Kultur

A boldog születésnap

Gondolkodtam. Elgondolkodtatott az az írás, ami az interneten kering.
 Gondolkodtam már akkor is rajta, aztán időnként, alkalmasint unalmas értekezleti percek alatt, s néha csak úgy egy gyereket meglátva ismét eszembe ötlött..

Ismét és újra, újra.

Mert először csak felfortyantam az olvasottakon, aztán mérgelődtem, de végül úgy gondoltam, úgy láttam helyesnek, hagyni kell folyni a maga útján, mindenki úgy látja a világot, ahogy akarja, a maga módján. Lelke legyen rajta. De az valóban legyen ott.

És most, sokheti hallgatás után ismét megtalált az a szöveg. Gondoltam is, a fene vigye már el, oda ahonnan ered, de nem vitte.

Egy társaság közepén, aztán egyre szélebbre húzódva jöttek elő a sorai, gondolatai annak a bizonyos értekezésnek, pszichológiai állásfoglalásnak. Annak bizony.

A mai gyerekek ugyanis agresszívek, hej, de nem is kicsit. Azok bizony.

A mai gyerekkel sok a gond az óvodában, a bölcsödében, aztán az iskola, s az otthonról már ne is beszéljünk. A gyereket nem tudja kezelni a pszichológus, a megtelt nevelési tanácsadó embere, sem a tanár, s legfőképpen emiatt szenved a szülő. Tehát ez a mai gyerek. Nem ő, hanem ez, csak így.

Aztán ülök a társaságban, figyelem őket. Nem a gyerekeket! Dehogy. A felnőtteket, az okosokat, akik ezeket írják, átélik, véleményezik, helyesbítik, kiegészítik meg miegymás.

A szülinapos gyereken ugyanis nincs mit nézni. Ő- és nem ez- nos, ő még kellőképpen gyerek ahhoz, hogy nevessen a felnőttek ostobaságán, gyarlóságán, hogy elfogadja őket olyannak amilyenek. Még kellőképpen. Még csak tipeg a tinédzser kor határán, még szereti azokat, akik körülveszik. Még. Persze 3-4 év múlva már változhat a helyzet, de még nem járunk ott, még itt jár az idő.

Jöttek rokon gyerekek, velük még lehet kialakítani egy kört, ami csak kis részben kapcsolódik össze a felnőttek „nagyságával”, s éppen ezért nagy szelet marad még a gyerekvilág részleteiből. Szerencsére.

A gyerek, akiről bármit lehet mondani, csak jót nem, vagy éppen alig, mert a mának gyermeke, nos, a gyerek nincs a központban. Nincs. Lévén neki van születésnapja. Néha kerülhet csak oda, hol az anyja, hol az apja által, s néha valamelyik nagynéni, vagy nagybácsi segítségével. Néha.

Mert a születésnap nem csupán a kicsiket, hanem a nagyokat is összetereli. Mindet.

A gyerekcsapat játszik, fröcsköl, kutyázik, a felnőtt nem. Ő a felnőtt.

A felnőtt jobbára el van foglalva saját világával, s a benne lévő romokkal. Aztán, ki hogyan hozza azt a társaság tudomására. Mert odahozza.

A két nagyapa sutyorog, hogy mégiscsak kellene még az a feles, bár egyikük talán félóra múlva vezetni fog, viszi haza az unokáját autóval. De azért mégis csak lecsúszik, aminek le kell. Kell. Kétszer is. A nagyapa félóra múltán erősködik, hogy nyugodtan üljenek be mögé az autóba, hiszen az a kis alkohol, nos, az semmi. Nem ülnek be nyugodtan, mennek busszal.

Aztán ott a másik része a nagyoknak. A másik, aki nem suttyomban a garázsban meghúzódva iszik, hanem nyíltan, vígan. Ők kapaszkodnak néha össze a gyerekekkel, nekik jól áll az ital, még.

A nagymamák, akik oldalra húzódva elemzik megfáradt házasságukat, elemeznek minket, szülőket, s mindent, amit csak lehet. Valójában nem játszanak a gyereksereggel, de néha megállítják őket, megörökítve néhány pillanatot, mégiscsak legyen emlékük a szülinapról, ha máshogy nem, akkor néhány fényképen. Mert máshogy nem.

Aztán a harmadik nagypapa megkapja a szokásos tőrdöfést, miszerint minek vedel már annyit, kapja feleségétől, élete párjától. Ha már megkapta, fogja kistáskáját, s ő a második, aki azon a napon busszal megy haza. Ez egy ilyen buszos nap. Köszönés nélkül megy el az unokájától, mert sértegették. Így megy ez.

Mennyi kép készül, mennyi megörökített pillanat! Mennyi?

Aztán, amíg ott ülök, eszembe jut a szomszédom. Eszembe juthat, végül is.

Eszembe jut, hogy amikor átmennek hozzájuk az unokák, akkor nő a gaz a kertben, locsolatlan marad a vetemény, előkerül a játék baba, a társas, a diavetítő, meg a sok régi mese, meg a közös főzés, meg legfőképpen előkerülnek a gyerekek. A felnőttek persze beszélgetnek, nevetgélnek, főznek, sütnek, de mindenhol, minden percben ott vannak a gyerekek, hallatszik a kacagásuk, a hangjuk, a futásuk, csattogásuk. Nem hallani dorgálást, hisztit, verést, nincs tévézaj sem, csak a kicsik, meg a nagyok. Csak.

A felnőtt félre teszi az aznapi terheket, a másikkal való civódást, a tévé butító szövegét, s maga elé tette azt a két gyereket. Nem költött rá rengeteg pénzt, nem törte a fejét ötleteken, mivel is kösse le a kicsik figyelmét. Nem tette. Csak előtte állt a két gyerek. Állnak ott a maguk kis fantáziavilágával, szeretetével, ártatlanságával, mely követeli a figyelmet, az odaadást, mindent, ami csak szép és jó ebben a világban. Csak ennyit. Ez a legkevesebb.

Ezek a gyerekek soha nem láttak maguk körül vita miatt ordítozó, vagy alkoholtól mámorosan ostobaságokat kérdező, vagy saját megroncsolódott életén siránkozó felnőttet.

Ezek a gyerekek még nem lettek órákra beültetve a tévé elé, mert nem érnek rá, nem maradt ki az esti fürdetésük, mert sorozatot néztek a szülők, nem féltek azért, mert ki tudja, milyen állapotban jön haza az apjuk. Nem.

Szóval elgondolkodtam. El én.

Aztán arra jutottam, hogy tényleg mindenki azt gondol, amit akar, úgy él, ahogy akar, azt szeret és úgy, ahogy akar. Erre jutottam.

És még arra, hogy kívánok boldog, valóban nagyon boldog gyerekkort a ma gyermekének.

Kívánom, hogy sok olyan pillanatuk legyen, amit egy életen át magukkal vihetnek, ami, ha eszükbe jut, mosolyogni fognak.

Kívánok annak a tízéves lánykának boldog születésnapot!

 

Illés Adrienn



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu