Kultur

Mondok neked valamit

Az ember annyira hülye, de annyira. Jobban, mint hinné magáról.

Persze, el- eljátszunk a gondolattal, néha ki is ejtjük a szánkon: Mekkora egy hülye vagyok! De jobbára másokra használjuk, másokat címkézünk fel vele, pedig mi is azok vagyunk, egyre hülyébbek.


Az ember nem születik annak, dehogy! Az ember azzá lesz, egyre jobban, egyre inkább, néha már megállíthatatlanul azzá.

Az ember, mind, kivétel nélkül arra születik, hogy lásson meg valamit, minél többet a világból, hogy csiszolgassa, fényesítse magát, s keresse azokat, akikkel szintén ezt teheti, akik ezt teszik vele. Persze, nem csupán ez a lényeg, csupán jobbára ez.

De mi elrontjuk, mert hülyékké akarunk válni. Ha más is az, mi miért is ne lennénk azzá?

Az ember hagyja magát elrontani, rongálni, kitekerni, megcsavarni, messze keríteni magát attól, aki valaha volt.

Olyan jó lenne, ha néhanap találkoznánk a hajdanvolt, kisgyerekkori önmagunkkal, s megkérdeznénk attól a még okos, világra nyitott, mosolygó arcú gyerektől, mit szól ehhez a hülye felnőtthöz, aki ő lett? Vajon mit szólna? Jaj, vajon mit? Mert szólni, afelől bizonyosak lehetünk, hogy szólna, és abban is biztosak lehetünk, hogy az igazat mondaná, mert még nem hülye, nem akarja máshogy mutatni a világot, máshogy látni a világot, magát, mint ami. Biztos, hogy nem. Akkor még nem.

De az ember hülye, s meg is találja a hülyeségeihez a kapaszkodókat. Meg, mert keresi.  Talál hozzá mindenféle tanulnivalót, mint szociológia, pszichológia, asztrológia, a mindenféle embergia amivel alapvetően nem is lenne gond, ha a megfelelő célokra használná fel. De az ember úgy akarja magát összerakni, minél bonyolultabb legyen, minél komplikáltabb. Pedig ez annyira egyszerű.

És akkor még nem beszéltünk a haverokról, barátokról, mindent tudó kollégákról, a szomszéd néniről, vagy a padtársról, akik saját ostobaságukkal, csak még erősítik a miénket.

Az ember ostoba, mert mindent ki akar mondani, mindenre szavakat aggat rá, mert beszélni akar, állandóan beszélni. Ha már úgyis annyit tanult, ha már neki is csak hallgatni kellett eddig, akkor egy idő után sérelmezi, ha nem hallgatják őt. Igen, mert úgy gondolja, ha már több, mint az állat, vagy a növény, vagy bármi más ezen a Földön, akkor neki beszélnie kell. 

Az ostoba szeret rágódni, nyamnyogni, csámcsogni, elemezni. Ahogy butul, egyre inkább szereti ezzel tölteni idejét, legalábbis az idejéből minél többet.

Az ember csak beszél és beszél és milyen kevés alkalommal van igazán mondanivalója. Ahogy hülyül egyre kevesebb, egyre ritkábban. Hülye.

Régen persze, még a kezdeteknél nem így volt. Akkor még a szép azt jelentette, hogy szép, a csúnya azt, hogy csúnya és a szeretlek is azt, ami a valódi mondandója.

De az ember ostoba. Mert meghatározza, kit szerethet, kit imádhat, le is írja, s bünteti a másikat, ha nem úgy használja, nem akként, arra, akire. Persze.

És a szép, a csúnya, a szeretlek, a többi, mind- mind elveszíti az értelmét, mert az ember csak beszél, csak futnak ki szájából a szavak. Elfutnak.

Kevesen tudják, hogy nem csak szavakkal lehet beszélni, hogy az élet olyan apró és egyszerű dolgokkal is üzenhet, mint egy pillantás, egy ima, egy esti átölelés, vagy egy tánc. Akár.

Nem a testrázós, az éjszakai fényekben vibráló, sör és cigarettaszagot árasztó, vagy az otthon, egyedül eltáncolt lépésekre gondolok. Nem. Én a tanult, a mozdulatok, lépések által bekeretezett, a stílus által leszabályozott táncra gondolok. Nem idegen föld táncaira gondolok. Nem. Én a saját táncunkra gondolok.

Én a sok alsószoknyás, cipős, csizmás, fonott hajó, kalapos, mellényes táncra gondolok. Éppen arra.

Én arra gondolok, amihez kell valami olyasfajta műveltség, ami azt a mondanivalót, ami ebben a keretben, ebben a szabályokkal megkomponált mozdulatsorokban benne van. azt el tudja juttatni a másikhoz, s az a másik meg is érti, meg is érzi azt. Értse, hogy azt a bennünk élő, valahogy, valamikor belénk ivódott mozdulatot, akkor neki küldjük. Értse az onnan, abból a testből érkező vallomást, legyen az vágy, szerelem, harag vagy éppen szakítás. Mennyi mindenre elég a tánc. Mindenre elég.

Megérti ezt, az, aki a mi zenénkre táncolt, a mi dalainkat énekelte, a mi ruháinkban ropta, szépre vasaltban, sok alsószoknyásban. Megérti az üzenetet.

Nekem is jutott belőle egy időben, valamikor. Táncoltam én is, tanultam tudattalanul mindezt, míg nem abbamaradt. Akkor még én sem hülyültem el teljesen, én is megértettem, nem kell mindent kimondani. Másképpen is el lehet mondani, szebben, mélyebben.

Persze nem csupán a tánc, a zene lehet segítség, de ha már kéznél volt, lehetett használni.

Minden olyan eszköz alkalmazható, amit a szabályok, a keretek engednek. És sokat engedtek.

De elfelejtettem, hogy így is lehet.

Míg csak nem jött az a fiú.

Mennyit nevettem rajta a többivel, ahogy lépegetett felém esetlenül, ahogy nem jöttek a szájára az általunk használt szavak, ahogy nem tette a szépet. Bár talán az sem lett volna nekem jó, nem jó a széptevés sem. Summa summárum, nem lelte helyét a sok hülye között, nem tudta elmondani, miért jön, miért akar ott lenni mindig, ahol én. Én meg hallgattam a hülyékre, tanultam tőlük, egy ideig.

Mert egyszer csak megkért, jöjjek el megnézni, ahogy táncol. Fellépése lesz a tánccsoportnak, melynek ő is tagja, nézzem meg, nagyon szeretné. Éppen a tanévzárót követő napon lesz, nagyon fontos neki, ott legyek.

Nem ő volt a hívó szó, hanem a tánc. A tánc miatt mentem el, megnézni, látni azokat, akik még mindig művelik, akik magukat művelik.

Jöttek velem mások is, ketten.

Az első sorba, szinte a színpadra szóltak a jegyek. Szinte.

A kettő nevetgélt, ők csak kíséretnek jöttek, nem értették a sötét színpadot, s a brácsát, amint felsír a színpad szélén, az orrunk előtt. Nem értették a nagybőgőt, s aztán sorra a többi hangszert, nem.

Az az esetlen, szótlan fiú jött fel először a színpadra, megvilágította a fény, csak őt.

Aki az élet színpadán csak tipegett, botladozott, ezen a valódin, ezen az elevenen elsőként lépett elő, a legjobb táncosként.

Szállt az a finom por, egészen tisztán látszott abban a halvány fényben, szállt föl, ahogy csapta oda a csizmáját, ahogy csapott a térdére, ahogy forgott. Táncolt a zenével, vagy a zene követte őt, ki tudja.

Fekete nadrág, csizma, fehér, bő ujjas, kalap. Már verejtékezett, mikor lassabbra fordult a zene, keservesre.  Énekelte a brácsás, húzta közben a dallamot alá.

A fiú otthagyta a színpad közepét, s oda jött elém. Jött vele a brácsa hangja, követte a rekedtes hangú dalszöveg, semmi más, jöttek hozzám együtt. Látszott a fényben ő, teljes egészében, s látszottam én, részben.

Mennyi minden abban a táncban. Mennyi mindent el tudott mondani. Mondta mindaddig, amíg ki nem fordult mellé a táncos társa, s a többi páros, mondta, míg fényárban nem úszott a színpad, addig. A pattogós, forgatós zene már nem nekem szólt, az már mindenkié.

Nem is vártam meg előadás után. Nem vártam meg, mert annyi mindent szerettem volna neki mondani, abból csak kesze- kuszaság lett volna, semmi más.

Nem vártam meg, nem tudtam, meg kellene várnom.

Nem tudtam, hogy búcsúzott is, hogy az ország másik végébe költözik családi okok miatt.

Én ezt nem tudtam.

Most már csak azt tudom, hogy igazi, olyan mélyről jövő üzenet ritkán jöhet az embernek, s ő is csak ritkán adhat.

De ha jön, ha mégis utunkba akad a szavak nélküli szó, akkor igyekezni kell, valóban igyekezni kell attól a sok hülyeségtől eltávolítva meglátni azt.

Örülni neki.

 

Illés Adrienn 



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu