Kultur

Angyal a templomban

Minden írásnak kell egy frappáns kezdőmondat. Kellene éppen ide is, csak nincs.

Pedig törtem a fejem, már odafelé menet, ülve az autó egyik hátsó ülésén, s aztán gondolkoztam tovább a templomban, az egyik oldalhajó alatt, hol az egyik, hol a másik lábamon állva, de nincs meg.

Nem találom, mert annyira kesze- kusza, változó a kép, hogy megfoghatatlan bármelyik mondat.

Mert ott van mindjárt apám, aki volt első áldozó, aztán bérmálkozott is, és rendszeresen járt a vasárnapi misére anyjával, s testvéreivel, mert apját még egészen kisgyermekként elragadta a háború okozta betegség. Egyszóval járt, de hite nem lett. Pontosabban volt, egy ideig, de aztán nyoma veszett. Ő azt vallja magáról, hogy nem hisz semmi fensőbb rendűben, mert bár nagyon- nagyon közel került az halálhoz, bár akkor, abban a félórában többször is újraélesztették, ő nem látott, nem tapasztalt semmit. Nem volt semmi.

Ott van az apai nagymamám, aki már nincs közöttünk, aki, amíg itt élt, addig olyan képet adott számunkra a vallásosságról, hogy az példaképpen követendő bárki ember számára. Ami le volt írva a tízparancsolatban, ő teljes egészében aszerint élt. Nem azért, mert úgy volt az leírva, sokkal inkább azért, mert ő maga, az ő lénye csak ezt tudta képviselni. Ha hozzá bárkiről is bejutott szó, az onnan nem került tovább, naponta többször imádkozott, rendben tartotta az életét, nem volt abban semmi kilengő elem. Ha arról kellene beszélnem, milyen az, az ember, akinek hite van, róla mesélnék.

Itt vannak a rokonok. Akad aki, most kapcsolódik be a vallásos, templomba járók közé. Miért is?

Félelem, kapaszkodó, valahova tartozás? Nem is tudom, nem is kérdeztem, mindenkinek magánügye. Magánügye, ha fél, ha tart attól, a rossz dolgaink után követnek minket, s aztán valahol kigáncsolnak, valahol, ahol nem számítunk rá. Magánügye, ha igyekszik megfelelni valami hajdanvolt normának, magánügye, ha csak így akar közelebb kerülni valakihez, valamihez, amit érez, hisz, talán meg is tapasztal. Tényleg az.

De ott van a fiam, akinek tetszik a hittan, aki érdeklődik, tapogatózik még ebben a világban, s akit semmiképpen nem akarok befolyásolni semmilyen irányba, nehogy úgy járjon, mint valamelyik rokon, mint bármelyik ember. Hogyan? Nem tudom.

Ki is teremtette a világot? Ki a gonosz? Tényleg vannak védőangyalok? Noé hogyan tudta összegyűjteni az állatokat?

A gyerek töri a fejét, várja a válaszokat.

Mert ott van az öt világvallás, a számtalan egyéb. 

Melyikkel feleljünk? Mondjuk azt, ami bennünk van? Kezdjük azzal, mi hogyan látjuk?

Mondjuk neki azt, hogy hívhatják, nevezhetik bárhogyan, valamiféle, valakiféle erő létezik. Létezik, mert máskülönben mi sem léteznénk. És igen, jöhetnek ide az ateisták is, mert ők is csak hisznek valamiben, ha más nem a fizika erejében. Mondom, nevezhetik bárhogyan.

Mondjuk el neki azt, ha belépünk egy templomba, valamilyen meghatottságot érzünk, aminek valódi okát nem tudjuk, s talán nem is kell megmagyarázni?

Mondjuk, hogy az elvesztett hozzátartozók sírjánál mindig elsuttogunk néhány imát, hogy beszélgetünk velük, mert bízunk abban, talán meghallják szavainkat?

Mondjuk, hogy esténként mormolunk az élőkért, a szerettekért, a kedvesekért is valami hasonlót?

Mondjuk, hogy, igen, vannak olyan csodák, melyeknek szintén nincs neve?

Beszélgessünk vele erről, ha érdekli.

Aztán este, hadd mesélje ő. Mesélje el, hogy az a galamb, ami fent repkedett a templom mennyezeténél, mindaddig, amíg az első áldozás lefolyt, az nem is az volt.

A galamb ugyanis egy angyalka volt, valójában.

Hadd mesélje el!

Ha szeretné, higgyen a csodákban.

És higgyen magában.

 

Illés Adrienn  

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu