Kultur

A külföldi orvos

A faluban nem éltek sokan, talán nyolc utcája, ha volt. Javarészt öregek, jobbára helyben, vagy a szomszédos faluban dolgozó fiatal házasok.









Gyerek csak alig.  A legfontosabb embereknek számítottak a pap, a két általános iskolai tanár, s az orvos. Igen, akármilyen aprócska falu volt is ez, saját orvossal rendelkezett, helyi rendelővel. Az iskolába át kellett sétálni a két kilométerre fekvő szomszédos községbe, de orvosi ellátásért ők jöttek át. Az orvos az a sajátjuk volt.

Mint a pap is, s a római katolikus templom.  Négy helységből jártak hozzájuk vasárnapi misére a gyülekezet tagjai. Erre is büszkének kellett lenni. Saját templom.

És minden közpénzből épült. A templom, az orvosi rendelő, mind az itt élők pénztárcájából épülhetett fel. A papot, s a doktort is ők neveltették ki maguknak. A hivatal választotta ki a megfelelő személyt, s a helyiek nyitották a tárcájukat. A legjobb tanulóból küldtek el egyet- egyet a nagyvárosba okosodni, hogy aztán itt segítsék, szolgálják a tudatlan embereket.

Nem történt ez másképpen akkor sem, mikor kiderült, az orvos már nincs megfelelő egészségi állapotban, már szeretné abbahagyni a praktizálást, csak éppen nincs senki, akinek örökül hagyhatná. Összedugta a fejét a képviselőtestület, hogyan is menjen az élet tovább. Maradtak a régi, bevált tradíció mellett, el kell küldeni valakit, aki biztosan visszajön, aki nem hagyja őket cserben, akire számíthatnak.

Így ült fel a vonatra Szabóék kisebbik lánya, aki már országos versenyeket is nyert, akinek minden álma az volt, doktor lehessen. Szabóék kisebbik lánya, akit mindenki csak Kisszabóként emlegetett, elutazott, hogy aztán ígéretéhez híven visszatérjen.

De Kisszabó nem jött. Jött helyette a levél, melyet bár a szüleinek címzett, azoknak kötelességük volt megmutatni, felolvasni falunapon.

A levélben pedig az állt, hogy Kisszabó már nem Kisszabó, sokkal inkább doktor Szabó lett. Sokkal inkább évfolyamelső, akit nemhogy haza nem akarnak engedni, de még az országból is el akarják küldeni, lásson nagyvilágot, szerezzen minél több ismeretet az orvoslás titkairól, s csak aztán térjen vissza hazájába, ha mindezzel végzett.

Amint befejezték a szülők a felolvasást, nem tudták szégyelljék- e magukat, vagy örüljenek lányuk kiválóságának. A képviselők segítettek nekik megoldani, mit is gondoljanak lányukról. A képviselők ugyanis úgy döntöttek örüljenek, ujjongjanak, mert nagyon is jól sikerült kiválasztani a már öregedő, betegeskedő orvosuk utódját. Csak várjanak türelemmel.

Vártak hát.

Várták haza Kisszabót, aki megjárta Franciaországot, aki évekig mindenféle számukra értehetetlen orvosi kísérletekben vett részt, mint segéddoktor, nagy professzorok segéddoktora. Évek teltek el, s a kezdeti bizalom egyre inkább gyengült, mert bár a levelek jöttek rendszeresen, Kisszabó nem jött.

Már nem is remélték, már éppen bökdösni kezdték szavakkal a Szabó szülőket, mikor az egyik éjszakai gyorsvonattal betoppant dr. Szabó.

Nem ismerték meg az utcán, nem ismerték meg a hivatalban, annyira mássá vált az évek folyamán az a kis okos lány.

Az okos lány ugyanis felnőtt nő lett, aki nem csak egy szakmát tanult meg, hanem jó néhány európai nyelvet. Az okos lány ugyanis elsőként a sok taníttatott közül visszaadta a rá szánt, összekalapozott pénzt, mert ő már megélt abból, amit tanult, már kisebb vagyont halmozott fel.

Először a szüleihez költözött be, aztán készpénzen megvette az egyik lakatlanná vált házacskát a falu közepén.

Kisszabóra felnéztek, s értetlenül álltak a rajta, benne történt változások előtt. Ha ennyire sokra vitte, akkor miért jött mégis haza? Ha ilyen jól keresett, akkor csak küldte volna vissza a ráköltött pénzt, nem kellett volna azt személyesen átadni! Titok van mögötte? Talán valami rejtelmes, szörnyű titok?

Nem sejtették, hogy nincs titok. Sustorogtak róla, utána forogtak az utcán, keresték okait a távolságnak.

De nyoma nem volt sem titoknak, sem távolságnak sem bármiféle szörnyűségnek. Dr. Szabó csupán hazajött a nagyvilágból, mert itt valaha ígéretet tett, mert nem akarta a szüleit cserben hagyni. Dr. Szabó Judit teljesen tisztában volt azzal, mi fogja itthon fogadni, mit fog ő érezni.

Azt fogja érezni, hogy kinőtte ezt a helyet, hogy az a tudás, amit ő megszerzett, az ide nagyon sok, túlságosan sok, s azt ő nem fogja tudni használni, talán meg sem értik. Nem ostobaságból, legfőképpen nem azért, csupán korlátozottságból, a keretéletük miatt. Igen, erre jött rá, hogy számára már nincsenek keretek, számára olyan tágassá vált a világ, amit néhány évvel ezelőtt még nem is sejtett. Tágassá tette a tudni vágyás, az a rengeteg szakember, s a szerelem, amit odahagyott, de majd néhány hét múlva követni fogja őt ide. Igen, a szerelem, aki először nem értette meg, hogy neki ide vissza kell jönnie, mert tartozik ennyivel magának, az itt élő embereknek. Sokszori beszélgetés után vált világossá a párja, a férje számára, ő itt lesz, ameddig el bírják viselni, ameddig nem érzik őt soknak. A férfi tehát maradt még egy kicsit, s csak néhány hét múlva követi. Csak akkor lép ismét az életébe, ha ő hívja, ha ő már stabilnak érzi az ittlétét.

Már járt a testület előtt, már beszélt a korosodó, súlyos beteg háziorvossal, már szóba elegyedtek vele az utcán, kérdezgették az elmúlt évekről, de lépés nem történt azért, amiért ő hazajött. Nem vezetett afelé egyik beszélgetés sem, hogy ő vegye át a posztot a másik orvostól, hadd pihenjen meg egy kicsit a másik.

Ha ők nem léptek, lépett ő. Elment a rendelésekre, bekérezkedett az öreg orvos mellé, segédkezni. Eleinte nem vették rossz néven, eleinte csak figyelték, mit is tesz, mi lehet a szándéka ezzel. Kisszabó figyelt, ha meg is szólalt, akkor is csak óvatosan próbálta feszegetni a határokat, melyek nagyon erősen beszűkültek az otthoni gyógyításban. Kisszabó tette ezt eleinte tapintatosan, de minél több, minél súlyosabb hibát fedezett fel, annál inkább erélyesebben, határozottabban fejtette ki, nem helyénvaló, amit lát, nem ért vele egyet.

Nem hívták be a hivatalba, elmentek hozzá az otthonába. Mielőtt bármit is számon kértek volna tőle, ő kérdezett. Kérdezte, mire várnak, miért váratják, egyáltalán lesz- e ennek a várakozásnak vége? Nem követelőzve kérdezte, hanem higgadtan, mint aki szeretné végre elindítani valamerre az életét. Választ azonban nem kapott. Nem kapott, mert azok öten, aki hajdanán döntöttek az elmeneteléről, most, hogy hazajött, nem mertek dönteni a sorsáról. Mert egy egyszerű eset kezelhető, beilleszthető, de dr. Szabóé nem az. Dr. Szabó ugyanis világot járt, egészen más szemmel nézi őket, s ezt ők érzik. Szabó nem bánt a szemével, nem sérti meg őket szóval, csak érzik. S ezt nem lehet elmondani, nem lehet megfogalmazni, hogy félnek tőle, a tudásától, a tartásától, talán lenézi őket, talán kicsinek, tudatlannak látja az ittenieket. Nem lehet tudni, megkérdezni viszont nem merik. Pedig, ha megkérdeznék, tudnák, nincs a doktornőben semmi ilyenféle gondolat. De nincs kérdés, nincs tehát válasz sem.

A hivataliak nem időznek nála sokáig, zavarba jönnek a megfontolt kérdésektől, csupán annyit kérnek, Judit ne menjen többet rendelésre.

Nem megy. Ír a férjének, kéri, várjon még egy kicsit, mert itt most minden maszatos, meg kell várni, valamerre elinduljon a világ.

A világ pedig úgy indul el, hogy szájról- szájra jár, miként vitázott az idős orvossal a külföldről hazajött Kisszabó, miként cáfolta meg a diagnózis helyességét, s kérte a beteget, ne vegye be azt a gyógyszert, ha azt úgy látta, nem jó.

A világ úgy indult el, hogy bekopogtak dr. Szabó otthonába, s a szomszéd faluból hozták a négyéves gyereket. Judit nem is akart vele foglalkozni, amint kiderült, ők is a helyi, betegeskedő orvoshoz járnak, de az anya nem engedte kivezettetni magukat a házból. Elővette a papírokat, mindenféle helyben végzett vizsgálatokról, melyek alapján kijelentették, hogy az ő fia bolond. A bolondsága miatt nem beszél, s nem figyel oda arra, ha hozzá beszélnek. Judit figyelmesen végigolvasta a hatalmas papírhalmot, néha igyekezve visszatartani nevetését, hiszen kollégája szó szerint így nevezte a fiúcskát: bolond.

Amint végzett az olvasással, maga mellé ültette a gyereket, mutatva neki, hol is helyezkedjen el.  Elővett egy tiszta lapot, rajzolt rá egy napot, egy felhőt, s a fiú elé tolta a papírt, kezébe nyomva a ceruzát. A gyerek rámosolygott az orvosra, s folytatta a rajzot. Lett egy hatalmas ház, ereszcsatornával, kerttel, ácsolt vas kerítéssel. Felsorakozott néhány tehén, egy kutya, s elterült a szobaablakban egy macska. Judit megnézte a tökéletesen létrehozott képet, mintha nem is egy négyéves rajzolta volna. Szívéhez tette a kezét, s hangosan, artikulálva mondta: nagyon szép!

A gyerek artikulálatlan hangon felett: köszönöm.

Az anya megdöbbent: ezt hogy csinálta?

Kisszabó bíztatja az anyát, hogy forduljon a fia felé, s lassan, tagoltan, hangosan mondjon neki valamit. Mondta: nagyon szeretlek!

A fiú válasza: én is téged, anya!

Dr. Szabó Judit autójába ültette vendégeit, s meg sem állt velük a legközelebbi fülészetig, ahol kért egy hallókészüléket a gyereknek, s kérte hozzá a papírt, melyen hivatalosan is leíratta, hogy a gyermek siketnéma. Kaptak könyvet, mellyel a jelbeszédet szépen megtanulhatja a gyerek, a szülő, bárki, aki így szeretne kommunikálni a fiúval. Akinek nem sikerül, azzal is beszélgethet a fiúcska, hiszen van hallókészüléke, segíti a megértést.

Mikor elköszönnek, megkérdezi a gyerek, miért kellett rajzolnia.

Judit elmutogatja neki, ha nem hall egészen jól, ha nem tud tökéletesen, érthetően beszélni, akkor  máshonnan, a teste másik részéről kap ajándékba egy kis ügyességet; ő csupán próbálkozott, hátha a keze kapta, s lám, így történt.. Sokat kell rajzolni.

Másnap behívatják Juditot a hivatalba, mert hallanak a történtekről, szeretnék kitüntetni valamivel. Még maguk sem tudják mivel, csak lesz valami, valamikor.

Kisszabó hosszasan néz ki az ablakon, mielőtt megköszönné a lehetőséget, de ő nem kíván vele élni, sem most, sem valamikor, ő csupán a munkáját végezte, s ha erre a továbbiakban nincs szükség, akkor ő elmegy. Konkrét választ nem kap, sem arra, maradjon, sem arra, menjen el.

Dr. Szabó Judit elköszön a szüleitől, otthagyja nekik háza kulcsát, s másnap reggel elutazik, visszatér a férjéhez. Többet nem látják odahaza, csak a szüleit utaztatja évente kétszer magához, külföldre, hol kirándulni, hol unokázni, hol csak ott lenni, velük.

Nincs benne harag, nincs benne semmilyen rossz érzés azzal a néhány héttel kapcsolatban, amit otthon töltött. Nincs, mert nemhiába ment haza.

Ő már akkor is tudta, hogy nem volt hiába segíteni egy bolondnak vélt gyereken.

De arra csak később, évek múlva csodálkozott rá, mennyire nem volt hiába a hazaút.

Küldte neki a szomszédos országból, neki a külföldi orvosnak címezve a levelet a hajdani fiúcska, jöjjön már el, nézze meg a grafikáit, sétálja végig a kiállítását.

 

Illés Adrienn 



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu