Kultur
Soha ne mondd, hogy vége
2013 OKTÓBER 5 7:05 DE.
Coffee House Savannah Ga / Frank J Sparti II
Névjegy: Natalie. 27 éves, rendkívül vonzó és okos leány.
Kapcsolatai utolsó időkig kudarccal végződtek. Különösen az a legutolsó. De most révbe ért, boldog párkapcsolatban él. Babát vár és tervezik az esküvőt.
 




A kávéház leghomályosabb, legmeghittebb sarkát választottam. A barátaim hívták fel a figyelmemet Natalire. Mondván, élete 27 éve alatt oly sok mosoly és könny volt az életében, hogy azok megírása, nyomdafestékért kiált.
 
A megbeszélt időpont előtt érkezett. Kávémat kevergetve, a kanál megállt a kezemben. Méz szőke, vastag fonatú haja koronaként keretezte tiszta, szép ívű paraszt madonna arcát. A nyakánál az apró fürtöcskék felkunkorodva, vidáman repdestek fejének minden apró mozdulatára. Hosszú, sűrű szempillái csodálatosan emelték ki a zöldes-szürke macskaszemek szépségét. Szép ívű, enyhén duzzadt, érzéki szája, hol ennivalóan durcás, hol pedig nevetősre szaladva mutatta meg apró, porcelánfehér, hibátlan fogait. Arca közepén egy szemtelen, picinyke, fitos orrocska.
 
A halványkék ruha puha redői előrehaladott anyaságát emelve ki, omlott a földre, a széke köré. Az aranypántos szandál óvón tartotta a kecses apró lábacskákat. Egy tünemény a riportalanyom, futott át a gondolat kíváncsi, újságírói agyamon.
 
- Éva, a barátnőm mondta, hogy olyan izgalmas az életem, hogy ezt muszáj megíratni valakivel! – Hebegte.
 
- A megírásra, újságra ne is gondoljunk! Attól begörcsöl az egész. – Tanácsoltam. – Ott kezd inkább a mesédet, ahol a legérdekesebb! – Majd aprócska magnómat kibiztosítva észrevétlenül kávém mellé helyeztem.
 
- Egy hatalmas csalódás, kudarc után, egy üzleti vacsorán ismertem meg Nándit. Az elegáns öltöny kiemelte széles vállát, arca csupa mosoly, humora a legelfásultabb pillanatban is feldobott. Úgy mondta, egy lakásban, de külön él a feleségétől. Nagy a vagyon, s nem tudnak megegyezni.
 
Villámként csapott mindkettőnkre a szenvedély. Viharos, szerelmi csatáink, sugárzóan örömteli szeretkezéseink voltak. Egyszer még, három napra a Mátrába is elutaztunk. Egy apró, igazi parasztházat bérelt. A ropogó tűz fényénél forrón csókolva imádtam a gladiátori szépségű, feszesen formás férfitestét.
 
A sziporkázóan fehér, a táncoló hópihék között gyerekként hemperegve csókolóztunk, még hóembert is építettünk. Nándi egy igazi szivart is beledugott a hóember szájába. Aztán azon nevettünk, hogy lehet, hogy szegény nem is dohányzik. A fergetegesen tüzes szerelem hol gyerekké,  hol démonná, hol szerelmesen búgó cicává varázsolt.
 
Aminek meg is lett az eredménye.
 
Amikor bejelentettem várandóságomat, Nándi arca eltorzult. Szeme szikrát szórva, dühös tekintettel és szívtelenül felelősségre vont.
Úristen! Én ezt az embert szerettem? – kérdeztem félhangosan önmagamtól.
 
Majd kórház, rettegés a mű előtt. A lelkem viharzott, a testem szó szerint cidrizett, csak úgy dübörgött bennem: a első gyermekem… Mi lesz, ha soha többé… A könnyeim csak úgy folytak le az arcomon. Még a műtőasztalra is hüppögve feküdtem fel. Az orvos látva tétova lelkiállapotomat, az aprócska élet megmentéséért megkérdezte tőle:
 
- Aranyom, még meggondolhatja magát!
 
- Neem, neem lehet! – nyekeregtem.
Ezután nagyot csattant a gumikesztyű az orvos csuklóján. Jótékony álomba merülve átestem az egész borzalmon. Átestem, de csak fizikailag. A lelkem? Mintha egy tüzes golyót nyeltem volna. Szörnyű volt!
 
Este már kiülve a folyosóra, az ott lévő automatából csikartam ki egy forró csokit. Lassan kortyolgattam. Könnybe lábadt szemem előtt tolták a kocsin a babákat. A pólyák élére állítva, benne az aprócska vörös, ázott, kopasz és fürtös hajú, nyugodt vagy nyekergő, bömbölő apróságokkal.
 
Egyik szebb, mint a másik. Kiürített anyai szívem beleremegett. Ők bezzeg megérkezhettek az ÉLET-be. Ők bezzeg a szerencsések.
Megállt mellettem egy apró termetű, sötéthajú, gyönyörű asszonyka:
 
- Ő az enyém! – mutatóujját rászegezte az egyik apróságra. Büszkén, kedves mozdulattal mutatta a feketehajú, borzas babáját. – Etetni kell! – magyarázta. Mintha nem tudnám, berzenkedtem. Később ismét mellém huppant, a fehérre mázolt kórházi padra. Magamban süppedve, rettenetes lelki állapotomban egyedül szerettem volna maradni. Nem sikerült. Legszívesebben jól elküldtem volna, de az öröm annyira boldoggá tette azt az asszonyt, hogy nem volt szívem elhajtani.
 
- Tudod, ez a kicsi már a negyedik terhességem. Most végre sikerült! A férjem? Ne tudd meg, “teljes diéta”! – a szemével huncutul csippentve mondta – de kibírta! Egyetlen nyaggatás nélkül, de az is biztos, soha nem csalt meg! Mert Nándi nem olyan.
Szentséges Ég! Nándi! A név megegyezik?! Remélem a többi nem! – töprengve zuhantam a legszörnyűbb felismerésbe.
- Most hol a Párod? – kérdeztem tettetett könnyedséggel.
 
- Perceken belül itt lesz! Ígérte, hoz mindenféle finomságot, nehogy éhen haljon az utódja! – majd büszkén sorolta fel férje újbóli és újbóli, több ezredik erényét is.
 
Az asszonyka, akit, mint megtudtam Klárinak hívtak, egyszerre megrezdült. Ölelő karral repült a kórházi lengőajtó felé, ahol ki más is lépett volna be, mint Nándi. Az én Nándim. Keze tele szatyrokkal, csomagokkal.
Jómagam egy padon az “elhagyott” nejjel. Az ilyen is csak velem történhet meg! Berzenkedtem sorsommal.
 
Nándi rögtön felismert, nem köszönt, észrevétlenül bólintott felém. Jelzett, de ez rémálomnak is szörnyű volt…
 
Lelkemben megtaposva, a jövőben elbizonytalanodva léptem ki másnap a kórház ajtaján. Jó ideig senkivel sem álltam szóba. A szüleim különféle csalfa terveket szőve, ilyen meg olyan férfiakra akartak rávarrni. Sorsommal perlekedtem. Utáltam mindig is a kényszerhelyeteket. A véletlenben bízva kerültem ki az előre megszervezett találkozókat. Ha végképp nem sikerült NEM-et mondanom, akkor közönyös és utálatos voltam.
 
Anyámék attól rettegtek, öreglány leszek. Ettől én is. Miért is? Mert testem sóvárogva égett egy szenvedélyes, csak engem habzsolva imádó férfiért. Kudarcomat nem feledve távol tartottam magam a szerelem gyönyörétől, az önfeledt zuhanástól.
 
Már nem is a padlón, hanem annak réseiben botorkáltam. Gondoltam elmegyek a legújabb, legmenőbb moziba. A legfrissebb filmre. De már a mozi bejáratánál szemem könnybe lábadt. Hiszen ide mindenki a párjával érkezett. Magányomra ismét ráébredtem. Nosza, irány a büfé! Pattogatott kukoricát, kólát, csokidrazsét, zselét, mindent, amit enni, ropogtatni lehet, válogatás nélkül vásároltam. Beültem a nézőtérre, de a fülem nem hallotta, a szemem nem is látta a hatalmas vásznat. Egyfolytában önsajnálatba menekülve evéssel, ivással foglaltam le magamat. Az emberekkel zsúfolt nézőtéren egyedül a mellettem lévő szék maradt üresen. A fene egye meg! – dühöngtem. – Ez is itt valakinek a helye, aztán még ő sem jött el. Persze direkt, csak azért, hogy engem bosszantson, hogy ismét ráébredjek, mennyire egyedül vagyok! – Ilyképpen kavarogtak bennem az egyre gonoszabb gondolatok.
Majd úgy jó tíz perc késéssel, sűrű bocsánatkérések közepette, begyömöszölte magát a szűk ülésre egy olyan kosarasforma srác.
A világos, jól szabott öltöny, az elegáns ing. A férfias arcél, – dühös lettem. – Ez is a másé! – fortyogott bennem az indulat. A csábítóan szexis férfikölni illata pimaszul, kúszva szemtelenkedett az orromba, agyamba. Mit ne mondjak?
Hülye gondolataim támadtak.
 
Már sok hónapja egyedül. A halántékom szinte lüktetett, a pulzusszámom egy dübörgő traktoréhoz kezdett hasonlítani. A szívem majd kiugrott a helyéből, még a térdem is bereszketett. Cefetül, rosszul éreztem magam. S, közben csak ettem, ettem, azt sem tudtam miről szólt  az az átkozott film.
 
Miért átkozott? Mert ott is csak, mármint a filmvásznon is, egymást nyalták-falták a szereplők. De, hogy ki és miért és éppen akivel? – arról fogalmam sem volt. Saját testi-lelki nyomorommal voltam elfoglalva. Válogatás nélkül gyömöszöltem magamba hol a sós, hol az édes rágnivalókat. A kóláról szinte elfelejtkeztem. A félig telt pohár úgy a film közepén, váratlanul borult az “Adonisz” ölébe. De szitkozódás helyet még ő kért elnézést, majd kiügyeskedte magát a tömött széksorok közül.
 
A lelkiismeret furdalás úrrá lett rajtam. Mégiscsak utána kellene mennem, legalább a látszat kedvéért. Fontolgattam. Lehet, hogy zsebkendő sincs nála, hogy rendbe tegye a csoda öltönyét. Utána mentem. Még a férfimosdó előtt a kezébe nyomtam mindhárom zsebkendőmet. Az egész készletemet, amit a táskámban találtam. Miután lemosta a gyalázatomat, egy tetőtől-talpig igazi férfi, úri emberként köszönte meg a segítségemet. Azzal az indokkal, hogy vizesen nem adhatja vissza monogramos zsebkendőimet, találkozót kért.
 
Elolvadtam.
 
Hebegtem valamit, valami “jó”-félét, majd remegő kézzel nyúltam a névjegye után. Annak hátuljára írta fel hol és mikor…
A találkozóra késve érkeztem.
 
Hidd el, nagyon pontos akartam lenni, de órákat töltöttem a szekrény majd a tükör előtt. A szobám tele lett ruhákkal, övekkel, bizsukkal, különféle kiegészítőkkel. Szobámban olyan rumlit teremtettem, mintha egy rosszakaróm, pénzért túrta volna fel.
 
Izgatottságomat a szüleim nem tudták mire vélni. Az arcom kipirult. Apám meg is jegyezte, azért ne kend így ki magad fiam, akárhová is mész. Még félreérthetik! Pedig esküszöm, egyetlen morzsa rúzst sem tettem az arcomra. Aztán bajba lettem a frizurámmal is. A fürtjeim szét, meg össze-vissza álltak. Nem engedelmeskedtek, sem a hajtűnek, sem a lakknak. Semminek.
 
A cipő! A legszebb tűsarkút választottam. Illegve-lebbenve-tipegve siettem célom felé. Azért a legmagasabb sarkút vettem fel, mert olyan kicsinyke voltam a “kosaras fiú” mellett. Gondoltam, ne legyen féméternyi különbség kettőnk között.
 
Aztán a célállomás előtt, a cukrászda küszöbénél a cipőmnek levált a sarka. Szörnyű helyzetbe kerültem. Mezítláb léptem az elegáns miliőbe. Azt nem tudom kellően előadni, mekkora feltűnést okoztam. Nem szóltak rám, de kevés kivétellel, minden szempár rosszallóan mért végig. A kezemben a cipőmmel, jól elkésve álltam meg a “kosaras” asztalánál.
 
- Kisasszony, egészséges a mezítláb járkálás, de maga nyáron így közlekedik?
 
- A fránya cipőm! – pityeredtem el. – Pont az ajtó előtt vált le a sarka, s panaszkodva felmutattam a tettest.
Annyira dühös voltam, hogy bocsánatot sem kértem a késésemért.
 
Nagyon boldog délutánt töltöttünk együtt. Az acélkék szem, egyfolytában a tekintetemet kereste. Remegő kezemet a hatalmas, forró tenyere óvón borította be.
 
Megtörtént a csoda. Fülig szerelmes lettem. Összeköltöztünk. Nemsokára jelentkezett a picink! – domborodó pocakját boldogan simította. – Majd, amikor megszületett, utána megesküszünk.
 
E csodálatos hónapok alatt ha Sebastien, a Párom, ha valamivel később érkezik haza, forrón ölelem át. Nekünk, nálunk nincs mosolyszünet. Csak talán majd az utolsó hetekben! – Natalie huncutul nevetett! - De addig élvezzük a szerelem minden gyönyörét. Meg aztán, nehogy máshová járjon “vigasztalódni”!
 
Anyám mélységesen megbántódott, hogy így, fordítva sikerült. Előbb ugye a trónörökös, majd csak a szülés után trombitáljuk össze a rokonságot egy szerény esküvőre. Életem sok kudarca után, végre, révbe kerültem! – s boldog, sugárzó arccal, csillogó szemekkel zárta le beszélgetésünket.
 
Kérdésére, hogy hol és mikor jelenik meg élete története? – kitérő választ adtam. – Megírom, persze, hogy megírom. De most csak az a fontos, hogy ők boldogok. Aztán ha majd egyszer felbukkan valahol az írás, a csodáról, viaszt, reményt adva mindazoknak, akik már nem is hisznek a varázslatban, hogy igenis eljön az IGAZI!
 
Georgina Bojana


Forrás:kanadaihirlap.com
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu