Kultur
Az eltűnt
Tudod, olvasok erről a sok eltűnt emberről. Habár nem csak olvasok, ontja képüket a televízió is, nap, mint nap.

De látunk róluk az utcán is házilag gyártott plakátokat, eltűntek. Tudod, megtörténhet az is, hogy éppen nem eltűntek, legalábbis a szó nem a legszörnyűbb, legfájdalmasabb értelmében, csupán el akartak tűnni. Nem értesz? Lehet, csak eltévedt, elcsavargott egy időre, mert el akart menni. Nem akart ott lenni, ahol hiányát érzik, ahol eltűntnek nyilvánítják, ha nincs ott. Megeshet ilyen az emberrel. Nem hiszed?

Akkor csak tegyél meg valamit a kedvemért! Nem kell nagy dologra gondolni, egészen aprócska feladat csupán. Tedd meg azt, előkotorsz olyan pillanatot az életedből, amikor nem akartad, bárki is otthon legyen, mikor hazamész a munkából, mert éppen fáradt vagy, kimerültél, csendre vágysz. Nem adok több indokot rá, mert teljesen biztos vagyok benne, találsz éppen eleget.  Igaz?

Ugye találtál ilyen pillanatot? Nem is pillanat, inkább óra, vagy egy fél nap. Tettél már olyat, inkább elzavartad bevásárolni anyádékat, csak hogy csend legyen arra a két órára, amíg elmennek? De az is lehet, te mész el valamerre, járod az erdőt, vagy futsz, vagy teszed, ahogy erődből, lehetőségeidből telik. Ez is igaz?

Nincs ezzel semmi baj, vágyunk erre, kell a saját világunkkal való kapcsolat, a csend.

Mostanában elém keveredett néhány könyv, hogyan teheti ezt meg a mai ember. Hogyan?

Jár sportolni, meg jógára, meg kocsmába inni, meg meditálni, vagy éppen elutazik Tibetbe, meg Balira, meg jó messzire, egy kis időre, vagy éppen hosszabbra, s otthon bejelenti, ő magányra vágyik, hagyják békén.  Azt is olvastam, jó messzire kell menni, csak hogy megtaláljuk magunkat, meg azt is, hogy nem is kell menni sehova, maradjunk a fenekünkön, hiszen bárhová is megyünk, menekülünk, magunktól nem szabadulhatunk. Mennyi lehetőség! Mennyi könyv, mennyi film róla, mennyi ötlet, csak hogy elvezessen oda, ahol tulajdonképpen ott vagyunk, csak éppen nem tudjuk, hogyan is kell ott lenni.

Egyszerűen nem értem ezt a hatalmas anyagot, pakolom jobbra, balra, szelektálom, mégsem jutok előbbre, inkább bosszant.

Töltsünk magunkkal mindennap legalább félórát, vagy egy órát, legyen az este, vagy hajnalban, vagy idejét sem tudjuk, mikor.

Ebbe bele lehet fulladni. Bele.

Hajdanán nem volt ennyi mankó, akkoriban, vagy elvált az ember, ha annyira hiányát érezte magának, ha annyira elvtévedt önmagától, vagy alkoholista lett, vagy sorra szülte a gyerekeket, vagy éppen rendben volt magával.

Akár hiszed, akár nem, nekem is adódott olyan időszak az életemben, amikor elkutyulódtam! Amikor álltam, mint egy sarokba állított, büntetésben lévő kölyök, s nem tudtam, mit tegyek, ha onnan el kell jönnöm.

Nem olvastam én szakirodalmat, nem is néztem róla, sőt, beszélni sem beszélt erről senki.

Mást mondtak. Mondták a magukét. Menjek már férjhez, vegyünk már lakást, vagy inkább házat, aztán miért nincs már autó, s mikor születik meg a házba a gyerek. Bizony! A gyerek! Na, ne ámulj!

Vannak idők, amikor az ember nem magára koncentrál, sodródik az árral. Nem apró ostobaságokra gondolok, hanem a történelemre, mely tények elé állítja emberek százezreit, kikövetelve magának az elsőbbséget, minden, s mindenekelőtt. Az én szüleim túlélték a világháborúkat, nekik, számukra a legfontosabb az anyagi háttér, a biztos családi légkör volt. Ha nekik fontos, akkor nekem is azzá kellett válnia. Nem választásról beszélek, hanem a kellről, a muszájról, a kötelességről.

Egy ideig pedig tűzön- vízen át meg akarunk felelni nekik, a szülőknek, s ez velem sem történt másképp.

Férjhez mentem az első lehetőséghez. Igen, csúnyán hangzik az első férjemet úgy emlegetni, mint lehetőséget, de két hónapig tartő házasságot nem mondhatok másként, csak így. Lehetőség.

Lehetőségem nyílt arra, hogy a követelményeknek megfelelve éljem az életem, hogy a sarokból kiállítsanak, s tereljenek valamerre, kedvük szerint.

Miről beszélek? Esküvő, házvétel, természetesen nem messze a szüleinktől, egy új autó.  Miről beszéljek még neked?

Beszélek arról, hogy mindezek után a férjem leült velem szemben, közölte, az anyjától kapta a tanácsot, hogy éppen itt az ideje, tárgyaljuk meg a gyerek ügyét. Éppen így mondta, hogy: ügy.

Ostobának tarthatsz, de én addig a téglalap alakú asztalunknál elkezdődött beszélgetésig nem álltam meg. Én addig az estéig tettem, amit kértek. Találkoztam a férjemmel, mert valakihez hozzá kellett mennem, kerestem vele a megfelelő házat, mert valamiben lakni kellett, rábólintottam a fehér autó színére, mert ezzel gyerekkori álma vált valóra, s ha éppen szeretkezni volt kedve velem, akkor soha nem utasítottam el.

De akkor, annál az asztalnál hirtelen tétje lett az együtt töltött éjszakáknak. A gyerek ügye.

Nekem sok könyvet kellett elolvasnom, jogra járni, hogy ügyvéd legyek, meg nyelvet tanulni, meg szépnek lenni, s csinosnak. Azt hiszem, jó partinak számítottam akkoriban. De a férjem is. A két ügyvéd, mindketten más területen dolgozva.

A két jogi ember egy ügyről beszélget. Habár nem is igazán beszélgetés volt, sokkal inkább tennivalók, melyeket elém tárt a férjem, s kérte, tartsam be az elvárásait, mielőbb legyünk túl az ügyön. Miről beszélt? Soha nem hinnéd el! Mondta, figyeljem a ciklusomat, s most már ne össze- vissza, csak úgy találomra legyünk együtt, hanem megszervezve, minél nagyobb lehetőséget adva így a teherbe esésnek. Aztán egyek egészségeseket, a csokoládét, ami nálam az alapétkezést jelenti, nos, azonnal felejtsem el. Továbbá, attól a naptól kezdve nem fogyaszthatok egy korty alkoholt sem. Én viszont addig minden vacsora után megittam egy deci bort, nem többet, nem kevesebbet. Csupán jólesett.

A legfontosabb pedig, hogy idejében feküdjek le, amit ő fog ellenőrizni, mert a kipihent test jobban teljesít. Ne nevess! Úgy gondolta, teljesíteni kell.

Ha pedig állapotos leszek, már nem dolgozhatok, hiszen a mi munkánk stresszes, s nem lenne jó sokáig próbálkozni, azon ok miatt, mert nem vigyáztam magamra, s elvetéltem.

Tátod a szádat? Ne tátsd! Ez így zajlott, s éppen ezeket az elvárásokat közölte velem.

Máig sem tudom, hogyan történt. Úgy képzeld el, mintha addig én lefátyolozott szemmel láttam volna az életem, s akkor egyszer csak, valami véletlen folytán, az a fátyol leesik, s minden tiszta lesz, riasztóan tiszta.

Hallgattam a férjemet, akiért rajongtak a kolléganők, mert mindig elegánsan öltözött, kezit csókolomot köszönt még a portásnőnek is, s a legkomolyabb pofát vágta mindenhez. Helyesnek helyes férfi volt, igen.

Szóval beszél hozzám, már pizsamában ült az asztal másik oldalán a fotelban, s én vele szemben hálóingben a díványon.

Beszél, s mondja, sorolja a napját a gyerek ügy megbeszélése után, de én már nem hallom. Nézem a vonásait, melyek, csak most veszem észre, hogy inkább az anyjára hasonlítanak, mint az apjára. Igen, az anyjának van ilyen határozott arcéle. S megdöbbenek, mert eddig kéknek láttam a szemét, s valójában szürke. Te jó ég! Szürke a szeme! Két hónapja vagyunk házasok, ismerjük egymást egy éve, s csak most látom. Ő pedig csak mondja, s nem veszi észre, nincs hallgatósága. A hallgatóság ugyanis csak bambul. Látszólag.

Nézem a férfit, s mintha egy ismeretlen lenne a közös lakásunkban. Most látom meg az arcát, a haját, kezeit, s mekkora lába van! Legalább 48-as lehet. Igen, mondott is valamit az anyja, hogy a fiának készíttetni kell a lábbeliket. Hát ezért!

Ezen majdnem elmosolyodom, de csak majdnem. Megfojtja a mosolyt a gondolat, hogy még csak nem is nevettem vele soha. Kicsit kétségbe is esem, mert keresem a fejemben az együtt töltött idő képeit, s nem találok benne kacajt, nevetést, de még csak egy kis kuncogást sem.

Ő meg csak mondja, már valamelyik peréről beszél.

Mesélt nekem az egyik kolléganő a vágyról, a párjával együtt töltött éjszakák hangjairól, a mámorról. De mi az? Nekem nincs semmi ilyesmi, még csak hasonló sem. Nekem fejtörés van közben, szervezem a másnapot, figyelem közben az arcát, fogom a hátát, de még csak azt sem bírom, hogy közben megcsókoljon. Tegye, amit kell, s aztán forduljunk mindketten el, s aludjunk.

Mesél a kolléga, hogy olyan pillanatokat él át, melyeknek csak elég, ha apró részletei villannak fel napközben, s már elönti testét a vágy. Hogy lehet ilyen? Nincs semmilyen kép, csak az arca az arcom felett, s aztán a fal, mert arra fordulok.

Ő meg csak mondja, mit beszélt az anyjával telefonon.

Én meg csak bámulom, s közben figyelem magam, amint kialakul valami megfoghatatlan érzés bennem.

Összeszedtem a vacsora tányérjait, kanalait, s lefeküdtem mellé.

Hajnalig fent voltam. Fenn tartott az a valami.

Egész éjjel kutattam magamban, pörgettem magam előtt az életemet, mint egyetlen gyermek, mint él tanuló, mint jó feleség, mint remek ügyvéd. Szaladtak, egymásba kapaszkodtak, majd szétváltak ezek a filmkockák, s egyszer csak elindultak a könnyek az arcomon.

Mondom, neked, nem tudom, mi történt akkor, mert megfogalmazva nem lett semmi. Nem lehetett nevet adni annak, ami akkor körvonalazódott, előbújt. Annak nem is kellett név. Feküdtem a halkan szuszogó férjem mellett, akivel éppen két hét és három nap múlva kellett volna testi életet élnem, ha a számításai nem tévedtek, s ömlöttek a könnyeim. Csorgott le mind a párnára, halkan megáztatva azt.

Ót óra öt perckor néztem az órára.

Felkeltem az ágyból, összepakoltam a kistáskámba, megírtam az egy mondatot a férjemnek, s éppen 5 óra 37-kor kiléptem a közös házunk ajtaján.

Soha többet nem mentem oda vissza.

Mi volt a mondat? Semmi különös, csak ennyi: Ne keress!

Hová mentem?

Nem az a fontos, hogy hová, hanem, hogy el.

Nem az a fontos, hogy eltűntem, hanem, hogy el akartam tűnni. 

Igen, írják, hiába mész el, te mindig ott leszel magadnak. Igen, így van. De, nem mindegy, kik vesznek körül, ha éppen valahol vagy. Tudsz követni?

Nekem nem ott kellett lennem, nekem nem azok az emberek kellettek, én onnan ki akartam szakadni, vagy nem is tudom. Csak nem ott lenni.

Bátor voltam? Te így látod, más pedig másképp. Én nem láttam sehogy, én csak mentem, kóboroltam a világban.

Mit tett a férjem?

Évek múlva mondták el a szüleim, hogy másnap elment a rendőrségre, vitte a mondatomat is, de éppen a mondat miatt közölték vele, nem fognak keresni.

Mennyi ideig voltam messze a családtól, a felépített életemtől? Nem fontos. Akkor mentem vissza, mikor már megtapasztaltam, amit addig nem lehetett, nem mertem, vagy nem engedték.

Mit csináltam?

Nem minden lépésem fontos, némelyik pedig csak az én számomra érthető, viszont mindegyik vállalható, tiszta szívből vállalható.

Ugyan! Nem számít, mit gondolsz, legalábbis nekem nem, mert nekem akkor az annyira jó volt, annyira kellett, te azt nem is hinnéd. Valójában, én sem hittem, amíg át nem éltem őket.

Miért akarod tudni ezeket? Hidd el, némelyik ma már nem is számít furának!

De akkoriban máshogy éltek az emberek, más normák szerint ítélkeztek mások felett.

Persze, hogy ítélkeztek felettem! Nem minden esetben mondták, sokkal inkább jelezték az arcukkal, a testtartásukkal, hogy megvetnek azért, amit csinálok. Igen, megdöbbentő látványt nyújtott, ha egy nő hajnalban részegen botorkált az utcán, vagy éppen egy padon aludt. Fura volt szivarozni látni, vagy kukából enni. Kerestem a lehetőséget arra, minél provokálóbb, letaszítóbb dolgokat próbálhassak ki. Így jött a kábítószer, a mindennapos idegenekkel való szeretkezés, vagy a bolti lopás, mert ha néha ettem, azt csak így tudtam megoldani, ha adott reggelit az a férfi, akivel éppen az éjszakát töltöttem.

Valóban nem számít, meddig éltem így, mert nem belesodortak ebbe, vagy kényszerítettek rá, ott akartam lenni. Akkor.

Találkoztam a bódultság minden formájával. Megesett, feküdtem valahol, valami réten, virágok között, miközben ittunk, kacagtunk, vadul egymásba fonódtunk valakivel. Máskor egy csehó sarkában, valami eszméletlenségbe forgató italt ittam, s reggel egy idegen lakásán ébredtem, meztelenül.

Akartam a bódulatot, a vágyat, az izgalmat, mindezt. Úgy képzeld el, mintha sokáig nem ennél, nem ismernéd a csokoládét, s egyszer csak valaki eléd tesz egy szelettel. Megkóstolod, s kérsz még, még többet, addig falod, míg el nem tűnik az első táblával. De kiderül nemcsak ez a méret, nem csak ez az íz létezik, végtelen sok lehetőség van belőle. Megannyi íz, forma. Te pedig nekiveselkedsz, mindet megkóstolni, minél hamarabb. Nem is eszel mást, csak ezt. Egy idő után már az íz sem számít, csak kapjál belőle, megkapd a saját részedet. Falod, zabálod, habzsolod, mert ez nem falatozás, ennek köze nincs a finoman megterített asztalhoz.

Én mindvégig tudtam, amint belém költözött ez az érzés, úgy távozni is fog, de ahogy nem volt beleszólásom az ittlétébe, úgy az elmenetelébe sem lesz. Egy férfi kellett hozzá. A nagyapád.

Megéreztem, valami történni fog. Hihetetlen, de valahonnan lett pénzem. Én pénzt nem loptam, én csak ételt, és akkor valahogyan lett pénzem. Megvettem a sötétkék ruhát. Idejét sem tudom, mikor lehettem előtte ruhaboltban, de aznap bementem, s magamra vettem a ruhát. A hajamat egy kirakat üvegében megigazítottam, s elindultam azon az utcán, ahol minden bár ismert már, a kedvenc utcámon. Nem is utca, inkább egy kis sikátor, kis asztalokkal, fonott székekkel, nyári időre kitelepített pultokkal, s gyönyörű századfordulós utcai lámpákkal. Ott mindig zajlott az élet.

Nagyapád azt mondta, vonultam. Arra emlékszik, mindenki engem nézett, de én nem figyeltem senkire, látszott rajtam, nem is ott vagyok, mintha egy bura lenne körülöttem, amely kizárja a világot. Ebbe a burába lépett be akkor ő. Nem állt fel azonnal, megvárta, amíg végigmegyek a kis közön, s csak akkor hagyta ott a kávéját, mikor már eltűntem a sarkon.

Mesélte, mindenhová autóval járt, de aznap gondolt egyet, s bevillamosozott a városba, meccset nézni. Akkoriban nem volt minden lakásban tévé. Náluk volt, de nem akart otthon lenni, egyedül. Úgy emlékezett, mintha valami becsalta volna abba az utcába.

Mesélte, úgy akart emberek között lenni, hogy ne legyen ismerős, csak nyüzsögjenek körülötte, de hagyják békén.

Langyos tavaszi idő volt, szívta a cigarettáját, itta a kávéját, évek óta nem érezte ilyen jól magát. Éppen azon töprengett, milyen régen járt már bent este a városban,  csodálta a világítást, mennyire szépek a lámpák. Azokat csodálta, mikor látta a felém forduló férfifejeket, mikor mentem abban a ruhában

Mi történt ezután?

Nem az a fontos, mi történt, sokkal inkább, hogy jókor történt.

A nagyapáddal való első csók olyan volt, hogy napokkal utána is beleborzongtam csupán abba, hogy felidéztem.

Ő volt az egyetlen férfi, akivel meg tudott állni az idő, aki miatt elöntött a forróság, ha eszembe jutott valamelyik közös éjszakánk. Ő volt az egyetlen férfi, aki mellett ragyogtam, aki mellett nyugodtan aludtam, akinek az első perctől láttam a szeme színét.

Ki voltam neki én?

Kedvesem, mindez csak akkor történik meg velem, ha éppen ezt adom neki, ha éppen ennyi vagyok neki. Ha éppen úgy, az egész vagyok neki.

Mindketten oda lettünk vezetve abba az utcába.

Mindketten eltűntünk valahonnan, hogy aztán máshol előkerülhessünk.

Ezért nem kell félned, ha néha elkeveredsz egy kicsit, úgy is megleszel, csak nem bizonyos, hogy éppen ott, ahol keresnek.

  

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu