Kultur
Önmagába zárva
2013 OKTÓBER 3 1:43 DU
Ült a székben. Nem csinált semmit, csak ült. Órákig tudott így ülni.
Vagy csak nézte a falat, a tapéta mintáit, a hajszálér repedéseket rajta. Egész jól el volt vele: tengereket látott, erdőket, hegyeket, de még elefánt is vonult előtte. Nem tudta ugyan, hogy az elefánt, nem tudta, milyen a tenger, de annak látta.

 
Vagy kiment az erkélyre. Nem volt ott semmi, csak az ég, meg a felhők. Az neki pont elég volt. Egyszer egy kekszmaradékot odatett a párkányra, aztán elfelejtkezett róla. A galambok odaszálltak, hallgatta a csőrük kopogását a bádogon, tetszett neki. Aztán elfelejtkezett az egészről. Aztán megint ott felejtett egy kekszdarabot, a galambok megint jöttek, kopogták a bádogot. Aztán nem volt keksz, de a galambok ott követelőztek, a bádogon zajolva. Erről valamiért eszébe jutott a keksz. Nem volt éhes, de kivett egyet a dobozból. Maga se tudta miért. Kiment az erkélyre, a párkányra tette a kekszet, és várt. A galambok jöttek, doboltak a bádogon, és ez megint tetszett neki.
 
Anya, ha el kellett mennie valahová, bekapcsolta neki a tv-t. Nem igazán érdekelte, mindegy is volt, mi vibrált a képernyőn, ő a saját belső moziját nézte. Ha megéhezett, kiment a konyhába, és csapkodni kezdte a sütő ajtaját. Nem volt abban semmi düh, csak egyszer látta, hogy anya kivett onnan valamit, az ajtó meg felcsapódott. Amit anya onnan kivett, az finom, meleg és édes volt.
 
De anya nem volt mindig otthon, amikor éhes volt, és amikor otthon volt, se nagyon szerette ezt a csapkodást. Néha kiabált vele, néha csak megpróbálta lefogni, elterelni, amit nem szeretett. Olyanokat mondott, hogy: az idegeimre mész, meg: mit vétettem, hogy egy ilyen gyerekkel vert meg a sors, és: isten bizony, egyszer a Dunának megyek, mert nem bírom ezt sokáig!
 
Nem nagyon értette, miről beszél anya. Verni soha nem verte meg, azt pedig, hogy sors, nem tudta, mit jelent. Azt érezte, hogy valami nincs rendben vele, de nem tudta, mi lehet az. A Dunáról fogalma sem volt, mi az, ő csak a dunyhát ismerte, azt is csak úgy, hogy este, lefekvéskor, még minden olyan pihe-puhán ölelte körül, aztán reggelre meg ott csomósodott az egész a lábánál.
 
Anya már régen elment. A tv-ben csak szikrák táncoltak sisteregve a képernyőn. Odakint sötét volt, és ő éhséget érzett a gyomrában. Kiment a konyhába, csapkodta egy kicsit a sütő ajtaját, de anya nem került elő. Visszament a székéhez, leült, nézte a szikrákat a tv-ben.
 
Az ajtó felől kulcszörgés hallatszott. Fejét se emelte fel, arra se nézett, a saját moziját nézte, ott, a fejében, belül. Hárman léptek be, felnőttek, anya nem volt köztük. Egyikük megpróbálta megsimogatni, elhúzódott. Nem szerette, ha hozzáértek. Anya érintését se szerette, igaz, nem is volt sokszor benne része. Az elején még meg-megölelte, fejét simogatta, de ő mindig elhúzódott tőle. Aztán anya már nem is próbálkozott. Ő meg nem bánta. Nem hiányzott neki, egyáltalán nem.
 
A felnőttek körülállták, olyanokat mondtak, hogy: szegény kicsikém, mi lesz most veled, meg: állami gondozás, és: az az autó már nem tudott megállni, de ő nem igazán értette, miről beszélnek.
 
Ült a székében. Nem csinált semmit, csak ült. Órákig tudott így ülni…
 
Ille István


Forrás:kanadaihirlap.com
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu