Kultur

Pipa mese

Csak szállt a füst mindenfelől.

Mindenhonnan érkezett hozzá egy csík, egy gombóc, mindenféle formában, rá volt bízva a fantáziára, mit lát ki belőle. Mindenhonnan szállt..



Azt nézte a sarokban meghúzódva, hogy bújnak elő a füstalakok, szállnak föl, kényelmesen, komótosan, nem kapkodva el a felfelé igyekvést. A füst okosan gondolta, eljut oda, előbb, vagy utóbb ott lesz, abban a lázasan kavargó felhőben, ahol a többi.

Jöhetett a füst vékony csíkokban, nyugodtan, jöhetett  alkalmanként, szinte fújtatva elindulva, de olyan is akadt közöttük, amelyik kis felhőt képezett magából már odalent, mintha csak várta volna a többit, ne menjen egyedül felfelé. Mind odaért, összetalálkozott.

Mióta a sarokban ült az a felhő csak nőtt, nőtt, hiába szellőztettek, hiába cserélődtek az emberek, vagy figyeltek jobban a zenészekre, s így talán ritkábban gyújtottak rá. Hiába, az a hatalmas, áttetsző tömeg csak nőtt. Órák óta nézte, pedig későn jött ide. A törzshelyre, a törzshelyükre, ha lehetett ezt még így mondani. Az övék volt.

Más több napos szeretkezéssel, vagy hatalmas veszekedéssel, esetleg sírással szakított, ő nem. Ő elküldte a pipát. Így is lehet.

De ez a füst! Hogy nem, vette észre eddig! Eddig csak egymás miatt jártak ide, megbújni a sok ismeretlen arc mögött.  És a zene mögött. Mindig ide ültek a zenészek mögé.

Mennyire zavarta ez a gitáros zene. Alig bírta berángatni ide a férfit, nem akarta ezt a zenét. De ez olasz, ez olyan szép, ez éppen az ő bújócskájuknak, az ő titkos kis életüknek való. Nem is kellett győzködni tovább a férfit, amint meghallotta az első dallamot, belehelyezkedett a fotelbe, rágyújtott, s elmerültek egymásban.

Ez a füst. Pedig nem is szívhatná. Nem. Figyelni kell a hajszálereire. Ezt mondta az orvos is. A férfi pedig dohányzott, sokat. Milyen erővel vette a levegőt, még akkor is, ha már mélyen aludt. A cigaretta miatt.

És a füst, ami belengte a szobájukat, ami körbeölelte az együttléteket, ahogy ezt a helyet is. Ott is összekapaszkodtak a fejük fölött, mint itt.

Most figyelte csak, mennyire nem látszanak innen a többiek, a többi ember, a füsteregetők.

Itt minden rejtve van, mint ahogy voltak ők is.  Mégis elküldte a pipát. El.

A füst és a zene. Hogy is nevezik az ilyet? Andalító, igen.

A férfi volt az egyetlen, akivel tudott is táncolni, itt mégis csak egyszer táncoltak. Nem lehetett, a bújás miatt.

Hogy hiányozhat így bárki is? Hogy tehet ilyet, ennyire hiányzik?

Ez a füst olyan, ebben meg lehet bújni, el lehet rejtőzni. Hetekig, hónapokig, évekig. Akárcsak a szobában, éppen úgy. Meddig lehetett volna még rejtőzni? Meddig?

Igen, valakitől szeretkezéssel válunk el, valakivel veszekszünk, valakinek pedig odaadjuk a pipát.  Szeretkezni kellett volna inkább.

Levenni a ruhákat, eltenni az ajtó mellé a cipőket, lezuhanyozni. Hol az egyik vár, hol a másik. És közben gomolyog a füst.

Összeölelkezni a takaró alatt, úgy szorítani a másikat, érezze, mennyire hiányzott, mennyire vágytak rá, meghajolni valami fensőbb akarat előtt, s átadni magukat annak.

Aztán lekerül a takaró, le a cigaretta, le a törülköző, le a hétköznapok álarca. Inkább ezt kellett volna.

Mert, hogy is volt az utolsó? Nem is régen. A pipa előtti napon.

Sokat kellett a takaró, a zuhany, a füst. Sokat, és még többet. De nem lehetett még annál is többet, nem lehetett mindig. A bújás miatt.

Veszekedni nem lehetett volna. Nem. Annyira vigyáztak egymásra, hogy igyekeztek minél előbb szétfújni a viharfelhőket. A vihar nem fontos, csak a másik. A rossz időjárás csak időpazarlás, csak csélcsap dolog.

Az a legjobb ebben a helyben, hogy sötét van. Csukott szemmel is lehet hallgatni a zenét, nem látja, nem figyeli senki. Nem figyel a másikra, egymásra senki. Ők figyeltek. Hogy hiányozhat ennyire?

Csukott szemmel kell hallgatni a zenét. Így. Közben legyen előttem az arca, legyen a keze. Most lássam a hátát, a mellkasát, mindenét.

Most felöltöztetem. Legyen rajta egy barna nadrág, legyen egy hófehér ing, s a vállára terítve a szürke pulóver. Legyen így. Legyen a kezében a pipa. Legyen ott, ki ne dobja.

És mosolyogjon, olyan csibészesen, aminek nem bírt soha ellenállni, éppen úgy.

Itt hallották azt a dalt. Így hívták, pipás dal. Persze azt is olaszul. Az egyik asztalnál súgták a szövegét egymásnak, ők csak hallották. Pipás dal.

Erre táncoltak, a pipásra. Valami volt a levegőben, ami miatt előbújtak az árnyékból egy kicsit. Csukott szemmel táncoltak, összebújva. Talán nem is tánc volt, inkább bájolás. Bájolták egymást. Inkább.

Meddig lehet füstben, árnyékban élni? Néha ki kell jönni onnan. Egy dal miatt.

Akkor súgta a férfinak, ha pipát küld neki, akkor nem akar már árnyékban bujkálni. Akkor elege van a füstből, a sötétből. Ha elküldi a pipát, akkor ő kilépett a fényre.

A férfi csak bájolt tovább.

Ha elküldi a piát, tudja, a férfi nem lép. Ugye nem fog lépni?

A férfi nem szólt, csak bájolt.

De a nő suttogott tovább, mondta, amit gondolt, amit igaznak vélt, de a másik csak ölelte, nem szólt semmit. Nem szólt arra, mit tesz, ha a nő kilép.

A nő halkabban folytatta, tudja, nem szabad a sorsot megerőszakolni. Nem lehet. De nem biztos, hogy ezt bírni lehet. Hetekig, hónapokig, évekig. Nem biztos, hogy maradhat az ember, hogy maradni akar az ember a sötétben.

Nem jött válasz, ezért a nő is belemerült a táncba.

Most elküldte a pipát. Itt nincs semmi, csak a kilépés.

A férfi fog- e jönni? A férfi fog- e jönni.

Mennyi füst, mennyi elrejtett arc. Hogy nem vette eddig észre? Egy hete jár ide minden este. Éppen ma egy hete.

Olyan szívesen látják itt, hiszen törzsvendég.

Mekkora egy bolond! Ide jár gyászolni a kilépést. Valahova kell.

Meggyfából készült a pipa, levelek voltak belevésve. Ő belekarcoltatta a férfi monogramját is. Úgy küldte el, egy hete.

Vajon mi van vele azóta? Vajon jól van? Vajon ő is ilyen hiányt érez? Vajon.

Nem is fullaszt ez a füst. Régen, hogy fulladozott, ha ilyen helységben ült le néhány percre, itt meg teljesen berendezkedett. Be, a férfi mellé.

Vöröses, barnás pipa.

Lassan haza kellene menni. Alig alszik, mert itt éjszakázik.

A férfi nem hívta. Miért is hívná? Ő maradt ahol volt.

Ki fog figyelni? Ki veszi észre most már, hogy itt ülök a zenész mögött, csukott szemmel, hogy hallgatom a zenét, hogy éjszakánként itt vagyok? Ki veszi ezt észre? Ki veszi észre, ha rossz kedvem van, ha jó, ha ölelésre vágyom, ha duzzogok, ha haragszom, ha nevetek, ha? Ki? Ki mellett fekszem majd az ágyon, kezeit csókolva? Ki lesz az?

Fadobozba tette a pipát. A munkahelyére küldte, a bújás miatt.  Még aznap megkapta, mert délben, ahogy szokta, már nem hívta. Már nem csörgött a telefon.

Ki hívja fel? Ki miatt fog aggódni? Kinek simogatja majd az arcát? Kinek?

Meddig mehet ez így tovább?

Két napon át szeretkezni, azt kellett volna. Úgy kellett volna. Ölelni, vágyat ébreszteni egymásban, úgy. Szép fehérneműben, szétdúlt, összekuszált ágyban, s mellettük a csikkek. Talán bor, talán csokoládé, ami csak hajnalban fogy el. Talán. Két napon át. Aztán elválni.  Azután nem lehetett volna elválni. Azután biztosan nem tudott volna elválni.

Egyszer azt mondta a férfi, ő mindent kibír.

És most ott a pipa. Ezt is ki kell bírni. De hogyan?

Itt nincsenek arcok, csak hangok, suttogások, zene és a füst.

Ide többet nem fog jönni. Ha a férfi kibírja, akkor ő is. Hát persze. Ő is erős. Ha ő kiállt ide, ha ő előbújt, akkor innen már nem lép vissza.

Szürke színű filctollal címezte meg a csomagot, majdnem írt is hozzá egy pár sort, de az már nem illett volna hozzájuk. Ők nem ilyenek.

Az az ostoba azt hitte, azért nézem állandóan a kezeit, mert koszosak a körmei. Buta.

A férfinak muszáj megnézni a kezét, az a legbeszédesebb rajta. Az érzékeny, a sokat tapasztalt, az ölelő ember keze, ezt nézte, ezt látta benne. Ennek küldte el a csomagot, ezzel bontotta ki.

Nem írt rá feladót. Nem írt rá, mert ha látja a nevét, talán kedvességre, apró meglepetésre számít. Nem akar neki csalódást okozni, már előre. Így csak a felbontás után szembesül vele, kitől érkezett, és miért.

Mindent ki lehet bírni. Ezt is.

Még rendelek egy italt, egy utolsót. Soha többé nem jövök ide. Legalább az italból legyen nekem utolsó.

Odainti az ismerős arcot, rendel. Hallgatja a zenét, hátrahajtja a fejét, ellazul a dallamokra. Ez az utolsó.

Nem tudja, hogy nem véletlenül szövi be magát a füstfelhő közé a pipás dal.

Ő még csak felébred ebből az utolsó állapotból, megébreszti az ismerős dallam, s kinéz a zenész mögül, kinéz a sötétből.

A férfi áll a parketten.

Azonnal visszabújik, amint meglátja. Leteszi az italt, úgy les ki ismét. Hátha nem jól látott, hátha csak megtévesztette ez a félhomály. De nem. A férfi áll a parketten. Őt nézi.

A zene meg csak bájol, csak andalog szét a helységben, a testében, mindenhol. Ellep, átitat mindent, mint a füst. 

A férfi áll. Őt várja talán? Mi más miatt állna ott? Ki más miatt?

Harmadjára már nem néz ki. Feláll, lerázza magáról a füstöt, a dallamot, most valóban eltaszítja ezt a férfit. Most itta meg az utolsó italát, elküldte a csomagot, kilépett, ő nem akar szentimentális lenni, nem akar gyerekes lenni. Nem. Ő most ellöki innen. Most veszekedni fog, meg letolni a parkettről. Hagyja őt búcsúzkodni. Így lép oda, így néz fel a szemébe.

De megfogja kezét a férfi, átöleli, magához vonja. A nő szavai, melyeket gyorsan összekapkodott a fejében, amivel el akarta tolni a másikat, elszaladnak.

Helyettük marad a füst, s az összefonódó testük

Bájolja őket a zene, a másik iránti vágy, a napok alatt összegyúlt hiány, a fény.

Most nem a nő súg, most a férfi.

Nincs pipa.

Csak tánc van!

És hét nap és hét éjjel táncoltak!

Párizstól Londonig, Bécstől Madridig, a keringőtől a csárdásig az összes táncot eljárták, ami csak a hét napba belefért.

A kör közepén a reflektorok tüzében, hol szétváltak, hol összekapaszkodtak, csak táncoltak és táncoltak, körbetáncolták a világot.

Még sokáig látták őket, az olvadó fehér füstben tangózni a Nap felé.

 

Illés Adrienn   

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu