Kultur

Butykás

Valójában a butyka ötlete tőlem származik, mondhatni én vagyok a szülőatyja.

Jó, nem nagyképűsködni akarok, de tényleg így van. Én vagyok a butykás. Így is hívtak, sőt még ma is javarészt ezt kiabálják utánam az utcán: Hé, Butykás! Röviden ennyit erről.

Mert, én nagyon szeretem a lángost. A lángoshoz pedig egy butyka kell.

Mert hiszen ülök én az esti híradó előtt, a napi szokásos tízórás munka után. A feleségem vasalja a konyhában az ingeimet, meg a a nadrágjaimat, mert buszt vezetni is csak vasalt gatyában lehetett, ez volt az előírás.

Igen, látom én a mai sofőröket, hogy térdnadrágban, meg kinyúlt nyakú pólóban vigyorognak a csinosabb utasokra, de hajdanán ez egészen másképp volt. Hajdanán nem vigyoroghattunk semmiféle miniszoknyás csitrire, pontosan betartatták velünk a menetidőt, a szolgálati ruhára pedig fokozottan figyeltek. Ha bármelyik ponton félrecsúszást vettek észre, már másnap a kezünkbe adták a munkakönyvet. Ennyi, nem több.

Más idők jártak akkoriban.

Szóval, ott tartottam, hogy a feleségem vasal, én meg nézem a tévét, s iszom a szokásos esti gyümölcsteámat. Én este csak azt vagyok hajlandó meginni. Két pohárral, két cukorral, s egy leheletnyi citromlével. Így tökéletes. Hogy milyen gyümölcs, az nekem teljesen mindegy, de csak gyümölcs lehet. Próbálkoztam én már zöld teával, meg gyógyteával, meg mindenféle kutyulékkal, de az igazi, az a gyümölcs maradt, ennél ragadtam le.

Talán az akkori állandó hajtás, a rengeteg munkával töltött idő miatt lehetett, én nem tudom, de néhány dolog egészen fontos lett az életemben. Egyfajta kapaszkodói a mindennapjaimnak. Az egyik az esti tea. A másik a hajnali lángos. Enyhén megkenve a fokhagymás löttyel, pici só, vékonyan rajta a tejföl, s majdnem ujjnyi vastagon a reszelt, füstölt sajt. Én évek óta, ha dolgoztam, ha nem azt ettem hajnalban. Ha kezdődött a műszak, én egy félórával előtte kikeveredtem a piacra, ahol már várt Pisti a lángossal, amit minden pirkadatkor nekem sütött ki elsőként. Ha viszont nem dolgoztam, akkor kicsit később érkeztem, de otthon az én számomra akkor sem kellett fáradni a reggelivel, csak Pistinek. Ezeken a napokon nem várt, nem tudta időre elkészíteni, ilyenkor vártam néhány percet, amíg megehettem a kis lángosos bódé előtt a melegen kisütöttet, miközben megbeszéltük röviden a múlt nap történéseit, s aztán mindenkinek indulhatott a hajtás. S ez így ment hosszú éveken keresztül. Mehetett így, mert Pisti a saját üzemét vitte a hátán, mindenféle segítség nélkül, nem lehetett tehát sem beteg, sem szabadságolt, sem semmi egyéb, ami miatt az üzem, akár csak néhány napra leállhatott volna.

Egy dologra azonban nem számított sem Pisti, sem én, sem a többi lángos függő, miszerint a szívinfarktus elragadja a mi reggeliztetőnket. Nem tette kórházba, nem adott lehetőséget felépülésre, jött, s már vitte is magával.

Azon a napon nem dolgoztam, baktattam a reggeli borotválkozás után a kis bódé felé, s már messziről sejtettem, baj van, mert nem jött felém a szokásos olaj illat, nem hallottam Pisti rekedtes hangját. Lézengtek ott tétován az emberek, míg az egyik kofa oda nem jött, s közölte a hírt, hogy a lángosos bezár, mert örökre eltávozott annak a gazdája.

Nem is tudom, mi sújtott le jobban? Nem tudom, hogy Pisti halála, vagy a lángos nélküli lét, de én évek óta akkor reggeliztem először otthon, de akkor is csak lángost.

De hiába próbálkozott, igyekezett a kedvemben járni a feleségem, hiába sütötte, forgatta a szebbnél szebb lángosokat, az soha nem lett olyan, mint a piaci. És ez így ment heteken keresztül.

Én pedig, mint már mondtam, ültem a híradó előtt, kezemben a második pohár teával, s azon töprengtem, honnan lesz nekem lángosom?

Mert találtam én máshol is olyan bódét, de az messze is esett a buszpályaudvartól, meg a gazdája sem volt egy beszédes ember, még olyan öblösen sem tudott nevetni. Honnan lesz nekem lángosom? A Pisti bódéjából virágos üzlet lett. Honnan lesz lángos?

És nekem akkor, ott a fotelben, a kisszékre feltett lábaimat nézegetve eszembe jutott Misi. Misi, aki kolbászt sütögetett, s állandóan amiatt panaszkodott, mennyire nem megy az üzlet, mert a mai emberek nem eszik a kolbászt, ezek állandóan fogyóznak, meg egészségesen élnek, nem úgy léteznek ma már, mint régebben. Misinek azonban eszébe nem jutott, hogy változtasson, hogy stratégiát váltson, mert annak meg a kolbász, meg a virsli volt az élete. Hát én majd mutatok neki más perspektívát.

Másnap tehát leadtam a munkakönyvemet, s otthagytam az állásomat. A főnökség csak mosolygott, s megpaskolták a vállamat, hogy nyugodtan menjek vissza, ha meggondoltam magam, mert ezt ők nem eszik meg tőlem, hogy én csak úgy lelépek innen. Akár megették, akár nem, én léptem.

Misinek első hallásra nem tetszett az ötlet, hogy szélesítse a termékpalettát lángossal, meg gyümölcsteával, mert mégsem zabálhat mindenki kolbászt, virslit, s nem vedelhet hozzá sört. Misinek a második hallás sem tetszett, miszerint vegyen föl engem alkalmazottnak a butykájába, mert hogy járt Pisti is, aki csak dolgozott, és dolgozott, s tessék, nem bírta a szíve. Pisti történetén, így harmadik hallásra elgondolkozott. Pistit kedvelte ő is, mint ahogy mindenki, s valóban rengeteget dolgozott. Fél napot voltam tehát munkanélküli, mert délután már alapanyagokért futkorásztam a lángoshoz.

A feleségem persze zsarolt, könyörgött, veszekedett velem, aztán igyekezett mindenfélének elhordani, csak hogy észre, s visszatérítsen a keresőbb állásomhoz, de nekem az akkor éppen mit sem számított. Egy hónap múlva beletörődött, vagy belefáradt, de abbahagyta a kínzásomat.

Misi üzlete beindult. Legfőképpen az én volt utasaim látogattak meg minket, s aztán terjedt a híre a kis butyka finomságainak. Én a lángos készítés csínját- bínját nagyon hamar kitanultam, s magamnak készítettem reggelenként a finomságot, éppen úgy, mint Pisti tette.

Megmaradt a kolbász, meg a virsli, s jött mellé a hamburger, a meleg szendvics, üdítők, teák, s egyféle sör.

Lehet azt mondani, hogy saját vendégkörünk volt.

Mert kezdődött a hajnal az utcalányokkal, akik nálunk indították a napot, némelyik csak nálunk evett, és csak egyszer mindennap. Ők javarészt meleg szendvicset ettek, elmesélték mennyire sikerült az éjszakai műszak, s csapzottan, már málló sminkjeikkel eltűntek. Jöttek a taxisok, a hamburgeresek, kolbászosok, egy- kettő virslis.

A piactól csak néhány méterre lehettünk, így a kipakoló árusok is nálunk ettek, majd az ő vevőik, aztán az iskolából hazamenő gyerekek, a ráérős nyugdíjasok, a munkából hazasietők, s aztán az éjszaka alakjai. Mert mi csak este tíz után zártunk, addig pörgettük a napot, hol én, hol Misi.

Egy optimális napon nem történt semmiféle- fajta olyan eset, ami egy kicsit megbolygatta volna a vérnyomásunkat. Persze optimális nap nagyon ritkán esett meg a butyka körül.

Mert ott volt mindjárt a Pali, aki valahogy úgy rakódott össze, hogy nem lett normális. Pali taxisként dolgozott, s az volt a heppje, hogy a  gombás- sajtos meleg szendvicshez előre elkészített gombapörkölt egy részét hagyjam kint, hadd savanyodjon meg egy kicsit, mert ő olyan enyhén romlottan szereti a kenyéren. Természetesen megtettük neki, mindig figyelve, nehogy éppen valami ellenőr arra keveredjen, s jól megbüntessen a nem normális miatt.

Aztán a Szotyi. Ő hol éppen szabadult, hol éppen menni készült a rácsok mögé, jobbára verekedés miatt. Velem is próbálkozott, hol úgy, hogy fizetés nélkül távozott rohanólépésben, hol úgy, hogy eljátszotta, rosszul van, adjak neki inni, aztán leordított, nehogy már kifizettessem vele a teát, amit, ha nem iszik meg, még kórháza is kerülhetett volna. Na, ezeket éppen háromszor játszotta el velem, mikor éppen futott el, miután megevett egy nagy adag sült kolbászt, mustárral, de én már eléggé untam ezeket a játékait, s kiléptem a butyka egyik ablakán. Addig- addig lépegettem, amíg utol nem értem, s úgy összetörtem, hogy néhány hétig nem is jött, s mikor ismét felénk merészkedett, már előre lerakta a pénzátvevőnek tartott hamutálba a pénzt.

Ugyanígy vertem meg Matyit, aki, mivel nem kapta meg azonnal és máris a hamburgerét, betörte a butyka egyik ablakát. Másnap, már kék-zöld foltokkal a képén hozta az ablakos haverját, hogy feltegye a törött üvegek helyére a cirádás ablakot.

Kiszolgáltunk mi mindenkit rendesen, csak éppen nem szerettünk mindenkinek a képét látni.

Akinek pedig nem szerettük, azok megkülönböztetett figyelmet kaptak. Ha például zöldült, vagy nyákosodott egy kicsit a hús, azt ismét kisütöttük, s bő mustárral, ketchuppal, miegymással ízesítve nyújtottuk át a butyka kiszolgáló üregén. Nálunk nem maradt meg étel soha.

Éveken át ment az üzlet, kisebb vagyont tehettünk félre mindketten. Nekem már megszületett a lányom, aki óvodából hazafelé jövet, hol a nagymamával, hol az anyjával eljött felém megenni a füstölt sajtos lángosát.

Egyszer azonban rosszkor jöttek. Mert nem sokkal előttük jött a három csavargó.

Máig sem tudom, mit akartak. Ellopni a félnapi bevételt, vagy ételt rabolni? Nem tudom. Azt tudom, hogy legalább 35 fok lehetett, ezek meg megálltak a butyka előtt talpig felöltözve csizmában, ballonkabátban, napszemüvegben, fejükön egy fekete sapkával. Állt ott ez a három marha, s elővették a kabát zsebéből a játék pisztolyukat. Én éppen a frissen sült kolbászokat vettem le a rácsról, mikor megfordulok, s látom ezeket a maskarájukban, tartják felém a műanyag fegyvert. Első felindulásból megkértem őket, hogy lőjenek le. Mivel a kérésnek nem tudtak eleget tenni a fejükre húzták a sapkát, aminek csak a szemnél vágtak nyílást. Mondom nekik, hogy már úgyis láttam a pofájukat, meg egyébként is hőség van, legalább azt vegyék le a fejükről. De ezek nem szóltak semmit, csak tartották azt a játék pisztolyt. Nézem a karórán,  nemsokára jön hozzám a gyerekem, ráadásul a nagyszülővel, mégsem láthatja, hogy ezek a marhák, mit csinálnak. Én akkor már hetente átlag háromszor osztottam pofont, vagy fenéken billentést, esetleg orrtekerést, nem esett hát nehezemre kilépni a butykából.

Pali hívta ki a rendőröket, nem is miattam, sokkal inkább a három ballonos miatt. Én ütöttem- vertem őket, ahol csak értem. Mondtam is nekik ezt - azt, amit most nem ismételnék meg. Néhány percen belül jöttek a szirénások, s vitték őket fogdára, engem meg csitítottak, nyugodjak meg.

Záráskor jutott eszembe, hogy nem jött a lányom.

De otthon aztán elmesélte nekem, hogy jött, s látott mindent, még sírt is, mert az apukája nagyon csúnyákat mondott, s úgy bántotta azt a három bácsit, hogy ő ilyet nem látott még soha, és most nagyon fél, tőlem.

Sokáig beszélgettem vele. Meséltem neki arról, kik járnak hozzám, kivel hogyan kell beszélni, esetleg egy kicsit észhez téríteni. Én ettől nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, csak vannak emberek, helyzetek, amit gyorsan kezelni kell.

A lányom csak azt mondta, jobb lenne, ha inkább újságot árulnék, mert ezek között az emberek között csak elbutulok, eldurvulok.

Másnap tehát elbúcsúztam Misitől, aki nem hitte el, amit hall, s bátorított, ha megjön az eszem, menjek csak vissza nyugodtan.

És én visszamegyek, egészen nyugodtan, minden reggel. Mert Misinél veszem a szokásos lángost, aztán elballagok a Pisti régi bódéjához, ami ma már újságos pavilon, hogy kinyithassam a saját üzletem.

Persze, itt is vannak próbálkozók, tolvajok, tépkedők. De itt legalább újsággal verem őket. És mégiscsak a sajátom, a butykásé.

 

Illés Adrienn 



Illés Adrienn és Ocsenás Gábor új könyvét július 7.-ig akciósan megveheti !

Katt a könyvért !



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu