Kultur

A karóra

Higgye el, nem szeretne mindent tudni.

Azért sem szeretne mindent tudni, mert nem mondok el mindent. Nem. Itt annyi titok bújt elő, hogy némelyiket még magam sem tudtam helyre tenni. Persze, megvan mindennek a helye, ott is lesz egyszer, de ez még nem jött össze, nem mindegyik esetén jött össze. Van ez így, ebből én nem csinálok problémát, egyáltalán igyekszem minél kevesebb problémát bevonni az életembe, a gyerekeim életébe.

Nem mondok el mindent. Maga nem adhatja tovább az információkat, már csak azért sem, mert lesz, amit csak magának bontok ki, s ha ez kitudódik, színre kerül, tudni fogom, maga a forrás. Nem zsarolom, higgye el, nem zsarolom, de magának abból semmi jó nem származik, ha bármi is kiderül, felszínre kerül. Én ugyanis mindenek előtt védem a gyerekeimet, magam és a szerelmem. Mindenek előtt, mindenki előtt.

Maga nem a rendőrség embere, nem is egyéb hivatali személy. Tudom, miért van, tudom, milyen céllal ült le velem szemben. Hogyne tudnám! Azt gondolja, hogy négy gyerek mellett begubóztam, vagy mert számomra sem volt minden teljesen tiszta az életemben, azért még szánni való, vagy gyönge lennék. Maga téved.

Na, jó, nem vitázom. Betömöm a száját, odadobok egy- két csontot, csakhogy azt gondolja, fontos a személye.

Úgy gondolja, támadok? Rosszul látja. Én belül vagyok, a felhúzott falon belül, maga pedig csak azt fogja látni kintről, amit én mutatok, semmi többet.

Mit akar látni?

Hogyan ismerkedtünk meg?

Egy esküvőn, egy hatalmas, három napig tartó dínom- dánom utolsó perceiben. Én már csak egy órát maradhattam, indult haza a vonatom. Leültem az egyik asztalsor szélére, talán vörösbort iszogattam. Ha jól emlékszem, akkor már éppen két éjszakája nem aludtam, segítettem a felszolgálásban, az italok kihordásában, aztán táncoltam azzal, aki éppen megpenderített a parketten. Igen, egy kissé fáradt voltam, s már lélekben a vonaton zötyögtem hazafelé. Akkor ült oda mellém a férfi. Meglehetősen kapatosan csapott bele a mondókájába. Mondta, néz már egy ideje, talán két órája, mert az üzleti ügyei miatt csak a mai napon tudott bekapcsolódni ebbe a fergeteges duhajkodásba, s lám, mennyire megérte, miattam eljönnie. Aztán beszéltetett, meg beszélt, csak éppen táncolni nem táncoltunk, mert annyira kapatos volt, nem szerettem volna, ha rám dől egy forgatás közben.

Milyen benyomást keltett?

Ennyire soha nem vonzott még férfi. Mégis úgy hagytam ott az asztalnál, még csak puszit sem adtam az arcára. Amíg zakatolt velem a vonat, csak néhány pillanatig hagytam, hogy megforgasson a vele töltött rövid óra. Csak ennyit hagytam, mert gondoltam, úgysem fog emlékezni rám, még csak a nevemet sem tudja, én sem az övét, ez itt meg is reked. Aranyos flört marad a múltamban. Semmi több.

Két nappal később az otthoni telefonomon kerestek. Egészen más volt a hangja, józan. Elnézést kér, mert felhív, elnézést kér, mert össze-vissza magyarázott nekem ott az asztal mellett. Valójában nem is emlékszik rá, miről beszélgettünk, csak annyi maradt meg benne, hogy ilyen jót már nagyon-nagyon régen nem beszélgetett senkivel, s hogy órákon át lesett engem a másik asztaltól, amíg odamerészelt jönni. És ő nem ilyen, ő nem bátortalan, ha ismerkedésről van szó. Szeretne velem találkozni.

Mit tettem?

Lecsaptam a telefont. Megijedtem. Én a vonaton lezártam ezt az ügyet, én nem akarok olyan ember életébe keveredni, aki még ittasan is úgy vonz, mint a mágnes.

Nem, nem hívott vissza. Másnap megvárt a munkahelyem előtt. Szaladtam ki a hatalmas kapun, s látom, nyitja ki az autó ajtaját, indul felém. Hova rohantam? Mit számít az? Ott nem az volt a fontos, ott az, amint lépegetett felém. Van, hogy az ember megérzi, mi lesz ezek után. Az ember csak áll, s érzi, ezek a lépések, ez a néhány pillanat elvágja, amí eddig történt, s most egy új fejezet kezdődik. Amint lépeget felé a másik, látszik rajta a tartás, a magabiztosság, valami, ami nem engedi, hogy tovább lépjünk, hogy elfussunk.

Öt nap múlva már nála laktam, minden holmimat átvitette magához.

Idillinek gondolja?

Pedig nem volt az. Korai volt az összeköltözés. Mi úgy csiszolódtunk össze, hogy folyamatosan veszekedtünk. Eleinte, pár napig mindketten igyekeztünk tartani, visszafogni magunkat, de ő is, én is kemény diónak bizonyultunk a másik számára. Aztán jött az anyja, az apja, a testvére, s néha már úgy éreztem magam, mintha egy olasz családba csöppentem volna, s magam is azzá válok. Hatalmas kacagások, fuldokló nevetések, aztán ordítozás, míg aztán át nem adjuk magunkat az éjszakának, a vad kibékülésnek.

Én már akkor sem tudtam, mivel is foglalkozik pontosan, mert mindig csak annyit mondott, hogy saját cége van, azt vezeti. A saját cég pedig annyira jövedelmező, hogy nekem nem is kell dolgozni, hagyjam ott a munkámat, s csak neki éljek, meg a háztartásnak, s szüljek gyerekeket, mert neki, s nekem minden bizonnyal remek, s gyönyörű gyerekeink lesznek.

Én viszont nem szerettem volna még gyereket, s éppen indult a karrierem, amit nem akartam megszakítani. Persze, emiatt is veszekedtünk. Néha már azon nevettünk, mi mindenen össze tudunk csapni, hogy aztán kibéküljünk.

Miért nem hagytam ott?

Miről beszél? Nem figyel?

Engem így még soha nem vonzott senki! Érzett maga már így? Érzett már úgy, ha csak meglátta a másikat, már elöntötte a testét a forróság? Ne hazudjon! Maga ilyet még nem érzett!

Én utáltam minden volt nőjét, akivel hosszabb kapcsolatban élt, akivel rövidebben, nem számított, mert utáltam ismeretlenül, ismerősen, bárhogy. Gyűlöltem őket, mert irántuk is érzett, mert velük is összebújt valaha.  Ha bármikor is mesélt valamelyikről, mintha kést forgatott volna bennem. Nem érti, látom. Nem baj, nem én fogom magával megértetni.

Az ember sokféleképpen képes szeretni, de így, ilyen mélyen, ilyen saját maga számára kisajátítva, ölelve, markolva, vágyakozva nagyon-  nagyon kevés embert lehet.

És ő?

Ő számtalanszor bizonyította mennyire mély, ami mellettem tartja, de én nem mindig hittem el neki.  Nem tudom. Ő nagyon hamar családot akart. És ő nagyon hamar meg is alkotta ezt. Nyolc év alatt született meg a négy gyerek.  Ő úgy kért, hogy nem lehetett nemet mondani, mert a kérése szépen megtelepedett bennem, aztán elburjánzott, mintha mindig is ott lett volna, mintha valójában az én részem lett volna. Arról beszélek, hogy egyszer csak én is szerettem volna anyává válni, háztartást vezetni, őt várni haza. Egy dolgot, a munkámat viszont mindvégig megtartottam, kisebb- nagyobb szüneteket hagyva, de folytattam. Ezért persze haragudott, mert ő egy klasszikus családmodellt akart, de én nem bírtam ebbe teljesen belehelyezkedni, nekem kellett egy kis önállóság, egy kis szabadság. Igen, eleinte haragudott érte, de amint látta a sikereimet, inkább ösztökélt, inkább támogatott. Egy este pedig odasúgta nekem, mennyire büszke rám, mert nem hagytam magam.

Másképp voltam féltékeny, mint ő. Ő tette nyíltan, tette viccesen, de az volt. Én inkább taszítottam el magamtól a múltját. Persze, hogy ostobaság a múlt miatt pellengérre állítani, de a jelenünkben nem létezett más, csak én, csak mi.

11 évet éltünk együtt, de soha egy percet nem unatkoztunk egymás mellett. Persze megtörtént, hogy néhány napig nem aludt otthon, mert külföldre szólította a munkája. A munkája, amiről semmit nem tudtam.

Valahogy mindig csak körvonalazta, mivel foglalkozik, de konkrét dolgokat, történéseket nem mondott a cégével kapcsolatban. Előfordult, hogy alkalmazottjai jöttek hozzánk vacsorára, de én nem láttam rajtuk semmit, ami gyanút ébreszthetett volna bennem.

Humorosak, kedvesek, figyelmesek voltak. Mi soha nem mentünk hozzájuk, csak ők jöttek.

Tizenegy évig folyt ez így. 

Mennyi apró titkunk volt a férjemmel! Mennyi csak olyan szó, csak olyan pillantás, amit rajtunk kívül nem értett más! Annyi hétköznapi kapocs, amik tartották a mindennapokat, melyek erősítették azt a valamit, ami annak az asztalnak a végében elindult.

Ez a sok apró titok, s aztán az a nagy. Az a hatalmas nagy.

Az volt a szerencse, hogy a gyerekek a nagyinál voltak, mikor betört a lakásunkba a rendőrség. Még gyorsan telefonálhattam az anyjának, hogy a fiát keresik, s engem elvisznek kihallgatni.

Engem? Elém rakták azt a rengeteg fényképet, aktát, melyek még csak gyanúsítják a férjemet, még semmi nem bizonyosság, csak feltételezés.

Néztem azt a sok kuszaságot magam előtt, nem bírtam hozzájuk érni. Hogy ezek itt, ezek lennének a férjem cége? Hogy én egy bűnöző, egy alvilági főnök felesége vagyok? Én? És ott volt minden. Ott a megvesztegetéstől kezdve a kínzáson át, a még sokkal borzasztóbb dolgokon keresztül, minden. Ott minden. Az én férjem? Az én vonzalmam? Az én életem, a gyerekeim élete? Ez mögötte a támasz?

Mit akartak belőlem kiszedni? Milyen hírt, bizonyítékot? Belőlem? Nem tudtam sem sírni, sem beszélni. Én, amint beléptem abba a vallatóhelységbe, én attól a pillanattól kezdve, hogy elém tették azt az irathalmot, én végigpörgettem azt a 11 évet. Futott végig a szál a heteken, hónapokon, mikor hova mentünk, mikor születtek a gyerekek, mikor szeretkezhettünk külföldön, mikor otthon, miért nem abba, hanem ebbe az étterembe mentünk, miért, hol, mikor. Miért.

Másnap sorra közölték az újságok a hírt, hogy megtalálták a vezért, csak éppen nem fogták el. Megvan a feleség, de ő nincs otthon, nem lelnek rá sehol.

Az anyja megvette a hírlapokat, hozta hozzánk, sorra olvasta őket, amíg csak meg nem kértem, hagyja abba.  Ő így dolgozta fel, amit megtudott a gyermekéről, hogy az bűnöző, nem is akármilyen.

Én a gyerekeket felkészítettem, mire számítsanak az iskolában, a kicsiket viszont nem vittem óvodába, ők még nem tudtak volna védekezni. De a két nagynak sem kellett, a tanárok nem hagytak utat a piszkálódásnak. Már a híradóban is a férjemről volt szó. Hallgatta nálunk az anyja, melyik politikus, ismert ügyvéd, rendőrfőnök, s mindenféle befolyásos ember tartott baráti viszonyt a férjemmel. Egyet - kettőt fel is ismertem. De a tévét is kikapcsoltattam, ne halljam én, ne hallják a gyerekek.

Mondhatom azt, hogy az életünk úgy folyt tovább, ahogy addig is. Csak az esték, az éjszakák voltak nehezek. Én mindig a férjemmel feküdtem le, mi mindig együtt feküdtünk le, ha itthon volt. Megvártuk egymást, s úgy mentünk aludni. Ő a fal mellett aludt, mindig én öleltem át. Én bújtam hozzá, ő csak szorította a kezem. És ez megszűnt. Szorítottam hát a párnáját, s aludtam a pizsamájában, a pólójában.

A gyerekek nagyon hiányolták, nem telt el óra anélkül, hogy megkérdezték volna, mikor jön haza apa, hogy tényleg alvilági ember apa, hogy rossz ember- e apa. És én nyugtattam őket, hogy fogunk vele találkozni, hogy nem rossz, nem gonosz, hogy számára, mi vagyunk a legfontosabbak, s ne hallgassanak másra, csak rám, csak engem nézzenek.

Aztán behívtak a rendőrségre, ismételten. Behívtak, hogy megmutassák a férjem holttestéről készült fotót, nézzem meg, s bólintsak rá, ha valóban a férjemet látom. Először rá sem néztem, mert ne a képet nézegessem, mutassák nekem úgy, hogy megérinthessem. De ők nem, ők csak a képet nyomták a kezembe.

És itt az én titkom, amit maga nem árulhat el. Itt van. Mert én akkor rábólintottam, hogy aztán másnap ismét tele legyen vele a sajtó. Én rábólintottam, mert valójában nagyon hasonlított a férjemre, csak rajta nem volt ott a jegy. Van egy jegy, amit csak az ismer, aki látta őt meztelenül, aki megérintette a testét. Csak én. És az a jegy nem volt azon a képen. De én rábólintottam, hadd nyugodjanak meg, ne keressék tovább, legyenek nyugodtak, hogy eltehették láb alól azt az embert, akinél nincs fontosabb az életemben. Én otthon elmondtam a gyerekeimnek, mire számítsanak másnap, s azt is elmondtam, mi az igazság, s azt semmi áron nem mondhatják el senkinek. És tudja, nem sírtak, sőt! Este együtt nevettük a híradó híreit, melyen az állítólagos apjukat mutogatták.

De ettől én ugyanúgy a párnával, a pizsamában, s egyedül aludtam el, a pénzünk pedig egyre csak fogyott. Hatalmas a házunk, s a gyerekeink számára nem akartam semmi megvonást. Éppen azon törtem a fejem, hogyan kerítsek pénzt, mert már négy hónapja éltünk úgy, hogy nem láttam a férjem, nem jött több pénz a számlánkra. De jött.

Behívtak a bankba, hogy kaptam egy egészen nagy összeget, tudok- e róla, vártam-e. Természetesen igent mondtam, mert nem tudtam, miért történt mindez. Azt viszont eldöntöttem, nem nyúlok ahhoz a pénzhez. A bank ugyanis nem látta, honnan érkezett az a kisebb vagyon.  Hogy nem láthatta? Nem értem.

És én hetekig nem vettem le pénzt a férjemmel közös számlánkról, mikor fizettem a boltban, s egy férfi, aki mögöttem állt a sorban a fülembe súgta, hogy enyém és a gyerekeimé az az összeg, költsem el, érkezik ismét, ha elfogy, bátran nyúljak hozzá. Tátva maradt a szám, de honnan tud róla? Nem számít, ő csak üzenetet ad át. Otthagyott a pultnál, én meg a kosaramat hagytam ott, úgy futottam utána. Tolt el magától, de megragadtam az ingét, s közöltem vele, ha nem mondja el, ki üzente ezt nekem, én hatalmas veszekedésbe kezdek bele itt, a parkolóban. Tudja, a férjem üzente, valahonnan a férjem.

Maga ezt nem mondhatja el. Maga nem mondhatja el, hogy az én férjem valahonnan, valakik által őrzi, védi a családját.

Maga nem mondhatja el az órát sem. Igen, ezt az órát, ami a karomon van.

Mert tudja, nekem minden álmom egy igazi, női karóra volt. Évek óta, még mielőtt megismertem volna a férjemet, azóta. Régen.

De vannak olyan dolgok, melyeket nem nekünk kell megvalósítani. Én mindig úgy gondoltam, egy nő ne vegyen magának arany ékszert, egy nőnek vegyenek, adjanak olyat. Bizsut, ezüstöt vehetünk magunknak, de az arany, vagy a drágább ékszerek, az más, azt kapni kell. Látja, rajtam csak egy arany karika fülbevaló van. Nem mondhatja, hogy én a kapzsi nő vagyok, mert akkor nem érti, miről beszélek. Egy nő akkor kapjon ilyet, ha valakinek nagyon fontos, valaki őt tartja a legfontosabbnak. Érti már? És ilyen a karóra is. A nő ne vegyen magának karórát. A nő azt kapja. Ha nem kapok arany ékszert, ha nem kapok karórát, az sem baj. Akkor nem lesz soha. Mutatom magamon a hiányt, a szerelem hiányát. Érti? Maga most a felékszerezett nőkre gondol, akik követelik magukra a drága függőket! Én viszont a jelekről beszélek, a férfi szerelmének jeleitől. És ez az óra, ez a fülbevaló az.

Tudja, én először ezt a karika fülbevalót kaptam a férjemtől ajándékba. Mert bevitt engem egyszer egy ilyen ékszerüzletbe, s aggatta rám azt a sok függőt, meg lógót, meg mindent. És én mindet levettem a nyakamról, a fülemből, a karomról. Ő ott, az eladó előtt veszekedett velem, mert nagyon költeni kart rám, ilyet gondolt, költeni rám.

Kimentem vele az utcára, aztán egy kávézóba, s elmeséltem neki, amit most magának. Elmondtam neki, mit gondolok én erről, hogyan szeretném, hogy lássa ezt ő az én szememmel. Vehet csokoládét, vagy süteményt, vagy harisnyát, bármit, de ilyet nem. Ezt csak akkor tegye, ha úgy érzi, mi valóban összekapaszkodtunk, valóban.

És a férjem, akivel akkor már fél éve együtt éltem, néhány nap múlva egy reggeli összebújás után a kezembe adta azt a dobozt, amiben ez a fülbevaló volt.

Azután soha nem adott. Soha. A férjem megértette, megtanulta az én szememmel látni ezt.

És eltelt jó néhány év, s kaptam én tegnapelőtt egy csomagot. A feladási helye ismeretlen. És a csomagban lapult ez az óra, ami nem mutatja az időt, most éppen nem, mert be van állítva egy bizonyos nap egy bizonyos percére. Ez a nap a mai, az idő pedig másfél órával későbbi időpontot mutat. A karóra hátuljára rákarcolták a fővárosunk, s egyik repülőterének a nevét. Látja?

Én még eljöttem magához, mert köteleztek rá, magát viszont a titoktartás kötelezi.

Az én gyerekeim, az én anyósom, és apósom már ott vannak, s innen én is oda indulok.

Megkaptam a második értéket a férjemtől, megkaptam az első üzenetét.

Az én családom néhány órán belül elhagyja ezt az országot. Elhagyja, mert nemcsak nekem, a férjemnek is kellenek az esték, az, hogy én átölelem, hogy a gyerekei zsivaját hallhassa, hogy az anyja pergő nyelvét nevethesse. Az én férjemnek kell ez a család, kell a család

Akár bűnöző, akár más, de ő mégiscsak az a nagy dobbanás nekem. Ugye megértette végre?

Remélem, eleget látott a bentből. Remélem, nem ijedt meg tőle.

Ideje magára hagynom, másfél órám van a pontos időig. Minden jót!

 

Illés Adrienn 



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu