Kultur

A mi hétvégénk

A mi hétvégénk, mármint a családommal töltött hétvégék, nos, azok mindig nagyon viccesen sikerülnek. De csak azok.

Igen, mert néha- néha nem anyával, meg apával, meg az ő barátaikkal, hanem keresztanyukámékkal töltöm a hétvégét, és azok viszont mindig nagyon unalmasak. Miért? Miért is? Azért, mert ők csak tévét néznek, meg sétáltatják a kutyájukat és ennyi. Más semmi. És ez nekem nagyon unalmas, legalábbis anyuékhoz képest az.

Olyan jó, hogy éppen erről a hétvégéről kell megírni ezt a dolgozatot, mert annyira csuda vicces volt. Habár anyu azt mondja, többet sem megy apuval sehova, de én úgy is tudom, hogy megy. Apu még nem mond semmit, mert annyira még nem mer, majd legfeljebb kedden, vagy szerdán fogja merni, addig nem. Addig anyu úgy mondja, hogy meghúzza magát, ha lehet jól. És apu húz.

Mert most kitalálták a szüleim meg a Tóni bácsiék, akik a gyerekkori haverjai, hogy elmegyünk velük, meg a Pista bácsiékkal vízitúrázni.

A vízitúra azért kellett, mert Pista bácsi kikönyörögte magának szülinapjára, hogy vegyék meg neki azt az írtóra drága kamerás felvevőgépet, mert ő nagyon szereti rögzíteni a világ folyását. És a folyás a Tisza mellett a legjobb. Tehát Pista bácsi, Ili néni, a lányuk Panka, Tóni bácsi, a felesége Gizus, anyu, apu, meg én mikrobuszba gyömöszőltűk magunkat, s elindultunk Tisza nézni. Gizus mondta így, bár a többiek szerint helytelenül fogalmazott, nekem viszont éppen így tetszik, Tisza nézni.

De ez sem volt egyszerű döntés, mert a kamera nem mindegy, mit vesz fel elsőként. Pista bácsi azt mondta, hogy nem venné a szívére, ha hülyeséget örökítene meg a jövő nemzedékének. Jól meg kell fontolni, mi legyen azon az első néhány óra.

Ili néni suttogta anyunak a kis mikrobuszunkban, hogy ő valami provokatív, erotikus családi videót akart, de Pista nem harapott rá. Nem értem, hogy lehet a provokatívra, vagy az erotikusra ráharapni, s ha rá is lehet, Pista bácsi, miért nem tette meg? De nem volt időm ezen gondolkodni, mert anyu azt kérte, inkább az utat figyeljem, ne az ő beszélgetésüket. Én nem akartam anyuval vitázni, hogy az utat figyelhetem úgy is, közben őket hallgatom, de nekem sem kell mindig mindenen kardoskodni vele. Fülelve néztem az utat.

Szóval Pista bácsinak, mint kiderült a vízi madárvilág a mindene, sőt, még annál is több. Csak azért nem dobták még ki a bakelit lemezjátszójukat, mert van egy halom madárhang felvétel, ahol mielőtt megszólal a csicsergés, füttyögés, csacsogás, egy madaras bácsi mondja a madár nevét magyarul, latinul, s aztán szólal meg a hangja. Pista bácsi legalább mindennap hallgatja ezt, annyira szereti. Ili néninek néha fáj már a feje ettől, de tűri, mert szerelemben vannak, már. Egymással, s nem a madarakkal.

Szóval hosszasan vitáztak arról, mi legyen az első felvétel, s mivel Pista bácsi a madarakat akarta, már csak azon kellett vitázni tovább, hol éljenek azok a jószágok. Azt már a baráti társaság döntötte el: Tisza nézni.

Mivel hajnali ötkor keltünk, reggel nyolc órakor már a Tisza partján reggeliztünk, s anyu nem engedte, hogy sokat igyanak a házi pálinkából, mert a férfiak még csónakot bérelnek, motorosat, s indulnak hárman a sűrűbe, bele a nádasba, sásosba, megkeresni a felveendő szép torkú madárfészkeket.

Mivel anyu nem engedte, sem a másik két néni, apuék nem tehettek mást, legalábbis az utólagos elmondások alapján, mint eldugták a kabátujjba, nadrágba, s más egyéb helyekre a házit, s az öt liter vörösbort, ami Tóni bácsi pincéjéből lett előző nap suttyomban kimenekítve.

Szóval megettük a kenyeret, a sajtot, felvágottat, paradicsommal, meg paprikával, mikor már beállt a motoros csónak, tele a tankja benzinnel, s még beszélnek egy- két mondatot a csónak gazdájával, a bérbe adóval.  Ezek után fordulnak hozzánk. Nekünk, lányoknak nincs más dolgunk, mint ügyelni a megrakott tűzre, a felállított sátrakra, s mire megesszük a bográcsost, de még mielőtt besötétedne, ők visszajönnek, s együtt megnézhetjük a felvételeket. Búcsút vettünk tőlük. Én a parton még futottam egy ideig mellettük, de aztán elkanyarodtak, s egy kis idő múlva, már nem látszottak, csak a hangját lehetett hallani a motornak.

Hárman rakták össze a történetet, s aztán a kamerás felvételből is kiderült ez- az.

Legelőször is az, hogy előkerültek az eldugott, kicsempészett italok, s azok elég hamar eltűntek, kinek- kinek a gyomrában. Nagyon hamar megalapozódott a jó hangulat.

Pista bácsi megkérte aput, állítsa le a motorcsónakot, ne adjanak ki erős hangot, mert akkor elbújnak a madárkák. Mivel egyikőjük sem tudott evezni, s csak egy pár evező volt, így csalapáltak a kezükkel, a lábukkal, s hol az egyik, hol a másik evezőlapáttal.

Találtak is madárfészkeket, aprócska fiókákkal, itt- ott madártojással, és sikerült egy kismadár etetést is lefilmezniük. Már eléggé bent jártak a sűrűben, s már csak üres italos üvegek vették őket körül, mikor Pista bácsi megéhezett. Nem tudták hány óra lehet, de már nem járt magasan a nap, sőt, mintha kezdene lebukóban lenni, ideje visszaindulni.

Apu rántotta be a motor zsinórját, de úgy, a kezében maradt, kiszakadva a helyéről. A kamera persze mindent vett, hiszen Pista bácsi gyorsan lerakta, igyekezett megtapintani azt, amit a saját szemének nem hitt el. Hihetetlen, hogy az apám tőből kiszakította a zsinórt, s ők itt rostokolnak a nádas közepén! Mindannyiuk kezében végigjárt a zsinór, a mindenki hozzátette a maga mondandóját, megcifrázva, úgy, ahogy kell. Kétségbeestek, most aztán hogyan tovább?

Apunak lelkiismeret furdalása lett a történtek miatt, vállalta, majd ő evez. Sokáig próbálkozott elmozdítani a csónakot a helyéről, de sehogyan sem sikerült. Pista bácsi vette észre, hogy a már szundikáló Tóni bácsi lába közé kapott egy vastagabb nádköteget, s az tartja vissza az indulást. Ahogy bírták, behajintották a csónakba, lábastól, karostól, mindenestől, s így megmoccant a csónak. De csak moccant, mert a feléledő Tóni bácsi észrevette, apu éppen fordítva dolgozik a lapátokkal, mint ahogy kellene. Apu azonban megsértődött ezen a felfedezésen, s udvariasan átnyújtotta az evezőket gyerekkori barátjának, mutassa akkor meg, hogyan kell, ne csak a lepcselőjét jártassa. Tóni bácsi előbb arcot mosott, mert ez még hiányzott a teljes felébredéshez. Addig- addig mosta az arcát, hogy Pista bácsinak kellett visszahúznia a csónakba, ugyanis fejjel előre belefordult abba. Tóni bácsi tehát nem evezhetett, mert, ahogy elmondta, nincs olyan lyuk rajta, amiből ne folyna a víz, hagyják őt most békén a pancsolással. Pista bácsin volt a sor.

Pista bácsi ügyesnek mutatkozott, s el is kormányozta valameddig barátait, csak éppen nem a helyes irányba. Pontosan nem tudták, merre vannak a jó iránytól, de abban mindhárman egyetértettek, nem erre kellett volna menni. Pista bácsi zokon vette, hogy ő, aki eddig, és mindig annyira tudott tájékozódni, most éppen az ellenkezőjét akarják ráerőszakolni a barátok, éppen ők. Nos, annyira megbántódott, hogy kivágta az evezőket a vízbe. Apu egyet sikeresen megmenekített, a másikat már nem tudták utolérni, főleg nem, hogy egy helyben forogtak körbe- körbe.

Pedig apu nagyon igyekezett helyesen tenni az evezést, de egy lapát, az mégiscsak egy lapát, s az csak körbeforgásra képes.  Addig, amíg evezett, érezte, valami nyomja a hóna alatt. Először azt hitte, izomgörcs, aztán rájött, oda is elrejtett egy kis kulacsnyi pálinkát, s de jó, eddig nem itták meg. Na, majd most! A csuromvizes barátnak nagyon is jót tett, átmelegítette az egész testét. Ők, ketten meg csak erősítettek egy kicsit,

Ekkor már lebukott a nap. Na, gondolták, ha már eltűnt a nap, akkor a lányok, asszonyok a parton, nagyon idegeskedhetnek, muszáj valahogy kievickélni. Pista bácsi kapta meg az evezőt, s aput átirányította a csónak másik felébe, hogy ott a kezével helyettesítse a hiányzó lapátot. Apu annyira belejött a helyettesítésbe, hogy kénytelen- kelletlen megfürdött ő is a nádas , sásas vizében. Mindkét barát kellett a mentéshez, mert ő volt a legnagyobb közöttük. Nagyon fázott. Kutatták át ruháikat, hátha szerencséjük lesz, s találnak még valami innivalót, de nem jártak sikerrel.

Levetkőztek hát, mert a pucér test mégiscsak jobb, mint a vizes. Tóni bácsi elnézést kért a többiektől, de ő a gatyájától is megszabadult, annyira cuppogott a víztől. Apu is így tett, mint frissen fürdött.  Az később sem derült ki, miért nem csak letették volna a csónakba ruháikat, miért kellett hangos kurjongatások között behajigálni azokat a vízbe, növények közé. Anyu azt mondta, már nagyon dolgozott bennük az ital.

Pista bácsinak jutott eszébe, hogy a motorcsónak gazdája súgta a fülébe, tett be nekik egy kis ajándékot az útra. Meg is találták, az egyik ládában a kétliternyi vodkát. Nem akartak fázni, úgy meztelenül, eggyen gatyában, ketten anélkül, hát barátilag elosztották az ajándékot. Nem érdekelte őket a szúnyogok csípése, békák kuruttyolása, semmi. Vígan énekeltek. Először hárman, aztán Tóni bácsi elaludt, aztán apu, s végül Pista bácsi is.

Hiába volt már lefekvési idő nekünk, a gyerekeknek már régen aludni kellett volna, mehettünk anyuékkal, s a vízi rendőrség motorcsónakjával megkeresni az eltűnteket.

Ili néni azt ismételte egész nap, hogy ő tudta, sejtette, baj lesz, velük kellett volna mennünk, mindannyian együtt. Gizus csak nevetett, mert szerinte jól bepiáltak, s valahol alszanak, neki lett igaza. Anyu nem mondott semmit, csak nézett nagyon, de nagyon morcosan maga elé, s ha éppen a közelében jártam, a tudtomra adta, hogy apu amit ezért a húzásáért kap, azt nem teszi zsebre. Mert mi, a partiak rájöttünk arra, hogy a pia, az alkohol, a bor, a pálinka, a minden eltűnt. S mi, a partiak tudtuk, hogy az a vízieknél van.

Anyu már délután négykor szólt a rendőrségnek, hogy segítsenek majd nekünk megkeresni őket. A rendőrök nagyon készségesek voltak, s mondták, akár azonnal indulhatunk. Ili néni ment is volna, de anyu megállította, lévén éhezzenek csak, ha már inni tudnak. Mi pedig jóízűen megettük a paprikás krumplit, adtunk a rendőröknek is, s miután mindent összepakoltunk, s megkértük a mellettünk táborozókat, nézzenek a sátrainkra, szóval csak este nyolc után indultunk el megkeresni a férfiakat. Ili néni addig legalább négy nyugtatót lenyelt, mert hitte, nagy baj történt. Gizus nagyon élvezte a csónakázást, meg mi is, mármint Panka meg én. Anyu? Ő csak nézett.

Már legalább két órája köröztünk a vízen, a nádasba, sásba, susnyásba, mikor meghallottuk a részeges, rekedtes énekhangokat.  Messziről, egészen más irányból érkeztek felénk, mint amerre elindultunk, mint amelyik irányból számíthattunk volna rájuk, ha valamikor is önszántukból visszatérnek a parthoz.

Megfordultunk hát.

Annyira tetszett, ahogy az a hűvös szél fújt minket, ahogy hallhattuk a víz éjszakai életének hangjait. Apu hangja éppen nem tetszett, mert eléggé elnyomta a többit, de legalább nyomukra bukkantunk.

Mire odaértünk, ahonnan a hangfoszlányok érkeztek, már elhalkultak. De a rendőrök ismerték a járást, tudták merre van evezhető út. Először Ili néni visított fel örömében, mikor meglátta a hajót, aztán ijedtében, mikor meglátta, pucérak, vagy legalábbis majdnem mindenki a hajón. Kiabált, hogy meggyilkolták őket. Gizus úgy nevetett, majd kipukkant. Anyu meg csak annyit mondott a visítozósnak, ne ijedjen meg, ezek még élnek. Így mondta, ezek.

A rendőrök átszálltak a csónakukba, de akárhogy is próbálták ébresztgetni őket, nem lehetett. Anyu majd szétrobbant a méregtől. Kérte a rendőröket, hagyják itt őket, majd ha magukhoz térnek, kieveznek. De akkor már észrevették, hogy nem indítható a motor. Utána kötötték a másik csónaknak, s szépen, lassan kihúzták őket a partra.

Én addigra már elaludtam, arra sem ébredtem meg, mikor anyu berakott a sátorba, mikor kiköttette a csónakot, s nem engedte meg senkinek, hogy a horkoló, részeg bandából bárkit is kiszedjenek onnan, vagy betakarják őket. Ha pedig anyu kérte, akkor senki nem mert ellent mondani.

Másnap mi már ebédeltünk, mikor a férfiak éledeztek. Szépen sütött a nap rájuk. Éppen ezért apunak a jobb oldala égett pirosra, Tóni bácsinak a háta, míg Pista bácsinak az arca, a hasa, s minden, ami elől található rajta. Apu most úgy néz ki, mint akinek a fél oldala ki lenne színezve.

Na, de ugye felkeltek, kimásztak a csónakból, végig a földön kúszva, hogy mi, gyerekek ne lássuk őket meztelenül. Aztán jöttek az ebédhez, amiből már nem sok maradt nekik. Apu panaszkodott is, ő még éhes, de anyu olyan csúnyát mondott erre neki, hogy abbamaradt a gyomorkorgása.

Már mindenki beszélt mindenkihez, csak anyu nem szólt egy kukkot sem apuhoz.

Hazafelé utón igyekeztek a férfiak kedveskedni párjuknak, gyereküknek, vettek nekünk az egyik leállónál csokit, fagyit, tepertős pogácsát. Bármit kérhettünk, azt vettek. Csak anyu nem kért semmit.

Mindenkit kitettünk a háza előtt, de úgy, ahogy az ilyen kirándulások, meg összejövetelek után szoktuk, hogy még bemegyünk egy kicsit a másikhoz, no, ilyet most nem tettünk.

Szóval hazafuvaroztuk a két családot, s utána mi is hazamentünk.

Én már nem is vacsoráztam, annyira teleettem magam a finomságokkal.

Már lefürödtem, mikor Pista bácsi telefonált apunak, hogy megvan a kamera, csak nincs benne a szalag, tud- e róla valamit. Apu őszintén bevallotta, hogy nem, legalábbis nem emlékszik rá, hogy tudnia kellene róla. Ezen eztán egy aprócskát mosolyogtak mindketten, de csak egy aprócskát, mert anyu hallótávolságban volt.  Eltűnt a szalag.

Anyu küldött engem aludni.

Küldött, mert addig bírta, ne szóljon semmit. Addig. Akkor odaráncigálta aput a tévé elé, amit rácsatlakoztatott a mi kameránkra.

Addig bírta, de aztán már nagyon nem. Azt mondta: Nézd meg, te ostoba! Nézd meg, mit csináltál a barátodnak! Te, első felvételes!

És apu nézte. Tágra meredt szemekkel figyelte a saját pucér fenekét.

Mert amint letették a csónakban a kamerát, ugye nem kapcsolták ki, s amikor az italtól elálmosodva, elittasodva nyugovóra tértek, apu éppen a kamera elé heveredett le, fenékkel hátat fordítva. Vagyis fenékkel szemben.

Ezt vette a kamera több órán keresztül.

Anyu valami hatodik érzéknek, vagy a kíváncsiságának köszönhetően, amint elaludt mindenki, kivette a csónakból a kamerát, hogy belenézzen. Teljesen sokkolták a látottak. Mert a madárfészkek, meg a víz még rendben. De a vízbe forduló, elázott, meztelenkedő, ordítozó, részeges banda látványa, s aztán az ütődött férj, aki a hátsó fertályát óhatatlanul megörökítteti, na, ettől nagyon mérges lett.

De aztán mégis szépen fejeződött be az este.

Szépen, mert én, akit már aludni hittek, elnevettem magam az ajtó mögött, leselkedés közben. Végül is apukám megörökítette az utókornak a fenekét. Ahogy ezt kimondtam, láttam, apu is nehezen fogja vissza magát attól, hogy nevessen, hiszen igazam van.

Egy fenék az utókornak. Anyu kontrázott, igen, egy alvó fenék.

Aztán apu jött, hogy éppen száradt.

Ezt azért mégsem láthatja más, csak mi.

Pista bácsi meg majdcsak megtalálja a második első kamerafelvételt magának.

Ha már így ragaszkodunk a fenékhez. Az utókorunknak.

 

Illés Adrienn  

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu