Kultur

Egyszer fent

Megkaptam a telefonomon hagyott üzenetedet.

Ezért is jöttem el, a szavaid, a mondataid miatt. Igen, a mondanivaló miatt, meg ahogyan végighadartad a szöveget, mint aki minél előbb túl akar lenni rajta. Csak gyorsan elmormolni valakinek azt a néhány mondatot, hátha nem hiába emelted föl a kagylót, hátha megkapaszkodhatsz valakiben. Bennem.

Kicsit szorongtam idefelé jövet, mi lesz, ha nem talállak itthon? Mi lesz, ha nem vársz addig, amíg ígérted? Mert megtehetted volna, hogy nem vársz, hogy igyekszel túl lenni rajta, megkönnyebbülni, mint ahogy üzented nekem. Megkönnyebbülni.

De tudod, minél közelebb értem a lakásodhoz, annál inkább múlt el belőlem a félelem. Komolyan mondom neked, valahol két utcasarokkal ezelőtt kiszökött belőlem, nyoma veszett. Miért?

Mert én törtem a fejem a hallottakon, az üzeneteden, s úgy gondoltam, ha bennem félsz van, akkor sajnálni foglak, meg visszatartani, meggátolni abban, amit te most úgy érzel, ezt választottad. Én pedig nem akarlak sem sajnálni, sem befolyásolni, sem semmit csinálni. Én csak eljöttem hozzád, mert azt hiszed, én lehetek a mentsvárad, a támaszod, a visszahúzó erőd. Most így hiszed.

Tudom, csak engem hívtál fel, Én ezt mind tudom. De én nem lehetek semmi olyan, amit te kiötlöttél, amit te kitaláltál. Nem lehetek. Hiába gondolsz, látsz engem életvidámnak, mindig nevetősnek, pörgősnek, ki tudja, még minek. Te ezt azért látod, mert én mást nem engedek ki magamból. Nem csak feléd, másfelé sem. A legbelső az titok.

Legyen a te legbelsőd is az. Legyen mindenki számára titok, amit nem adhatsz ki magadból, ami csak a tiéd. Ne mondd el se nekem, se másnak, miért készülsz arra, amire. Hadd maradjak én is, más is a puszta feltételezések mellett, miért is tehetted ezt, miért gondoltad azt, számodra nincs más út. Hacsak nem próbálkozol meg azzal, hogy másik oldalról nézel magadra, a titkodra, a világra, amiben most nem leled a helyed. Én nem gátollak meg semmiben, de támasz sem leszek. Nem azért, mert nem akarok, nem. Azért nem leszek, mert nem lehetek az, sem én, sem más. Itt támasz csak te lehetsz. Nem okoskodok, nem vetlek meg, ne érts félre. Nem.

Csak én is voltam olyan helyzetben, mint te.

Én semmi másért nem jöttem, csak azért, elmondjam neked az én régi titkomat, melyet nem mondtam el senkinek. Nem, mert néhány éve ez a gondolat, ez a megkezdett cselekedet még annyira a részemet alkotta, nem bírtam volna eljuttatni sehová magamból. De ez elmúlt. A múlt.

Nem akarok támasz lenni, mert ne miattam, ne az én nagyot mondó szavaim miatt állj le, hanem mert te valóban úgy látod, hogy meg kell állnod, vissza kell lépned. Ha nem így történik, akkor néhány hét, vagy nap múlva ismét telefonálsz, talán még kétségbeesettebben, s talán akkor nem is vársz meg, csak jelzed, mire készülsz. És én ezt nem szeretném, ekkora terhet nem akarok a vállamra venni. Mert igenis teher lenne. Bárhogy is döntesz, nekem mindenféleképpen nehéz. Ezért ne keress bennem semmit, csak hallgass meg. Hallgass meg, éld végig azt, amit én, s döntsd el, meg tudod- e fogni a saját hajad, ki tudod- e húzni magad innen, ahol most éppen vagy.

Mert néhány éve én éppen ott voltam, ahol te, éppen olyan mélyen, éppen annyira lent.

Csodálkozol, ugye? Én, aki húzza a többi embert maga után, aki bármikor segít bárkin, aki a leghangosabb, legviccesebb, én? Én.

Nem volt ez akkor sem másképp, csak akkor is a felszín volt látható, mondom, a titok bent maradt. Titokból pedig akadt bőven.

Mert ott volt a férjem, aki elvesztette az állását, alkoholista lett. A férjem, aki, ha ivott ököllel jött nekem, és a két gyerekének. A férjem, akit lerugdostam az ágyról, akinek marokszám téptem ki a haját, akit kizártam a házból, mert annyira őrjöngött, féltem, a gyerekeim felébrednek. A férjem, akinek a ruháit összepakoltam és kitettem az utcára, mert nem bírtam vele lenni még egy másodpercet sem. Ebből nem láttak semmit sem a munkahelyen, sem az iskolában, sem az óvodában, mert én mindenhol mosolyogtam, és annyit dolgoztam, hogy esténként szó szerint beájultam az ágyba.

Aztán a két gyerekem, akik ma már saját lábukon állnak, és ma is napi kapcsolatban vagyunk, mindent megbeszélünk egymással, és én nagyon, de nagyon büszke vagyok rájuk.

Büszke, mert a fiam, aki ötéves korában késsel ment neki az apjának, aki miatt éveken át aggódtam, nehogy valami elcsúszott életű bűnöző legyen, ő most magas pozícióban dolgozik egy külföldi cégnél, s két idegen nyelvet is tökéletesen beszél. És a lányom, aki külföldön találta meg a párját, az otthonát, a jövőjét.

Akkoriban olyan helyen dolgoztam, ahol magas követelményeknek kellett megfelelni, s én mindig ott voltam elől, az élbolyban.

Akkoriban temettem el a nővéremet, mert a szüleimnek nem volt elég pénzük arra, mert nem takarékoskodtak az élet velejáróira. A nővérem, akit elpusztított a világ elleni utálata, a férfiak iránt érzett gyűlölete, a haragja. Mindig olyan kapcsolatokba botlott bele, akik megcsalták, oldalra dobták, anyagilag tönkretették. Persze mindig megrázta magát, talpra állt, s ismét megtalálta a férfit, akit gyűlölhet. Néhány hét alatt vitte el a betegség.

Látszólag körülvett a család, a munkahely, a barátok, de én nem éreztem ebből semmit. Mert minden csak látszólagos volt, számomra az.

Milyen jó, hogy az ember családban él, milyen jó, hogy van testvére, hogy jól menő, igazán jól kereső munkahelye. Milyen jó!

Én nem vettem észre az első hullámokat. Azért nem érzékeltem, mert mindig is a hullámokon éltem, nem vettem észre, ha néha átcsaptak fölöttem.

Valahogy egymásba kapaszkodott ez a sok csapás, ez a sok teher, s nemhogy eltűntek, enyhültek volna, inkább erőt merítettek egymásból, csakhogy engem elnyomjanak, a víz alá taszítsanak.

A testvérem elvesztése után, állnom kellett, mint egy szikla, mert a szüleim összeomlottak.

A gyerekeim, akiknek súlyos viselkedési zavarai lettek az otthon megélt rengeteg feszültség miatt, s nekem szinte naponta védeni kellett őket, hol más szülőkkel szemben, hol a nevelőkkel szövetkezve, mert nekik bár nem mondtam el mindent, azért sejtettem velük, nincs minden rendben az életünkben, s a gyerekeim nem akarnak rosszat, egész egyszerűen szoronganak, s nincs más eszközük csak az agresszió. A férjem, aki hol kedveskedett, hol támadt, mert sarokba szorítva érezte magát. Tehetetlenül állt a tény előtt, én tartom el, amíg nem talál magának állást. Talán a tehetetlensége miatt keresett másik nő mellett vigaszt, egy nő mellett, aki meghallgatta, akár az éjszaka kellős közepén, alig értve, mit beszél, mert annyira ittas volt. És én ezt végighallgattam, teljesen véletlenül, csak utánanézve, mert már annyira régen kiment a házból. Végighallgattam, ahogy engem pocskondiáz, ahogy összenevet azzal a nővel, aki persze néhány hét múlva kiszakadt az életéből, hiszen a férjemnek nem volt semmi pénze. Az ital pedig lassan, komótosan úrrá lett felette. A munkahelyemen egyre több munka, egyre több feladat, egyre több elvárás.

Ugye milyen furcsa? Ez lehetne bárki élete, lehetne akár a tiéd is. Lehetne? Az én hullámaim lehetnének a tieid is? De a tieid egészen mások.

Arra is emlékszem, mimkor jutottam arra az elhatározásra, hogy ennek véget vetek, ezt én már nem akarom, nem bírom elviselni.

Évzáróra készültem a gyerekekkel. Reggeli közben ugyanúgy nevetgéltünk, ugyanúgy ők mosogattak el, felöltöztünk, s elmentünk a lányomnak fehér blúzt venni, mert a tavalyit kinőtte.  Ebédre a szüleimhez voltunk hivatalosak.

Én már reggel éreztem, hogy ez a nap lesz az utolsó. Én már reggelinél odaadtam mindent, amit csak lehetett a két gyereknek. Minden figyelmem, minden szeretetem, mindent. Mielőtt elindultunk, megsimogattam a hortyogó férjem fejét, pedig  idejét sem tudom, mikor tettem utoljára. Idejét sem tudtam, mikor mertem neki bármit is adni magamból, ami nem gonosz, aljas. Igen, mert azzá váltam mellette, egy olyan emberré, aki nem találja magában a kedvességet, a szépséget, a nőt.

Azt a blúzt vettük, amit a gyerek szeretett volna, nem azt, amit a pénztárca megengedett.

És az ebéd. Az ebéd, amiből én alig ettem valamit, mert mindvégig és folyamatosan beszéltem, szórakoztattam a családom. Az étkezés befejeztével, megkértem anyámat, hogy induljon el a gyerekekkel az ünnepségre, majd ott találkozunk, s ha késnék, ne ijedjen meg, dolgom van. Nagy puszilkozással váltam el tőlük.

Én már akkor azt is tudtam, hova fogok menni. Nem, nem hívtam fel senkit, nem szóltam senkinek, nem kértem segítséget. Nem akartam visszalépni, csak ki, csak el.

Mehettem volna pszichológushoz, megoszthattam volna a terheket anyámmal, egy-két baráttal, talán kollégával is. Nem tettem. Tudod, hiába beszélsz róla, hiába faggat szakember, vagy olyasvalaki, aki közel áll hozzád, attól benned nem változik semmi, attól még ott vannak a hullámok.

Bementem egy üzletbe, papírt, meg tollat akartam venni. Tollat árultak, de úgy, hogy csak egy darab papír, úgy nem volt. Ezért vettem füzetet, ezért vittem föl magammal a város legmagasabb épületének tetejére azt a sima lapú, kis füzetet.

És tudod, engem az a füzet hozott vissza. Az a füzet, aminek még csak lelke sem volt, még csak beszélni, kérdezni sem tudott, csak nyitott számomra egy lehetőséget.

Mert én nem akartam elmenni búcsúlevél nélkül. Írni akartam a családomnak, a gyerekeimnek, a férjemnek, a barátaimnak, a kollégáimnak, mert nem szerettem volna, ha bárkiben is lelkiismeret furdalás marad az én döntésem miatt. Ezért kellett a papír, hogy legyen mire írni ott fent. De én egy füzetet vettem elő, s éppen téptem volna ki belőle egy lapot, mikor inkább úgy gondoltam, nem tépem meg, írok bele így.

És ott fent, ahonnan már ki tudja, hányan levetették magukat, én ott fent, a magasban elkezdtem a leltárt. Vettem sorra az embereket, csoportosítottam, nehogy valakit is kihagyjak a sorból, mert nem lesz lehetőségem a pótlásra, a bocsánatkérésre. És az a füzet csodát tett, mert vezette az ujjaimat, s kétfelé választotta az első oldalt, aztán a másodikat, és sorra a következőket. Kétfelé választotta, hogy lássam, akad néhány fontos ember az életemben. Nem sok, de nekem éppen elég. Látatta velem a lehetőségeimet, amint írtam a legszebb történéseket a közelmúltból. Persze, nem hagyta figyelmen kívül a hullámokat sem, leíratta velem az összeset. Írtam egyik oldalra a jót, a másikra a rosszat, s teltek folyamatosan az oldalak. Írtam a szüleim szeretetéről, a gyerekeim öleléséről, a munkahelyi tapsokról. Írtam szorgosan a fájdalmat, a megaláztatást, a kilátástalanságot, az éjszakák félelmeit.

És tudod megtelt az a kis simalapú füzet. Talán az utolsó két oldalra nem jutott semmi.

Az utolsó mondta valami olyasmi lehetett, hogy én most nagyon lent vagyok, nagyon- nagyon mélyen, és éppen ezért jöttem ide, ezért vagyok fent.

Emlékszem, ahogy feleszméltem a sorok közül. Ha annyira mélyen vagyok, akkor minek akarok én innen fentről, ismét, újabban és megint lekerülni? Ha már fent vagyok, akkor maradjak is fent.

Értesz? Egyszer fent, egyszer lent. Ismered, ugye?

Ezen pedig nevetni kellett. Nevetnem kellett magamon, mert éppen igyekszem minél fentebb kerülni a lentből, hogy aztán olyan mélyre zuhanhassak, ahonnan aztán nincs felfelé út. Onnan már nincs. Összehajtottam a füzetet, s nem lifttel mentem le, hanem gyalog, abból az iszonyatos magasságból.

Ha láttad volna a gyerekeimet, ahogy vártak az évzárón. Vártak az ők és az én évzárómon. Mert azt a füzetet én a mai napig megőrizem, s gyakran belelapoztam, s láttam, mint tűnnek el a hullámok, mint rendeződik az életem, s miként telítődik egyre inkább a jó oldal.

Azon a napon, fent maradtam, s lezártam azt a korszakot. Le.

Én csak a füzettel együtt néztem néhanap vissza, én azzal a kis nyavalyás füzettel tanultam meg látni másképp magamat. Igen, mert hullámok azóta is vannak, de igyekszem összeszedni mellé mindazt, amivel a felszínen maradhatok.

Írok a lányomról, a fiamról, a családjukról. Írok a volt férjemről, aki hosszas útkeresés után már nem mellettem, de magára talált. Írok a már korosodó szüleimről, arról az egy-két barátról, a remek munkahelyemről.

Írok a szerelemről, ami egészen más utakat nyitott meg előttem, egy másik füzetet, egy sok-sok titkot rejtő füzetet. Egyre többet írok.

Én nem hoztam neked támaszt, de idefelé jövet vettem neked egyet, egy éppen olyan simalapút, mint amilyen az enyém volt hajdanán.

Hoztam egy tollat is.

Ha úgy gondolod, írd meg a saját soraidat, s hagyd vezetni magad. Hagyd, hogy mélyre ásson az a néhány üres lap. El sem hiszed, miket fogsz találni. Csak hagyd magad. 

Csak ne hagyd magad.

 

Illés Adrienn 



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu