Kultur

 A dolog

Nagyon későn, egészen felnőtt korom hajnalán ébredtem rá, miben rejlett a hely varázsa, az a sajátos, semmihez nem hasonlítható nyugalom.

Ami pedig már akkor eltöltötte az ember szívét, mikor még csak kitalálta, hogy odamegy, elutazik a faluba, a rokonokhoz. Elég volt megfogalmazni a gondolatot, s már lecsendesedett a világ, aminek akkor még én nem láttam az értelmét. Utaztunk autóval, vagy a komótosan zakatoló kisvasúttal. Én a vasutat szerettem.

Valahogy ez kellett, ez a cammogó lassúság ahhoz, hogy eljussunk oda. A vonat lassúsága szinte egybekapaszkodott azzal a nyugalommal, amire az ember számított, amit elvárt a megérkezéstől, az ottléttől.

Az autó az egészen más! Autóval egyszer csak úgy ott vagyunk és kész. A gőzössel viszont lassan belefolyunk az ottlétbe, azonosulunk a hellyel, odafúj minket a lassú szél. A vasútállomás még legalább két kilométerre volt a falutól, ahová nem jött ki elénk senki fia-lánya rokon, s ha ki is jött, vagy gyalogosan, vagy biciklisen. Autó kizárva, illetve bezárva, a garázsba. Besétáltunk a helybe, nyugodtan téve egyik lábat a másik után, haladva el az ismerős erdősor, a napraforgós, a kis patakocska mellett, mikor aztán felbukkan az első ház, s aztán a következő, a másik, míg aztán lassan bekebelez minket a hely.  Megérkeztünk. Megérkeztem.

Évek múlva jöttem rá, miért is szerettem én odamenni. Mert, hogy kiért, kikért, az nem is kérdés. De a kik, a valakik, a valakijeim is csak részesei voltak annak a falunak, annak a titoknak, ami valójában nem is nagy titok, ha egyáltalán az.

Ez már így túl bonyolult, pedig egyáltalán nem az, sőt, pofonegyszerű.

Az a valami ugyanis a dolog.

Az bizony.

Mert megyünk, sétálunk, baktatunk mi befelé a faluba, s minden ismerős háza előtt elhangzik az, az egy- két bizonyos mondat, miszerint ő itt férjhez ment, neki gyereke született, a másik elvált, ő meg éppen most gyógyult meg a nagy betegségből, a harmadiknak meg az anyósa küszködik valami nyavalyával, nem lehet tudni, mivel. Mindenkiről kapunk mondatot, röviden, lényegre törően.

És ahová érkezünk ott is kapjuk a híreket, mi történt az óta, mióta nem jártunk itt, s mesélünk magunkról mi is. De csak a lényeget. Nincs szó lelki életről, bonyodalmakról, az érzelmi életünk azon részéről, mely csak kevés embert érinthet. Arról nincs szó. Nem azért nincs, mert ne érdekelné a mienket, a rokonokat, ottani barátokat, nem azért. Azért, mert nem értenék, miért beszélünk mi erről, minek, egyáltalán.

És ott, azon a helyen, abban a közegben, mi sem látjuk értelmét annak, hogy lelki életet éljünk, nyafogjunk, panaszkodjunk, s az ő szájukból sem akarunk ilyen szavakat hallani. Csak a puszta tényeket, aztán hadd eméssze, gondolja át mindenki a dolog közben, amit hallott, vagy amiről tud úgy is, érez úgy is, még ha szó nem is esett róla.

Mert, ha az egyiknek meghalt a néhány napos gyermeke egy orvosi műhiba miatt, és ő sír, zokog, őrjöng, mindenki vigasztalja, mindenki támogatja, de a dolog akkor is ott van, ezt tudja az összes gyászoló, ez lendíti túl rajta, ebbe kapaszkodik mindenki. Dolog közben gyászol, sír könnyek nélkül, így támaszkodik.

Mert, ha nem veszi el feleségül az, akire évekig várt, ezért ő tüzet gyújt az udvar közepén, s égeti sorra a férfitól kapott leveleket, egy ideig elnézik ezt a többiek. Egy ideig. Mert akkor előkerül a vízzel teli vödör, amivel leöntik a tüzet, mert dolog van, majd ott folytatja, majd közben átgondolja, de ez itt nem vezet sehova, ennek így nincs értelme, s ezt mindenki tudja.

Aztán az esküvőn látottak, a verekedés, ahogy szét kellett választani a hangoskodókat, ott persze mindenki megszidja őket, de dolog közben már látják, mi miatt történt, kinek volt igaza, s miért.

Ha nem találod meg a dolgod, akkor nem is találod meg köztük a helyed. Mert kelni kell hajnalban, aztán egész nap menni, s csak enni állni meg, és imádkozni, ha szükségét érzed, este pedig nem a tyúkokkal fekszel le, mert kitart azon túl is, legalább a lefekvés előtti mosakodásig, egészen addig kísér el a dolog.

Kapálsz, gereblyézel, állatokat etetsz, dohányt törsz, szőlőt szüretelsz, szénát villázol, tyúktojást szedsz össze, segítesz tésztát gyúrni, lekvárt főzni, udvart seperni, főzni, boltba menni. Ez csak egy töredéke. Csak apró része a rengeteg dolognak. Ha leülsz a lépcsőn, mert elszomorodtál valamin, valaki megüti a vállad, gyere, mert dolog van.

Ha hallod a szörnyű hírt egy halálesetről, kikiáltanak érted az utcára, gyere, mert dolog van. Ha megállít egy ismerős a boltban, a pénztártól szólnak feléd, gyere, mert dolog van.

És ez hiányzott. Ezt nem lehetett megtalálni ennyire mindennapian, ennyire szervesen, mint itt. Évek múlva jöttem rá, hogy mennyit őrlődnek, gondolkodnak, pletykálnak, civódnak máshol egymáson, egymásról, mert ott nincs dolog. Nincs dolguk, elég. Itt, ebben a nyolcutcányi faluban nem egymásról beszéltek, hanem jobbára egymással. Ha megtörtént, hogy egymásról folyt a szó, másnap már összetalálkoztak az érintettek, megbeszélni egymással is.

Itt a maga folytonosságában, a mindennapok kapaszkodóiban folyt az élet, egymásba öltve a napok, a teendők, a dolog.

És ez hiányzik. Mert megöregedtek a régiek, túl maiakkká váltak a fiatalok, s a legfontosabb elment, évek óta eltávozott.

Nagymama.

Mesélt ő nekem, sokat.

De a legfontosabbak nem a mesélt történetek, hanem azok a bizonyos megélt dolgok voltak. Lehet ilyen támaszt pótolni?

Lehet nem érezni a hiányát olykor-olykor?

Lehet nem megállni egy pillanatra az időben, mert mintha érezné az ember a jelenlétét? A segítségét?

És akkor megkérdeznek, ki az a nekem kedves, aki már nincs közöttünk?

Elmentek már jó néhányan, szerettem is őket, de tőlük nem tanultam annyit, nem kaptam annyi útravalót, mint tőle. És persze ő, ezért ő a legkedvesebb.

Töröm a fejem, járatom a kerekeket, a tekervényeket akkor is, ha nem kellene, mert nem sokan vesznek körül, egyre kevesebben, akiknek dolga van. Egyre kevesebben.

Segíteni akarnak, segíteni akar az egyik dolgos, hogy lassítsam magam, egy kicsit tegyem félre azt a sok gondolatot.

Tegyem úgy félre, lefekszem az ágyra, behunyom a szemem, s figyelek a szavaira, teszem azt, amit mond, irányítom úgy a gondolataimat úgy, ahogy ő kéri.

Aztán mondatokat hallok, ahogy lazítok, békésen fekszem. Vajon mi fog történni?

Érkeznek a mondatok a csöndes szobában, ül mellettem a „mesélő”, s én fekszem lehunyt szemmel, lassan érkezem meg a képzeletvilágba, lassan, mint hajdanán az a vonat. Elnehezedik a testem, s pihenek fantáziám pipacsos rétje mellett, a fűben.

A rét, az erdő közepén terül el. Találunk aztán forrást, még sűrűbb erdőt, egy hegyet, a hegyen egy utat, melynek tetején áll a ház.

Fekszem, behunyt szemmel, s közben sétálok fel a tetőre. Én már láttam, én már tudtam lent, a képzelőerő lentjében, hogy odafent az ő háza áll. Nagymama.

Megyek föl a tetőre, s ott fent, belépek a házba, az ő házába.

És ott fent el kell képzelnem, hogy ott van, hogy kérdezhetek tőle.

De mi ilyeneket, semmilyeneket nem kérdeztünk, soha. Mi csak történetekről, régi mesékről faggatóztunk, de a mostról nem. A mostban csak éltünk, csak vittek előre az órák.

Talán ezért nincs nagymama a házban, csak az ablaknál áll meg, az én kis fantáziám alkotta ház ablakából néz be rám, aki ülök bent. Nappal ülni?

Nem is jut eszembe más, mert egy kicsit elszégyellem magam. Ő áll, pedig mennyivel korosabb, mint én, aki csak csücsülök. Le is húzódom a szék szélére, mintha éppen állni készülnék fel onnan.

Mit kérdezhetnék én tőle? Hallom, az a következő lépés, ha már bent vagyok, ha már ülök, hogy kérdezzek, a kedvestől. De mit?

Ül mellettem az ágyon a kérdező, s ülök én a képzeletvilágom székén. Mit kérdezzek?

Megkérdezem hát, mert már nagyon régóta nem voltam olyan helyen, ahol látnám az embereken azt a sok dolgot, azt a sok, megannyi szövevényes hálót, ami összekapcsolja őket a világgal, önmagukkal, megkérdezem hát, hogy jól teszem-e a dolgomat.

És az én nagymamám azt feleli, hogy persze.

És ennek örülni kell. Örülni, mert szeretném azt hinni, valóban látja azokat, és ez egy valódi találkozás.

Aztán látom, ellép az ablaktól, hiszen biztosan van még tennivalója. Gyorsan felállok a székről, mert szeretném megtudni, vajon jó helyen vagyok-e itt, az ágyon, a kérdező, a képzelet világába kalauzoló mellett.

Nagymamám csak annyit mond, nagyon jó helyen vagyok. Így mondja, nagyon jó helyen.

Kérdezhetek bárki élőt, bárkit. Az én képzeletbelim válasza éri a legtöbbet, ezért is nem szabad, hogy lássa az ágyon mellettem ülő a könnyeket, mert ha csak így is, olyan jó ez a válasz. Olyan megnyugtató, mintha tényleg ott lettem volna, mintha tényleg találkoztam volna, mintha tényleg a valódi választ kaptam volna. Olyan jó.

De otthagyott nagymama, dolog van. Gondolom ott is mindig valami dolga van.

Nekem el kell hagynom a házat, lejönnöm a tetőről, el a tó mellett, az erdőn átvágva, mintha csak sétálnék vissza az állomásra, várnám a komótosan becammogó vonatot, s már nem nehezednek a végtagjaim, sem a törzsem, sem a nyakam. Már nyithatom a szemem, maszatolom el a könnyeket, mint amikor távolodott a falutól a kisvasút, s én olyan szomorú voltam, mert nem tudtam, mikor jövök hozzá legközelebb.

Felkelek az ágyból.

Megérkeztem, haza.

Megyek a dolgomra!

 

Illés Adrienn 



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu