Kultur
Bächer Iván: Házi sokkolás
2013.06.23. 08:06 | Frissült: 2013.06.23. 08:06
Ismét a legfrissebb Alibiből Matinézunk. Bächer Iván felrobbant disznóról mesél.
Oda kell figyelni a dolgokra.
 
Szokta mondogatni barátom. Sokszorosan igaz ez ilyenkor, mikor eljön a disznóölések ideje megint.
 
Arra kell aztán csak odafigyelni igazán.
 
Természetesen a legtöbb vidéki házban, ahol esedékes ilyes esemény, örömteli várakozással tekintenek annak elébe. A disznótor, akárhányadszor van is az embernek része benne, akármilyen fárasztó munka is, mégiscsak ünnep. A „van” ünnepe, a „jut” ünnepe, ünnepe annak, hogy, ha szegények vagyunk is, de legalább ilyenkor, ünnepek idején mégiscsak húst eszünk hússal. Bizony, sok városi nem engedheti ezt meg magának, sok, nagyon sok.
 
Falun legalább az ember, ha nem földönfutó egészen, csak szegény, disznót vághat legalább.
 
Persze, aki negyven-ötven, pláne százötven, kétszáz disznóölésen részt vett már tevőlegesen, az tudja jól: a disznótor nem csupán könnyed diadalmenet.
 
Oda kell figyelni ott nagyon.
 
A disznóölés nem csupán a falu puha csöndjébe jólesőn belehasító malacvisítás, nem csupán a hajnali sötétbe fölragyogó lángja a pörkölőknek, nemcsak a rénfára fölhúzott állatból kiboruló pompás belezet, nemcsak az első harapás a megpörkölt fölből, nem csupán a früstökre gyorsan friss kenyér és csípős savanyú kíséretében befalt majorannás, hagymás feketére sült vér, nemcsak a fűszeres forralt bor párája, az abálóból kihalászott főtt szívéből, májából, feje húsából kanyarintott, csipet sóval meghintett falat, nemcsak a két kézzel való dagonya a teknőben, az ott púposodó lágy töltelékben, nem csupán a készülő hurkáknak, kolbászoknak végtelenül kígyózó tekervényei, nem csupán a vacsora végül, a levessel, káposztával, hálóban sült töltelékkel, pecsenyével és annyiféle jóval.
 
 
Nem: a tor munka, mégpedig kemény. És nem is veszélytelen.
 
Oda kell mindenre figyelni ott.
 
A disznótor veszélyes üzem.
 
Rögtön az elején ott az ölés, az máris egy kritikus pont.
 
Persze előbb vagy utóbb sikerülni szokott, ritka, hogy a harcból nem az ember kerül ki győztesen, de volt már példa erre is. Nem is oly rég adtak ilyesmiről hírt a lapok. Szomorú dolog volt. A tragédiának egyébként ugyanaz volt a forrása, mint a legtöbb disznótoros balesetnek. A paraszti lelemény. A vidéki magyar ember ugyanis furfangos, ötletes, s bár tiszteli a hagyományt, de hajlik az újra is. Mindig akad, aki nem éri be a disznó leölésének évezredes módjával, hanem próbál egyszerűsíteni: puskával, pisztollyal, szögbelövővel, gyógyszerrel, vízbe fullasztással, hurokkal, mikor mi jut kézre és észbe. Karcsi barátom például kábít, hogy ne szenvedjen az állat. Az óljából kicibált hatalmas jószágot egy szintén hatalmas fejsze fokával irtózatos erővel hókon veri. Mindig talált. Egyszer nem. De az emlékezetes volt. Egyrészt, mert a környülállókat csak csodával határos módon kerülte el a célt tévesztett pörölycsapás, másrészt, mert elbizonytalanodván, Karcsi további három ütése nem bizonyult elég erősnek, a malac sehogy sem feküdt meg, viszont igencsak elvesztette szegény a fejét, éktelen dühvel támadott, hat embernek kellett leteperni végül a kegyelemdöféshez.
 
Az ilyes bajokat elkerülendő szoktak aztán – a nagyüzemi vágóhidakon alkalmazott módszert a háztájba ültetve át – árammal kísérletezni. Csak arra nem számít az ötletes gazda, hogy a barkácsolt házi sokkoló könnyen visszaüt. Ez történt nemrégiben, ne is beszéljünk róla többet, a malac még ma is él.
 
De hát szinte mindenkinek volt már olyan élménye, hogy a leszúrt és kivérzett állat, egyszer csak fölpattan, és a felette elégedetten kortyolgató házinépet kugluibábokként szórva szerteszét, elviharzik. Vannak leölhetetlen malacok. A böllér már lemetélte a fejét szegénynek, de az mégis újra és újra lábra kap. Komoly sebeket tud ejteni egy harcias malac, fogat, szemet kirúg könnyeden, mély sebeket harap ki.
 
De ha már bevégeztetett biztosan, azután is eshet baj, nem egy.
 
A kisebbek közé tartozik, hogy a malac lecsúszik a vizes asztalról, a sárba, a lábra. Minden szezonban országosan jó néhány száz rénfa dől fel, vagy csúszik szét spárgába a ráaggatott malaccal.
 
A forró víz, az éles kések, bárdok veszélyeit ecsetelni sem kell.
 
S aztán a sonka, a kolbász bizony nagyon igényli az odafigyelést a páclében, sóban és odafönn a füstön is. Bizony, ritka szomorú látvány, mikor a gyönyörű sódarba, húsos szalonnába egér, isten ne adja, patkány veszi magát bele, s ott ténykedik napokon át.
 
A füstölő pedig akkor jó, ha füstöl. Mikor lángol, nyugodtan lehet valami bajt sejteni. Oda kell figyelni nagyon. A föllógatott töltelékek, sonkák, húsok, körmök, szalonnák alatt szépen lángra kap a füstre csöppenő zsír, s aztán, ha a láng talál valami alkalmas fogódzót, lepottyant szalonnaoldalt, valami faszerkezetnek belógó darabját, fölcsaphat az áruig is, és ha minden összejön, bizony olyan csodálatos fáklyaként tud lobogni egy füstölő, hogy aztán egy egész falunak megvan száz évre a beszélni valója.
 
Vannak aztán speciális balesetek, melyek közül a legfurcsább kétségtelenül az, ami pár éve esett meg. A malac már halva volt, pontosabban halva vélték lenni. De hirtelen elkezdett izegni-mozogni mégis. Már a pörzsöléshez készülődtek, bele állították a meleg vízbe is a palackot, hát így támadhatott az ötlet: a munkálatoknak első fázisát lehetne tán bevégezni gázzal is.
 
Játékos kedvű a falusi nép, jó heccre könnyen kapható: bedugta az egyik a pörzsölő csövét szegény pára véres, vicsorgó szájába, lenyomta jól, a másik meg megtekerte a gázcsapot s nem sajnálta a gázt a malactól, aki pillanatok alatt ki is szenvedett.
 
Aztán nekiláttak a pörkölésnek is. Nekivezették a dübörgő lángot a testnek.
 
Csak arra nem gondolt senki sem, hogy a sok gáz ott maradt, benne a malacban.
 
A hatalmas robbanás másnapján még a harmadik szomszéd házának tetején is találtak némi alkatrészt a malacból.
 
Azt mondják, a disznó azért praktikus jószág, mert minden része fölhasználható.
 
Ez a példány a totális kivételek közé tartozott.
 
Jobb tehát a torban sem kísérletezni. Oda kell a dolgokra figyelni csupán.
 
  
Alibi - hat hónapra; Disznó
 
Alibi Kiadó, Hamu és Gyémánt
 
 
 
Szerző: Bächer Iván 


Forrás:fn.hu


További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu