Kultur

Hajvágás

Sokan várakoztak. Valaki állt, a falnak dőlve, valaki csevegett, mintegy készülve a várakozásra, barátnővel érkezett.

Mások könyvet vettek ki táskájukból, s amint helyhez jutottak, belemerültek soraiba.

Lengett körül, forgott, összefolyt a levegőben az a mindenféle illat. Hajspray, lakk, festék, színező, balzsam, sampon. Egyiknek mosták a haját, másnak vágtak, vagy daueroltak, melír. Hét szék, mindegyikhez várakozás. Csupa nő. Rövid hajú, hosszú, tépett, egyenes, hullámos, vörös, szőke, barna, őszes. Ki- ki mesélte a maga baját, búját, vagy éppen amitől megvidámodott az élete. Besodródott egy kismama is, őt gondosan az ablak mellé ültették, nehogy valami baja legyen ettől a mindenféle szertől. Két ablakot is megnyitottak, vigye ki a huzat a hajápolók illatát, s hozza be a meleg nyári levegőt.

Szólt a rádió, minden zeg- zugban, székben morajlott a csendesebb- hangosabb beszélgetés. Olyan kivehetetlenek voltak a szavak, csak az értette, akinek intézték, ahová szólt a mondanivaló, a többiek talán csak elcsíptek egymástól egy- két szót. A női zsivaj kavargott a fodrászszalon illatával. Összefolytak, egymásba kapaszkodtak, kiszálltak az ablakon. Mintha nyüzsgő- mozgó hangyabolyból repülne ki a füst.

Néha kiszakadt egy- két szó a folyamatos morajból, mikor hangosan kértek egymástól valamit. Valamit, mint sütővas, vagy másik olló, törülköző a szekrényből, kinek, mi esett kézre.

Társadalmi élet folyt. Női fodrászszalon társadalmi élete. Kis titkok, nagy nevetések, néha frivol megjegyzések a másik nemről, akik nem igazán jártak ide, hacsak nem várakoztak a bejárat előtt megszépülő párjukra.

Itt mindenki kivetkőzött egy kicsit magából, akár törzsvendég, akár csak először belépő volt. Hozta magával a hely hangulata, a többi nő szabadossága. Itt nem voltak szomorú arcok, itt a bajokra, a bánatra, a fájdalomra ugyanúgy találtak szövetségest, mint az örömre. Mosolyogtak a férfiak esetlenségén, a kiderült hazugságokon, örültek az esküvőknek, a sírig tartó szerelemnek, vagy a megszületett gyermeknek.

Mindenkire figyeltek. Meghallgatták azt, aki most mesélt először, s azt is, aki évek óta orrukra kötötte élete apró részleteit. Nem maradt figyelmen kívül senki és semmi. Az összevisszaságban helyén ült mindenki, s mindenki élete.

Mutogattak fotókat, hangfelvételeket, újonnan vásárolt ruhákat, s kilestek az ablakból, hogy láthassák a megcsalt férjet, a szerelmet, az új kapcsolatot.

Itt nem lelhetett helyet magának férfi, innen kikergették volna a suttogások, az elfojtott kuncogás, a pusmogás, a róluk szóló apró titkok. Itt egyetlen nő sem állt volna mellé.

Ha be is tévedt néha- néha némelyik, néhány perc múlva elnézést kért a nőtől, akit kísért, s vagy megvárta odakint, vagy visszajött érte. Érezték a légkörben azt a furcsa taszítást.

Amikor belépett az ajtón a magas férfi, s mellette a hatalmas hajú nő, nem is szóltak semmit. Néhányan talán összesúgtak, hogy nicsak, megint egy kiüldözendő. De szólni, nem szóltak. Ahogy beléptek a szalon tágas termébe, felszabadult két hely, s bár mások várakoztak állva, mégis ők ültek le. Így páran összenéztek, mennyire neveletlenek az újonnan érkezők.

Folyt tovább, bár most halkabban a csevegés, suttogás, pisszegés. A férfi azonban csak ült a nő mellett. Nem szólt sem ő, sem a nő. Magas, széles vállú férfi. Vonzó férfi. A nő pár évvel lehetett fiatalabb nála, hatalmas, hullámos, fekete hajzuhataggal. Ültek egymás mellett, a nő figyelte a szalon apró részleteit, a férfi pedig a nőt.

Hamar rájöttek a többiek, mitől más a két új. Ők nem kapcsolódtak be, nem lettek részesei a bentlétnek. Bekerültek közéjük, de nem hatott rájuk a vidámság, a nevetés, a csipkelődő légkör. Szomorúak voltak, mélyen szomorúak.

A férfi simogatta a nő haját, a hátát, a karját. Nem tette feltűnően, csak úgy, mint aki szereti a másikat, s önkéntelenül is hozzá akar érni. Irányítják az érzelmei. A nő hagyta. Komolyan ült, mint aki nagyon megtört, mint aki csatát vesztett, de áll a talpán. Igyekszik talpon állni.

Nem hatott rájuk a fodrászat nyüzsgése, olyannyira nem, hogy lassan, óvatosan elhalkultak odabent a szavak, s percekkel érkezésük után csak a rádió hangja szólt.

Jöttek, mentek, cserélődtek sorra a székben a szépülni vágyók. A férfi nem figyelt másra, csak a nőre, ő pedig gondolataiba mélyedt. Saját kis burkot képeztek ők ketten. A két szék teljesen elszakadt a külvilágtól. Két ember szövetsége, tele vággyal, érzékiséggel, megtörtséggel. Nem hangzottak el a szavak, de a többiek kíváncsian figyelték ezt a szokatlanságot. Ülnek egymás mellett szavak nélkül, érintésekkel beszélve. Egy óra telhetett el így. Hátranyúlt a nagyloboncú, s megfogta a férfi kezét. Szájához húzta, megcsókolta. Ekkor súgott a haja közé a férfi. Ne tedd. Tisztán hallhatták a mondatot.

Talán, ha megszólalt volna valaki, rá is förmednek. Mi történhet itt?  Nem lehet hozzájuk szólni, nem lehet kérdezni. Annyira zárt közeg a kettőjüké, annyira borzongató.

Megüresedik a hetedik szék. Odahívják a nőt.

A háta közepéig ér a haja. Látszik, ahogy feláll, ahogy lép, ahogy mozog, szereti a haját, hozzátartozik, nőiségének egyik eszköze. Amint feláll, a férfi megfogja a karját, de ő finoman lefejti magáról, s beül a székbe. A tükörben látja a férfi arcát.

Megkérdezi a fodrász, mit szeretne.

Szeretné levágatni a haját. Szeretné, ha centiről- centire vágná le.

De mégis mekkorára?

Szeretné egészen apróra, egészen tüskésre vágatni.

A férfi arca nem néz vissza a tükörben, néz ki az ablak felé.

A fodrász még egyszer megkérdezi, valóban jól értette- e, hogyan szabadítsa meg a gyönyörű hajtól a nőt.

A nő helyesel, s kéri, kezdje el.

Másnál lebeszéli erről a fodrász, de itt ezt nem lehet, ez komoly elhatározás.

Belevág.

Hátul kezdi, s halad előbb balra, majd jobbra. A férfi összenéz a nővel. Nézik egymást, amint hullnak le a vastag tincsek a földre. Nézik egymást, amint centiről- centire rövidül a hajkorona. 

Úgy áll fel a férfi, összerezzennek mellette, s ahol egy ideig a kismama ült, oda támaszkodik a férfi. Tenyerével megmarkolja a párkányt, s néz kifelé, mert bentre nem akar. Elmenni nem tud, odanézni nem bír. Itt kell maradnia a nő mellett. Addig akar itt maradni, amíg csak lehet. Ha levágják a haját, ha megszabadul attól, amit markolt, tépett, amikor szeretkeztek, amit felidézett, ha a nő eszébe jutott. Eltünteti a legszebb, legelbájolóbb fegyvert magáról. El akarja őt is tüntetni az életéből.

Markolja a párkányt, elszíneződik a szorítástól a tenyere.

Idegességében rágyújt. Itt nem lehet dohányozni, de senki nem szól rá. Nézik a nőt, nézik a férfit. Lesik a nőt, miként változik át az arca, miként alakul át egy másik emberré. Talán hat centi, ha lehet még a hossz, amikor megkérdezik tőle, biztos, vágják-e még. Biztos. Körülötte a múlt dús, élettel teli tincsei szanaszét heverve a földön. Rajta nem maradt más, mint az a rengeteg tüske. Az ő haját már nem markolják, nem izzad meg a vágytól, nem terül szét a párnán, nem simogatja az arcát, ha fúj a szél. Benne eltemették a nőt.

A harmadik cigarettát szívja el a férfi, mikor elkészül a tüskehaj. Már fizet a nő, mikor megfordul az ablaknál álló.

Biztosan ezt akarod?

A nő csak biccent.

Elköszönnek, együtt mennek ki az ajtón.

A szalonban lévők mind odasereglenek az ablakhoz, látni akarják a folytatást.

Odalent megöleli egymást a két ember, talán csókot is adnak egymásnak. A nő fordul el, elindul. A férfi csak áll. Néz utána.

Nézi a tüskéket.

Fölötte egy emelettel halkan szól a rádió.

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu