Kultur

Idézet

Nem tudott csendesség lenni sem a folyosón, sem a kórteremben. Nem tudott.

Túl közel voltak a szülőszobához, s annak, ha meglendült az ajtaja, onnan mindig kiszűrődtek, kitüremkedtek a hangok. Hol csak egy orvosért kiáltás, hol a szülés fájdalmai, hol a világra jött első hangja. Tele volt az éjszaka nyüzsgéssel. Úgy mesélték, ha holdtölte van, akkor elindulnak a világra a gyermekek, csalogatja őket az éjszakai lámpás. Azon az éjszaka sikerült is a csalogatás. Nyolcan bújtak elő.

A nyolcból már hárman egy kórteremben feküdtek, csak a negyedik lógott ki a sorból, ő már tegnap ott feküdt. Négy anyuka, négy újszülött. Tele a kórterem. Ha végre elcsendesülnek egy kicsit a szülőszoba hangjai, akkor a szobában nyöszörög, sír, köhög, vagy jajgat valaki.

Nem viszik el tőlük a babákat, mert ez afféle baba- mama barát kórház, bár a rutinosabbak, a már nem először itt fekvők szerint, egyszerűen nincs elegendő személyzet. Meglehet.

Pedig elkelne az anyukáknak legalább a szülés, a születés nehézségei, fáradtsága után egy kis pihenés, de ezt itt nem lehet.

Az ablaknál fekvő anyuka jajong a legtöbbet. Sokáig vajúdott, míg aztán az orvosa úgy nem döntött, jobb lesz, ha császárral érkezik meg az a gyerek, mert ennek így bizonyosan nem lesz jó vége. Szóval jajong az anyuka egészen addig, amíg a férje fel nem hívja, s meséli, éppen mennek megünnepelni a második fiú világra jöttét. Az anyuka, bár nem lehet, mégis felül az ágyban, mert ugyan kivel is megy ünnepelni az ő férje? Kollégákkal, s mint kiderül, ott van közöttük az a kis vigyorgós barna. Ott van bizony. Már az ágyról is leteszi lábait, kiszaladt belőle a fájdalom, nem jajgat már, gyorsan megkérdezi a férjet, hogy még mindig olyan nagy a feneke a vigyorgósnak? A kétszeres apuka hirtelen nem is érti a kérdést, nem is feleli a választ. Miért érdekelné őt bárki feneke? Megszakad a vonal, de előtte még jó éjszakát kívánnak egymásnak. Na, nincs jajgatás, csak csönd az ablak mellett, meg forgolódás, szinte hasítani lehet a feszültséget. Fel is áll az ágyról az ablakos, kisétál a folyosóra, onnan hívja a férjet, hívogatja félóránként, egészen addig teszi azt, amíg ígéretet nem hall arról, hogy a másik, az éppen ivós, szórakozós haza nem megy. Még azt is végighallgatja, ahogy elköszön a társaságtól, s haza nem indul az éjszakában. Talán két órát tölt a folyosón, s bár igyekszik halkan beszélni, azért a többi mindent hall.

Aztán ott fekszik mellette az első gyermekét szülő. Hatalmas a kisfiú, de azt leszámítva, hogy az orvos kezei segítették be a szülőcsatornába a kis fejet, mert az magától nem találta az utat, azt leszámítva teljesen gördülékenyen ment minden. Talán ő az egyetlen négyükből, aki nem is bírna feküdni, ha nem lenne mellette a fia. Nézi, csodálkozik a gyerek szépségén, erején, szeretnivalóságán, s bármennyire is kérik, nem ébreszti fel, nem szoptatja meg, csak, ha a fia kéri. Úgy gondolja, ha éhes lesz, úgyis megébred. Fárasztó a világra jövés mindkét szereplőnek. Erre helyesel a legidősebb közöttük, aki közvetlenül az ajtónál kapott ágyat. Így gondolja ő is. Nem kell piszkálni a kicsiket, majd tudják ők, mit akarnak, s mikor akarják. Neki a lánya a negyedik gyerek, s bár szeretne még, mivel 45 éves, az orvos nem ajánlja. Fontos beosztásban dolgozik, művelt, tanult nő, de a rokonok szerint most mégis elment az esze neki is, a párjának is, mert bevállalták ezt a kislányt. Sebaj. Ha elment, akkor így jártak.

Megtudnak hát egymásról ezt-azt, néhány apróságot, néhány kicsinységet, amivel barátságosabbá tudják tenni az együtt töltött időt. Hárman mesélnek, vagy mutatnak magukból valamit, de a kis szőke, aki talán a legfiatalabb lehet, ő nem beszél. Nézi, simogatja ébenfekete hajjal született kislányát, néha megsimogatja fejecskéjét, s fekszik az ágyban összegubózva, mint egy másik csecsemő.

Hajnali négy óra lehet már, mikor elcsendesül odakint a világ, s a szobában sem sír fel egyik újszülött sem, abbahagyják a suttogó beszédet az anyukák is, éppen térnének pihenőre, mikor nesz hallatszik a szőke felől. A 45 éves fekszik mellette, ő fordul felé. Neszezik a szőke, maszatolja arcán szét a könnyet. Nézi a másik, mennyi víz azon a lánykaarcon. Mióta sírhat már ilyen csendesen? Súgja neki, mert nem akarja zavarni a többieket, hogy ez természetes, a nő szervezete kimerül a szüléskor, ezért érzékenyebbek vagyunk, s persze a legfontosabb, megérkezett az a kis csoda, aki hónapokon át bennünk növekedett. Igyekszik vigasztalni, de a szőke csak maszatolja, keni szét könnyeit az arcán, s mikor már érzi,  nem bírja majd visszatartani, felpattan az ágyról, s kiseit a folyosó halvány lámpákkal megvilágított padjára.

Nem mozdul az ablakos, sem a kisfiát nézegető. Nem bírnak, fáradtak, kimerültek, majd csak visszajön a lány.

A 45 éves azonban felkel, hálóköntöst vesz magára, s kiviszi a szőkének is a sajátját, meg ne fázzon a huzatos folyosón.

Messzebb ül le a körtermüktől, ne hallják, hogyan fojtja magába a zokogást. Amikor mellé telepszik a másik, amikor ráteríti a kabátot, akkor már nem bírja visszatartani, addig bírja.

Az idősebb már látja, ez nem a szülés, ez nem az érzékenység, sem a fáradtság, ez valami más. Nem is kérdez semmit, csak átöleli a zokogó lánykát, hagyja sírni. Néha kinéznek egyik-másik kórteremből, mi folyik ott kint a padon, de az idősebb nő integet, nincs semmi baj, csak pihenjenek nyugodtan.

Nem tart sokáig, hamar lenyugszik, csak néha rándul össze a teste a visszafojtott bánattól.

Átkarolja az idősebb, húzza magával, menjenek most már vissza, pihenni. De a fiatal nem megy, nem engedi a másikat sem.

Ülnek hát egymás mellett, mikor a lányka megszólal: Kriszti vagyok. Mély a hangja, szinte férfias, rá is csodálkozik a másik, mielőtt bemutatkozna ő is, Erzsébet.

Kriszti hát.

Tördeli az ujjait, néz le maga elé, valami olyasfajta csöndet hoz létre, amiben nem lehet megmozdulni sem, levegőt is csakhogy, csupán várni lehet. Várni arra, mi fog történni.

S megtörténik, hogy beszélni kezd. Bele- belekap mondatokba, összefüggéstelen szavakat dobál egymás mellé, nincs sem eleje, sem vége. Erzsébet azonban második férjével él, negyedik gyermekét szülte, s legalább 20 évvel idősebb, fáradt, pihenne, s kezdi zavarni ez az esetlenkedésre elpazarolt idő. Várja néhány percig, hátha kiforrják magukat a szavak, de mivel a ,másik nem mer a lényegre térni, rátereli hát.

Miért sírtál? Mit tettél?

Kriszti megébred a kesze- kuszaságból, megébreszti a kérdés, amire válaszolni kell, mert Erzsébet úgy kérdez, olyan határozottan, lényegre törően. Válaszolni kell.

Végül is ezt akarta, valakinek elmondani, ami benne van, ami most alakult át néhány órája, abban a pillanatban, amint megpillantotta, meghallotta a lányát. Mert addig nem alakult semmi, addig csak fortyogott, őrjöngött benne a düh, az eltaszítás. Csupa olyan érzés, amit mások nem éreznek akkor, ha kiderül, gyermeket várnak.

És éppen ez az!

Az ő lányát nem várta senki, legfőképpen ő nem. Ő csak bulizott, ő csak sokat ivott, ő csak összetalálkozott egy fiúval, akivel már régen kerülgették egymást. Sok volt a bor, rengeteg, s ő valahol, valakinek a lakásában tért magához, meztelenül, mellette a fiúval.

Nem korai neki a szülés, nem az, 22 éves. De egyetemre jár, még nem fejezte be. Tele volt tervekkel, karriert akart építeni, s nem pelenkákat cserélni. Későn derült ki, hogy gyermeket vár. Megkereste a fiút, aki nézett rá értetlenül, s szó szerint kinevette, elzavarta. De ez korántsem volt annyira nehéz, mint a szülei elé állni, most mi lesz.

Az apja ki akarta tagadni a házból, az örökségből, az életükből, de az anyja nem engedte.

Az anyja ketté akarta vágni a házat, s az egyik felén, az anyain ő bármikor szabadon járhatott volna, s a gyereket együtt nevelik föl, Mielőtt azonban meghúzta volna a vonalat, mely kettészelte volna a férjével való közös életet, az apa megbékélt, s ő is a lánya mellé állt.

A lányka utána olvasott, mit lehetne tenni, hogy károsítsa, elveszejtse gyermekét. Erről persze nem beszélt senkinek. Nem mondta el, ha egyedül volt a lakásban, akkor emelgette a hűtőt, vagy tologatta a mosógépet, s amit csak nehéznek, nagyon nehéznek érzett. De a gyerek maradt benne.

Atán következtek a gyógyszerek, s az éjszakai italozás. Cigarettázni azonban nem bírt soha, nem bírta tüdőre szívni a füstöt. Gondolta, elég károsító anyag kerül a szervezetébe nikotin nélkül is.. Gondolta, valamelyik szűrővizsgálaton rájönnek, beteg lenne a gyerek, s nem engedik világra jönni. De a gyerek ép maradt.

Nem szedte a drága vitaminokat, nem evett rendesen, s még nyolc hónapos terhességnél is szúk farmerben járt, mely jól leszorította a hasát. Nem mondhatta, hogy utálja a benne növekvő kis embert, azt nem. Csupán nem akarta, nem várta az érkezését, haragudott rá, mert megszakítja az életét.

Mindent a szülei vásároltak meg a kicsinek, s neki. Mindent. Még egy pelenkát sem volt hajlandó venni a lányának. Nem értette, miért nem érzi ez a gyerek, hogy ő nem akarja, nem szeretné.

Mesélte hát ezt mély hangján, mindvégig a padlót nézve, s mesélte, hogy bár már nagyon fájt neki, már elfolyt a magzatvíz is, akkor is csak úgy kellett berángatni a taxiba.

Mesélte, hogy amint felfektették a szülőágyra, a lánya negyedórán belül megszületett. A lánya sietett kifelé, segítette az anyját, ne legyen sok fájdalma vele. S amint a fényre ért, hangosan sírt fel, mintha az egész világnak hírül adná, hogy íme, mégis csak itt van ó! Az anya akkor, annál a sírásnál elnevette magát. Nevette a bátor kislányát, aki mindenek, minden gonosz és ártó gondolat ellenére világra jött, s igyekezett ezt minél több emberrel tudatni. Tudják minél többen, hogy bár őt az anyja soha egy pillanatig sem akarta, ő azért itt van Azért is! Valamiért is!

S ez az aprócska lányka már születése első pillanatában megkacagtatta szülőjét, aki nem győzte őt csókolgatni, ölelgetni, szeretgetni, abban a születés utáni néhány pillanatban bepótolni mindazt, amit addig nem tett. És az anyja nem bír betelni ővele, nem bírja megbocsátani magának azt a sok rosszat, amit neki tett. Nem bírja.

Addig is amíg mesél, el-elpityeredik, de Erzsébet rögtön nyugtatja, vigasztalja.

Mit is mondhatna ő, az idősebb, a tapasztalt ennek a huszonévesnek? Mit is? Mit mondjon ennek a kislánynak, aki már a szülés utáni pillanatban anyává tudott lenni? Mit mondjon ennek a sírósnak, aki egyszerre született meg a lányával?

Elmondja hát, hogy legyen büszke magára ezért. Legyen bizony! Mert ez nem mindenkivel történik meg. Valóban nem.

Erzsébettel sem történt meg.

Először ugyanis lányt szült, 23 évesen. Ő is éppen karriert épített, még sokat jártak szórakozni az első férjével, s hívta a nagyszülőket, a keresztszülőket segíteni gyermeke mellé. Vele alig volt a lánya, mert ő mindig mással, máshol járt. Dolgozott, szórakozott, építette, egyengette saját életét, amibe bár ott élt velük, mégsem fért bele a gyerek. Szerette ő a lányát, csak nem érezte azt, amit aztán három évvel később, amikor a második kislánynak adott életet. Mert ott is először azon gondolkodott, hogyan navigálja, irányítsa a családot úgy, hogy ő akként élhessen, mint annak idején. Szerette gyermekeit, de ahogy az egy, úgy a kettő sem fért bele.  S ez tartott így a második születése után két hónapig. Azért addig, mert akkor a keresztanyja vigyázott volna a kicsikre, hiszen ő már dolgozott. El is jött a keresztanya, s az ajtóból rángatta vissza őt is, meg a férjét is.

Leültette mindkettőjüket egy fotelbe.

Soha nem fogja elfelejteni a nappalit. Mindenhol játékok, gyerekruhák, cumi, szétnyitott képeskönyv. A gyerekszoba ajtaja résnyire nyitva, már aludtak a kicsik. Csak az állólámpa világított mellettük. A keresztanyja azt mondta, nézzen körül. Bár nem értette, mire fel ez az egész, körülnézett. A férje azt mondta, menjenek már, ne hülyéskedjen az Erika néni velük. De Erika néni megkérte, nézzenek már körül. A férj is körülnézett, aztán felpattant a fotelből, s rászólt Erzsébetre, hogyha vége ennek a hülyeségnek, akkor menjen utána. Még be is csapta maga mögött az ajtót. Erzsébet nem tudta, ma sem hinné el, ha előtte egy nappal mondja neki valaki, hogy ő nem megy a férje után. Ő annyira nem megy, hogy el is válik tőle alig egy éven belül. De akkor még csak lesett Erika nénire, mert nem értett semmit, mit akarnak tőle.

Erika néni majdhogynem sírt, mikor harmadszor is kiadta a parancsot, nézzen körül. Erzsébet látta, mi a helyzet a nappaliban, de nem jött rá, mit is kell abban látnia. Elmagyarázták hát neki. A keresztanyja a kezébe nyomott egy papírt, amihez csak annyit fűzött, hogy hetekig keresett, s most megtalálta a neki való mondatokat. Reméli, ezek a mondatok eljutnak hozzá. Úgy hagyta őt ott estélyi ruhában a nappaliban, még csak el sem köszönt. Azt mondta csak, többet nem jön vigyázni a lányaira, csak akkor jön, ha látja, azok a mondatok célba értek.

Krisztina felemelte a fejét, mi volt a papíron?

Egy idézet, nem is tudom, ki írta, de szóról- szóra fel tudom idézni minden sorát.

És tudod, ezen sorok miatt én elváltam. Muszáj volt, mert ez az idézet úgy forgatott meg engem, mint téged a lányod hangja. De a férjem nem értette, miért ez a változás, ő a régi akart maradni. De úgy nem mehetett volna már tovább az életem, az életünk. Külön mentünk.

Én nem akartam új társat, csak odasodorta mellénk egy zivataros délután a buszmegállóba, s a lányaim összebarátkoztak vele. Ezért születhetett meg a fiam, és a legkisebb lányom.

Soha ne mond el a lányodnak, hogy mit éreztél, hogyan nem akartad őt. Soha ne mond el. De azt mond el neki, azt a pillanatot, amit ő adott neked, ahogy anyává tett. Azt mond el, mert mástól ilyet nem kaphattál volna.

Felálltak a padról lehiggadva, megnyugodva, s aludtak egészen nyolc óráig, mikor is ébresztették őket a gyerekek, azokat meg az éhség.

Ha nem pihentek éppen, akkor beszélgettek mind a négyen, mindenki.

Utolsó nap, amíg várták a zárójelentést Krisztina Erzsébet mellé ült az ágyon.

Megköszönte a beszélgetést.

Erzsébet pedig a kezébe nyomta a papírt, kapja meg ő is a mondatokat.

 

„ Soha többé nem leszel már szabad.

   Két életet élsz,

   Az övét és sajátodat…”

 

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu