól, ha szólnia kellene, nem attól jön a hívás, akitől várjuk, és nem, nem jó.

Persze vannak kivételek, ritkaságok, amikor jókor tör be az életünkbe, de akkor is elszakítja, megállítja egy kicsit a napokat a hangja, az érkezése.

Nem jó, mert ha örömhírt közöl, akkor nem látjuk a másik arcát, nem érhetünk hozzá, mert együtt, egymás mellett örülni mégiscsak jobb. Nem jó.

És érkeznek a csenddel érkező hívások, amikor tudjuk, bár még meg sem szólalt a másik, hogy nem lesz jó a hír. És ez nem jó. Nem nézni a másik szemébe, nem észrevenni benne a sajátunkat. Telefonon nem nyújtható vigasz. Embernek nem.

Pedig érkeznek a hívások, jönnek a hírek, áramlik bele, s tova el, míg csak egy fent nem akad a rostán. Meg- megakad másik is, de azokat vagy így, vagy úgy át tudjuk tolni, nyomni azon a lyukon, csak ezt nem. Ez olyan makacsnak tűnik. Ez a fennakadt aztán további hívásokat szül. Mert szól a telefon az orvosnál, a nővérnél, a gyógyszerésznél, s mindenkinél, aki csak a hírről, erről a megakadtról nyilatkozni tud.

És persze minden telefonhívás mást mond. Az egyik reményt ad, a másik leszid, a harmadik sajnálkozik, vagy éppen bíztat, esetleg mosolyog rajta, mert ilyen mással is megesett már. Folyik, ömlik, sodródik a rosta tetején a hír, mígnem döntés születik a sorsáról. 

Mígnem eldöntik a vonalak végén, hogy kivizsgálás kell, meg leletek, meg eredmények, s aztán a műtét.

A vonalak végén nincs döntés arról, mennyi izgatottsággal, félelemmel, ijedtséggel eltöltött óra szükséges a műtétig. Arról nincs szó. Azt rábízzák az emberre, az ő döntése. Legalább erről ő dönthet.

Aztán megakadnak a hívások is, mert nem zavarható a frissen műtött, a lábadozó, a megvágott és összevarrott. Nem.

De nem is jó a telefon, nem. Mert ilyenkor nem elég a telefon, ilyenkor sem. Mert az ember hazudhat, mondhatja, hogy jól van, minden rendben van, teljesen üde, szóval mondhat bármit. A lábadozót látni kell, s ha már láttuk, akkor meg kell bizonyosodni róla, hogy igaz, amit mondott. Igaz, hogy mindjárt kiengedik, hogy valóban remek a közérzete.    

De ilyenkor mit tehet a látogató? Mit?

Ilyenkor elmegy, eloson, elrejtőzik az épület előtt. Mert megteheti, éppen elmehet.

Körülnéz, megismerkedik a lábadozó új, átmeneti környezetével. Megnézi a parkot, a fákat, a frissen nyírott füvet, megbarátkozik mindennel.

De mit tehet? Hogyan győződhet meg arról, valóban minden rendben halad?

Visszasétál a kórház elé, s még egyszer körbetekint. Töpreng, hogyan is csinálja, mit találjon ki. S akkor meglátja a padot. Nincs annyira messze, de közel sem. Pontosan megfelel a távolság. Éppen megfelel a célnak is.

Mert legyen cél, legyen valami próba, ami alapján bizonyítható, hogy a lábadozó talpra áll, hogy nem kell idegeskedni, félteni, aggódni, mert megtette a próbát.

Ha megteszi a próbát, akkor ez mind szükségtelen, akkor lehet nyugodtabban aludni, vidámabban létezni, akár.

Ha képes rá, ha elér oda, akkor kapaszkodhat ebbe az aggódó, hogy lám, nincs fennakadás az életben, nem tört ketté, nem csúszott el semerre, ez csupán egy pillanatnyi szünet.

De ahhoz kell ez a pad, kell a próba.

Amint kitalálta, végiggondolta, felhívja a kórházban lévőt, hogy itt van, megérkezett, idelent várja a bejárat előtt, jöjjön le egy kicsit a levegőre. És a lábadozó lejön.

A lábadozó, akinek vonásait megtörte a kórházi bent lét, akinek mozgását lelassította az altató, a gyógyszerek, s a csöndes nappalok.

De a látogatót ez nem érdekli, nem. Meg kell találni azt az embert, aki néhány napja bekerült ide, s akit néhány nap múlva kiengednek innen. Tudja ő, hogy ott van a másik a vonások, a fáradt mosoly mögött, csak ki kell csalni onnan. Ezért kell a pad.

Ezért kell a séta. Indulnak hát egyik épületből ki, majd a másikba be, mert az egyik helyen csokoládét árulnak, a másikban finom a kávé, a mellette lévőben pedig ott az újság.

Néhány perc, s már bújik elő a lábadozó valódi arca, már nem is lépked olyan lassan, már kacag úgy, ahogy szokott. És ott a pad.

Leülnek rá, süti a nap az egyik felét, árnyékban fekszik a másik része.

Leülnek rá, megpihenni, mert nincs annyira messze, de azért annyira közel sincs. Éppen megfelel a célnak, éppen kiállta a próbát. Hosszan maradnak. Hosszan, mert nem jó a telefon, abban nem lehet elmondani mindent, annak nem is kell tudnia mindent.

Már árnyékba borul az egész, amikor visszaindulnak az épülethez, búcsút venni arra a néhány napra.

A lábadozó felsétál a kórterembe aludni.

A látogató hazasétál, korán fekszik le pihenni.

Nyugodtan alszanak mindketten, a hír átcsúszott a rostán.

  

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu