Kultur
Frank Tibor: Tíz év múlva…
2013 SZEPTEMBER 21 1:22 DU.
 
A rendszer leváltása egyre távolodó vitorlának tűnik halványuló demokráciánk tengerén. Látva a bebetonozott hatalmat, és az ellenzék bénázását, otthon is egyre többen gondolják úgy, hogy nem lesz váltás tavasszal.
Sokan azonban azt mondják, ha most nem is, de később – újabb négy év múlva, vagy talán újabb pár ciklus után majd sikerül.
 
Ezzel az utóbbival egyáltalán nem tudok egyetérteni. Vagy most kell megcsinálni (és nem csak megpróbálni) a lehetetlent, vagy jobb, ha lemondunk arról, hogy normális, élhető ország leszünk egyhamar. Jópár év múlva pláne nem lesz lehetséges, ami már ma is lehetetlennek tűnik.
 
A balos kormányok nyolc évét nemcsak az ő saját ügyetlenkedésük, talicskázásuk és a kihasználatlan lehetőségek tömege jellemezte, hanem a hatékony és végletekig agresszív ellenzék is, amely tulajdonképpen ezalatt is kézben tartotta az eseményeket, – talán jobban, mint az akkori kormányok. Egy nyolc éves időszak után az természetes volt, hogy az inga a szokásosnál jobban ki fog lengeni. A választások előtt már legalább egy évvel tudni lehetett a Fidesz győzelmét és sejteni a kétharmadot is.
 
Jövőre azonban nem tud visszalengeni az inga, mert azt a múltkori győztesek rendesen kiakasztották.
 
Hogy „ezek” nem fognak elmenni, triviális igazság kellene, hogy legyen. Először is a Kárpát-medence Géniuszának csaknem totális hatalma van, amely egyszemélyi, és egy párti hatalmon alapul, mindez óriási vagyonnal megtámogatva.
 
Másodszor, az ellenzék megosztott és gyenge. A jelenlegi totojázásnak igen nagy az ára. Már régen egyként kellene, hogy fellépjenek, mint egy Orbán-ellenes erő. Az embernek az az érzése, hogy ezeknek az ellenzéki, politikusoknak nincs veszélyérzete, vagy nincsenek a történelmi felelősségüknek tudatában.
 
Nem tudom, hogy jutott hazánk odáig, hogy ebből a rengeteg kiváló elméből azok ülnek ott, akik. Mindkét oldalon. De ezt most hagyjuk.
 
Ami most fontos, és ez a harmadik tényező, hogy a nép elég nagy része nem akarja a váltást.
 
Úgy látom, hazánkban még az átlagosnál is elkeserítőbb a helyzet. még a saját pénztárcájuknak és nadrágszíjuknak sem hisznek, pedig már egy primitív vacak szekta szintjén megy a propaganda. Unortodoxiával magyarázni egyszerű hülyeségeket ugyanis eléggé nevetséges. Ezt az egész világ látja, cikkek nem százai, immár ezrei jelentek meg ez ügyben. Ennek ellenére otthon az egész „cirkusz” szenvedő alanya, a magyar lakosság ezt nyugodtan tűri. Elhiszi, hogy a nyugati helyzet miatt van, ami van. Elhiszi a demagóg szólamokat, hogy az ország jobban teljesít. Hogy kitől, vagy mitől teljesít jobban, azt nem mondják, pedig érdekes lenne a válasz.
 
A Kárpát-medence Géniusza vegytiszta baromságokat hord össze a beszédein, (nemcsak gazdasági kérdésekben), és a közönsége pont akkor tapsol a legjobban, amikor a legnagyobb hülyeségeket mondja. Nem érdekes? Minél nagyobb ökörség, annál nagyobb a taps.
 
És másnap felmegy a népszerűsége még egy kicsit.
 
„Konzultáció” címén olyan együgyű hülyeségeket kérdez meg a néptől, amitől az állatóvodában az enyhén retardált 14 hónapos orangután karcolja az arcát, és helyből hatalmas hátra szaltókat csinál. „Többek úgy vélik, hogy a fiatalokat segíteni kell a pályakezdésben. Mások úgy gondolják, hogy már így is túl sok fiatal dolgozik, meg különben is”… Aztán sürgősséggel küldözgeti milliárdokért saját kreált győzelmi himnuszait levélben, (mintha a telekommunikációt meg a közösségi médiát fel se találták volna), és senki nem mondja neki, hogy vegye be a gyógyszerét. Vagy legalább írjon vékonyabb papírra.
 
Szóval így nem lesz váltás tavasszal.
 
A tézis másik eleme, hogy talán négy vagy nyolc év múlva leváltható lesz az ez a rendszer. Addigra elrohasztja magát, felbomlik magától, vagy kibújik egy erős ellenzék a zsákból. Csakhogy ez nem működik. Legalábbis nem így.
 
Ha ugyanis még évekig a mostani tendenciák maradnak, akkor itt egy annyira bebetonozott hatalom fog uralkodni egy annyira élhetetlen és lakhatatlan világ felett, hogy azt nem tudja majd az inga szokásos kilengése kiigazítani, hiába is akasztja le azt valaki. Ez már a mostani választáson is majdnem lehetetlen, és a helyzet hosszabb távon ez ügyben (is) csak romlani fog.
 
Először: a közhangulat már ma is annyira rossz, hogy ezt még elemezni is csak depresszióval lehet. Most jött ki az újabb felmérés eredménye, mely szerint a magyar emberek a fejlett országok sorában a legutolsók, – nulla ponttal – az ún. boldogságindexben. Ennek során megkérdezik az embereket, mennyire elegedettek a saját sorsukkal: az OECD országok között utolsók vagyunk.
 
Bar a Kárpát-medence Géniuszának még mindig van pár millió támogatója, az emberek nagy többsége teljesen kiábrándult a politikusokból, csalódott az elmúlt negyed században, nem hisz senkinek, nem lát hiteles erőt. Azt látják, hogy az ország vezetői meggazdagodtak, míg ők elszegényedtek. Elegük van a milliárdos miniszterelnökökből, miniszterekből. Most, a kétharmad tapasztalatai alapján úgy látják, hogy az abszolút többséget is csak egy szűk csoport gazdagítására, államilag irányított korrupcióra, és teljhatalom kiépítésére tudja hazánk használni.
 
Azt látják, hogy negyedszázad alatt Gulyás-kommunizmusból szépen Puszta-kapitalizmussá lett az ország. Európa egyik leggyorsabban fogyó nemzete és harmadik legszegényebb országa lettünk.
 
Másodszor, már most is olyan mérvű az elvándorlás, ami nyilvánvalóvá teszi, ha ez még öt vagy tíz évig folytatódik, akkor az olyan spirálba viszi az országot, ami később általános összeomláshoz vezet. Nem lesz miből nyugdíjat fizetni, még tovább zuhan az ingatlanpiac, (ami több millió embernek az egyedüli vagyona, a „jövője záloga”), folyamatos csökkenő pályára áll a GDP és a belső fogyasztás, emiatt a befektetések is tovább csökkennek, elöregszik az infrastruktúra (az ország tovább rohad, rendszeressé válik az áramkimaradás, az árvíz, stb.). Az államnak nem lesz elég bevétele, hogy alapvető szolgáltatásokat nyújtson. Így a növekvő szegénység miatt tovább romlik a közbiztonság, tovább csökken az oktatás színvonala, az orvos-elvándorlás és az öregedés miatt összeroskad az egészségügy, a rossz állami bérszínvonal miatt rohamosan nő a korrupció. A mélyszegények, köztük a milliós roma kisebbség állambiztonsági kockázatot jelent, így aztán nő az erőszak mind alulról mind felülről.
 
Négy alapvető folyamat van – az elvándorlás, az elöregedés, a szegénység rohamos növekedése, valamint a klímaváltozás. Ezek együtt alapvetően és igen gyorsan boríthatnak fel mindent.
 
Ha a mostani kurzus marad, akkor legkésőbb a harmadik ciklusában nyilvánvalóan kilepnénk az Unióból. Ennek szándéka ugyanis Orbán minden lépéséből látszik, a gazdasági célkitűzéseiből is nyilvánvaló. Mikor elkezdtem ezt emlegetni egy jó éve, kiröhögtek, de még ma is legyintenek. Pedig három éve senki nem gondolt lenyúlt nyugdíjpénztárakra, ennek ellenére növekvő eladósodottságra, háromszoros bóvlira, tönkrement Malévra, recesszióra, 30 féle új adóra, EU csúcs ÁFÁ-ra, az egészségügy, az oktatás és más rendszerek teljes kontrolljára, az önkormányzatiság megszűntetésére – és sorolhatnánk napestig. Ki gondolta volna, hogy az Európai Unió kellős közepén visszaható hatályú törvényhozás létezzék? Ki gondolta volna, hogy a kádári közmédia a mostanihoz képest korrektnek és színvonalasnak fog tűnni?
 
A kilépés egyébként az elszegényedést gyorsítaná, az elvándorlást lassítaná, a lehetőségek beszűkülése miatt.
 
Végül, még két tévhit, melyeket el kellene oszlatni: egyik, hogy otthon nincsenek fékek és ellensúlyok. Nagyon is vannak, csak ezek időzítettek. Ez a jogi aknamező tipikus példája. Ha ugyanis valamilyen csoda folytán mégis az ellenzék tavasszal (vagy akár később) győzne, akkor ezek az ellensúlyok rögtön akkora erővel lépnének fel, amilyen fékeket és amilyen ellensúlyokat ember még nem látott. Ezt tudjuk a kötcsei beszéd óta, ezt tudjuk, mióta elhangzott, hogy „a nép nem lehet ellenzékben”, ezt tudjuk, mióta a Kárpát-medence Géniuszának vezetésével megvalósult az egypólusú erőrendszer. Az országnak rögtön nem lesz költségvetése, új és új választásokat fognak kiírni, az elnök nem fogja aláírni a torvényeket, miközben a médiából ömlik tovább a propaganda. Ha a Géniusz még évekig marad, akkor ezek az időzített bombák még a mainál is sokkal jobban be lesznek építve és élesítve.
 
A másik, hogy a mai kormány jobboldali. Nemzetközi nézőpontból Orbánnak annyi köze van a jobboldalhoz, mint Selmeczi Gabriellának a nyugdíjak megmentéséhez. Ezt biztosan tudom, mint a kanadai Konzervatív Párt aktív támogatója. A jobboldal az nem központosításról, nem államosításokról szól. Nem a saját gazdagodásunkról, nem a középosztály elsorvasztásáról, nem a tudás-alapú társadalom tagadásáról, és nem is a civil társadalom és a média kontrolljáról szól. Nem az államról szól, hanem a polgárról. Egy jobboldali alkotmány az nem egypárti, és nem az államot védi, hanem a polgárt az államtól.
 
A fenti első pontból az következne, hogy most kell győzni, mert később még reménytelenebb lesz, és olyan nagy arányban, hogy ezeket a kétharmados eszement dolgokat meg lehessen változtatni. A másodikból pedig az következik, hogy itt nem a baloldalnak kellene összefognia, hanem minden demokratikus erőnek, beleértve a jobboldali gondolkodókat is.
 
Mert itt nem jobb- és baloldalról van szó, hanem a demokráciáról, a saját megmaradásunkról. Itt nem kevesebb, mint a magyar nép, a magyar szó, a magyar kultúra, a magyar jövő, a magyar haza megmarádása a tét. Különben elfogyunk, elbutulunk és elkurvulunk. Eltűnünk a globális versenyben.
 
Tehát, honfitársaim, most, vagy soha!
 
Minél sürgősebb változás kell, jobban mondva változtatás, mert így hazánk egy pusztuló pályán csúszik lefelé. Mégpedig gyorsan. Pestiesen szólva, a csúszdát bekentek takonnyal, és egy ilyen lejtős pályán igen nehéz megállni, visszafordulni. Minél több ember megy el, annál rosszabb lesz a helyzet, aminek következtében még több ember elmegy.
 
Múltunkból táplálkozó büszkeségünk, nemzeti érzéseink, hazaszeretetünk ideig-óráig kompenzálhatja a nyilvánvaló napi problémákat, melyek rohamosan és egyre nőnek majd. De csak rövid ideig.
 
Mi akkor a megoldás? Tudom, hogy a mai helyzetben, amikor a társadalom már annyira kiszipolyozott, mindenben és mindenkiben csalódott, és főleg annyira megosztott, hogy ez teljesen reménytelen, de akkor is le kell írni: a megoldás a teljes körű nemzeti összefogás lehetne, a legalapvetőbb értékek alapján, a legalapvetőbb közös célok érdekében.
 
A mai pitiáner balos tárgyalósdi még viccnek is rossz. Evidens ugyanis, hogy a nép nem szavaz olyanokra, akikben nem lát egységet és erőt. Ha már most vitatkoznak, mi lenne, ha kormányra kerülnének…Már nem is kell megosztani és uralkodni, (amiben a Fidesz világbajnok), henem meghívásos alapon megy: „mi osztódunk te meg gyere, és uralkodj”.
 
Persze, jobb lett volna, ha az ellenzék erői kezdettől bojkottálják az egész cirkuszt, ami ma otthon folyik. Akkor talán jobban felfigyelt volna a világ erre a kuplerájra. Ha azonban az ellenzek erői úgy döntöttek, hogy hajlandók ezen a lejtős pályán küzdeni, hajlandók fakarddal menni az atomrakéták ellen, akkor könyörgök, csinálják rendesen. Mert ezzel, ami most folyik, csak a fent leírt legrosszabb forgatókönyvhöz asszisztálnak, az ország tönkretételéhez. Legitimálják egy államilag irányított maffia cselekedeteit, mert így kívülről némelyek még esetleg demokráciának nézik.
 
Ha csak a saját sorsukkal játszanának, senkit nem érdekelne. Ha eltűnik egy LMP vagy egy DK, hat istenem. De rá kellene jönniük, hogy a mostani vacillálásukkal főben járó bűncselekményt követnek el, ahelyett, hogy történelmi felelősségükkel élnének.
 
Azonnal demokratikus kerekasztalt kellene összehozni, sok száz szervezet részvételével, és ott egy olyan valakit találni, aki köré csoportosulni tud mindenki, aki hisz a demokratikus jövőben, hazánk európai prosperitásában. Az ország – sőt a világ magyarsága is – tele van jobbnál jobb elmékkel. Ezeket kell egy államférfinak, vagy hölgynek összehoznia egy ernyő alá, világos üzeneteket kell megfogalmazni, és ezeket el kell juttatni az emberekhez. Ez a vezető lehetne egy Tétényi Éva, például. De van sok más lehetőség is. Egy külső, pártoktól független, látszólagos vagy valós mocskokkal nem kikezdhető személy. Egy ilyenből talán kinézi az ország, hogy kiállna az érdekeikért, és hajlandó lenne harcolni értük. Bajnai meg Mesterházy segíthetnék a munkáját abban, amihez értenek – vezethetnék a gazdaságot, a belügyeket, stb.
 
Ahhoz, hogy hazánk visszaforduljon a balkáni útról, és újra arccal Európa felé forduljon, ahhoz jónéhány fájdalmas évnek kell jonnie, amire a magyar társadalom egyáltalán nem vevő. Esetleg egy teljes nemzeti összefogás, becsületes kommunikáció meggyőzhetné, hogy érdemes vállalni pár év áldozatot, amikor is lesz fény az alagút végén, – és az nem a szolnoki gyors. A mostani ráérős, lagymatag – mondhatni bürokratikus, lelketlen hozzáállás csak bőszíti a kedélyeket. Nem tud valaki belerúgni ezekbe, hogy ébredjenek? Nincs valaki otthon, aki Churchill elszántságával tudna a győzelemért harcba szállni: „Győzelem minden áron, győzelem minden terror ellenében, győzelem, bármilyen nehéz és hosszú is legyen az út, mivel győzelem nélkül nincs túlélés”.
 
Pedig ma otthon pontosan erről van szó. Túlélésről. Demokrácia nélkül nincs prosperitás, szabadság nélkül nincs kenyér. Es mivel mindnyájan tudjuk, hogy egy ilyen összefogás teljesen reménytelen, így a következményekkel, – melyeket fentebb is vázoltam – máris tisztában lehetünk.
 
A jövő, amely ma a miénk, egész más, mint az a jövő, ami holnap lesz a miénk.
 
Frank Tibor
 
A szerző kanadai magyar közgazdász. A fenti cikk rövidített változata 2013. szeptember 21-én jelent meg a Népszabadságban.
 
***
 
Frank Tiborról
 
Született 1955-ben Miskolcon. 6 diplomája van. Dr. Oec. (közgazdaság doktora) cimet 1986-ban Budapesten szerzett kitüntetéssel, emellett matematika, tudomány, történelem, és business (külkereskedelem valamint turizmus) diplomái vannak.
 
7 évig felsőoktatásban tanitott Budapesten, idegenvezető volt, megalapitotta a Kádár-rendszer első magán utazási irodáját, valamint a rendszer egyetlen magán-iskoláját.
 
1986 –ban kalandos körülmények között disszidált családjával, és egy évi németországi menekültélet után Kanadába vándorolt be 1987–ben. Itt pizzafutárként kezdte, majd – ahogy 1997-ben megjelent életrajza, (Csontos Janos: Egy Vilagpolgar Vallomasai), mondja, villámsebességű kanadai karriert futott be.
 
Ide érkezése után másfél évvel már a hamiltoni Effort Trust General Manager-e, majd a torontoi Stamm Economic Research elnök-helyettese. 1991-ben Art Eggleton torontói polgármester nemzetközi tanácsadója, es vele alapitja meg a Kanadai Urbanisztikai Intézet Nemzetközi Program Irodáját, amely nehány év alatt nemzetközileg elismert, világszerte irodákkal rendelkező céggé vélt vezetése alatt.
 
Dr. Frank ezután 15 évig mint a Kanadai Urbanisztikai Intézet vezérigazgatója több mint 100 országban dolgozott gazdasági segélyprogamok implementációján. A Világbank , az ENSZ es az OECD altal felállitott testület, “Kezdeményezés a Pénzügyi Decentralizációért”, kanadai kepviselője, majd szinten Kanadát képviselte az isztambuli Habitat Ensz konferencian, valamint az ENSZ Szakmai Tanácsadó Testületében, amely a világ követendő projecteit dijazta (Technical Advisory Committee for Best Practices). 1998-ban a “Nemzetkozi Ki-Kicsoda a Szakmaban” tiszteletbeli taggá választotta. 5 evig volt vezetőségi-tagja a Kanadai Magyar Kereskedelmi Kamarának. Megnyito beszédét tartott tobbek kozott az ENSZ Fenntarthato Fejlődesi Világ Fóruman (Johannesburg, 2002), valamint a Világbank Infrastrukturális Fejlesztési konferenciáján St. Petersburgban 1999-ben. Több száz publikáció, kézikönyvek, oktatási anyagok, és több mint 50 országban tartott konferencia-előadások jelzik nevét.
 
A világ minden részén kitüntetések sokaságát kapta munkásságáért. Pl. tiszteletbeli állampolgár a Fülöp-szigeteken, Havana város aranykulcsával jutalmazták meg, Szlovákiában megkapta a legmagasabb kormány-kitüntetést a közigazgatási reform végrehajtásában való részvételéért.
 
Az általa kifejlesztett programok során a rendszerváltástól kezdve egészen az ország EU csatlakozásáig Magyarországra is több milliard forint értékű segélyprogramot vitt, amelyek elsődlegesen az önkormányzatiság fejlesztésére, a demokratikus tervezési módszerek elsajátitására, település-fejlesztésre, valamint a kormány ezeknek az alapelveknek megfelelő vezetésére (es a törvényhozásra) összpontosultak.
 
Otthon is sok elismerést kapott, igy Göncz Árpád 1999-ben Koztarsasagi Elnöki Aranyéremmel ismerte el a “Kanada és Magyarország kapcsolatának fejlesztésében játszott szerepet”, majd a forradalom 50-ik évfordulóján Sólyom Lászlo Köztársasági Elnök a Köztársasági Érdemérem Tisztikeresztjét adományozta dr. Frank Tibornak a “magyar demokracia fejlesztésében szerzett eredményeiért”. Sok önkormányzati kitüntetést is kapott, peldaul Pesterzsébet csatornázásáért, Tallinn, Vilnius , Riga, Tuzla Canton és más városok fejlesztéséért.
 
A már emlitett magyar nyelvű életrajzi könyv mellett néhány éve jelent meg angolul is életrajza, Csontos János munkája, a “Flowers in the Backyard”. Tibor 39 éve nős, két gyermekük és két unokájuk van, akik Vancouverben illetve Ausztráliában élnek. Tibor a nyáron költözött át Torontoból Vancouverbe, hogy az unokák közelében lehessen. 


Forrás:kanadaiirlap.com
 
 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu