Kultur

A híradós

Született Eleonóra volt, de aki így merte nevezni, arra jó időre komolyan megbántódott.
Ő csak az Elent szerette, csak erre hallgatott. Az Elenhez nem társult sem néni, sem kedves, sem másféle sallang, csak szimplán az Elen. Elen része, komoly hozzávalója, sőt, mi több fűszere volt annak az elit, dúsgazdag negyednek, ahol élt, évtizedek óta.

Elent mindenki ismerte, tudtak egyetlen lányáról, akivel nagyon szoros kapcsolatban éltek, még akkor is, mikor a már huszonévessé cseperedett, nővé vált gyerek férjhez ment Amerikába. Elen miatta tanulta meg az internet használatát, s nemcsak írásban, de képpel is kommunikáltak, komolyan átbeszélve, milyen bútorokkal rendezze be a lakást a lány, milyen színű szőnyeg illik a bútorhoz, egyszóval mindent megtárgyaltak egymással, napi szinten. Elenről tudták, nagy szeretetben élt a férjével, aki nem sokkal lányuk elköltözése után hagyta ott családját mindörökre egy súlyos szívbetegség miatt, melyet, hiába a pénz, az ismeretségi kör, nem tudtak meggyógyítani, menthetetlen volt.

Elenről tudták, sokáig gyászolt, látták a ruháján, az arcán, a mosolytalanságán. A lányával húzták ki egymást abból a gödörből, melybe az apa, a férj elvesztése sodorta őket.

De legfőképpen azt tudták Elenről, hogy nagyon jó szomszéd. Akadtak átutazók a szomszédai között, akik vagy nem bírták fizetni a hatalmas villára felvett hitelt, vagy másik országba költöztek, vagy éppen állást váltottak, ezért szabadultak mg a háztól. De bárhogy is alakult a néhány hónapos, vagy éves ottlétük, Elennel mindenki nagyon jó viszonyt ápolt. Rá ugyanis mindig lehetett számítani. Ha elutaztak, vagy kórházba kerültek, vagy nem ért rá a bejárónő, akkor szóltak neki, s ő szívesen segített kutyát etetni, akváriumot tisztítani, macskakölyköket megkeresni, süteményt sütni, bármit. Nyugodtan a kezébe lehetett adni a ház kulcsát, semmi el nem tűnt, sőt, megjelentek új tartozékok a házban, mint terítők, szőnyegek, faliképek, függönydíszek, melyeket el nem mozdítottak volna a lakók, mert azt mégiscsak Elen vette, gazdagította az otthonukat.

Elen valaha építészként, lakberendezőként dolgozott, s neves embereknek építette, rendezte be mindenféle méretű otthonát. Mert akadt azok között nyári lakocskától kezdve, több száz négyzetméteres villa is, mindenféle anyagból, a világ bármely tájékán. Ha hívták, ő ment. A férje maradt akkor otthon a gyerekkel, ha ő éppen nem tudta vinni magával. A férj szintén épített, de ő inkább iskolákat, otthonokat, főleg hazájában.

Egy dolgot nem tudott elviselni Elen, ha szólt a televízió, főleg, ha este szólt. Soha nem kérte meg a házigazdát, csak valami apróságra hivatkozva távozott a lakásból. Az egyik átutazó szomszéd jött rá, nem szereti a tévét, jelezte a többiek felé, s így nem tűnt el csak úgy, nem kellett semmiféle magyarázatot adnia a hazamenetelre, íratlan szabállyá vált, ha Elen jött, a képernyő elsötétedett. 

A dúvad is betartotta, aki bár csak pár hónapig élt baloldali szomszédként mellette, még is sikerült őt meghunyászítania. A dúvad ugyanis azonnal összeveszett mindenkivel, mert hajnalban kelt, s ha már ő megébredt, akkor ébresztette az összes környéken lakót, mert nyitott ablaknál ordibált, nekihajtott luxusautójával a kukának, borítva, végiggörgetve azt az utcán. Elenhez külön támadást intézett. Éppen úgy állította be a kerti locsolót, hogy az végigcsapja, s jól feláztassa a szomszéd falát. Elen nem is vette észre hetekig a harci állapotot, csak mikor egy a lányával végigbeszélgetett délelőtt után átindult megetetni a harmadik szomszéd kutyáját, látta meg, áztatják a házát. Mindenesetre a megígért feladatot elvégezte, s mielőtt hazament volna, becsöngetett a dúvadhoz. A dúvad legalább ötven évvel lehetett fiatalabb nála, s legalább úgy beszélt vele, mintha a kutyája lenne, mikor Elen megkérdezte, mi a kedvenc étele. A dúvad káromkodott egy hatalmasat, s talán még a falba is belevágott, hogy mekkora marhák élnek itt, de a marha nem hagyta magát, s megkérdezte még egyszer. A dúvad rávágta, hogy a csülkös bab, s becsapta az orra előtt az ajtót.

Három nap után találkoztak, mikor újra bekopogtatott a majdnem nyolcvan éves néni, a majdnem harmincéves férfihez. Kivágódott a százezreket érő bejárati ajtó, s mielőtt ismét ordításba kezdett volna a fiatal, az öreg átadta neki a nagy lábast, s jó étvágyat kívánt, majd behúzta maga előtt az ajtót, hazasétált.

Már este kopogtak, de akkor Elen ajtaján, jött vissza a lábas. Ajtó nem csapódott, szitok nem szólt, csak egy egészen halk köszönöm. Többet nem káromkodott, nem hangoskodott a dúvad, s legfőképpen nem áztatta a falat. Mikor elköltözött, legelsőként Elentől búcsúzott el, még telefonszámot is cseréltek.

De Elennek mindenki tudta a telefonszámát, s nem csak segíteni hívták, minden fontos eseményen részt vett, amit a környékbeliek tartottak. Négy nyelvet beszélt folyékonyan, megtörtént, tolmácsként volt jelen az aktuális rendezvényen.

Egyik alkalommal az egyik tévétársaság vezetői is részt vettek az összejövetelen, melyen éppen a német befektetőkkel csevegett Elen, mikor bekapcsolták a tévét. Mutatni akarták a híradót, hogyan is néz ki, milyen újításokat terveznek bele, ötleteltek, beszéltek arról, milyen arcokra is van igény bemondóként, s mennyire megfelel az a férfi, aki hosszú évek óta állandó arca a műsornak. Elen megakadt egy mondat közben, elnézést kért, s otthagyta a vidám társaságot. Értetlenül néztek egymásra a jelenlévők, mi történt?

Az6 egyik külföldi felugrik a fotelből: Ki bántotta meg azt a kedves, intelligens hölgyet? Azonnal menjenek utána, kérjenek tőle bocsánatot, ilyet azért mégsem lehet!

A környékbeliek igyekezetek csitítani a felcsattanót, miszerint nem történt baj, csak a hölgy irtózik a tévétől.

A német vendég felhúzta a szemöldökét, az hihetetlen, hogy valaki, hogy éppen egy ilyen ember, mint Elen utálja a televíziót. Jó, a híradó nem biztos, hogy a legmegfelelőbb az ő lelkének, de az elképzelhetetlen, hogy ne találjon magának kedvére valót. Mutassák meg, hol lakik Elen, ő utána megy, ezt nem hagyhatja szó nélkül. Ez elképesztő! Befektetőről volt szó, nem mondtak neki nemet, elvitték Elen házához, megvárták, míg eltűnik az ajtóban, melyen nem is kopogott, csak belépett, utána hagyták ott.

Ment a tévés feldúlva, kiabálta Elen nevét, hívta németül, akadozva magyarul, mert csak egy- két szót beszélt a nyelvből, de nem jött válasz. Benyitott szobákba, kamrába, hatalmas teraszra, míg megtalálta egy óriás televízió előtt ülve, melyben ment a még véget nem érő híradó, talán még tíz perc lehetett belőle hátra. A német odalépett Elen mellé, s csak akkor látta, hogy sír.

Tudta ő, hogy megbántották! Na, tessék! Igaza volt! Leült mellé, megfogta a kezét, s elnézést kért a sok, nagyképű nevében, de ez a szakma, ez az ipar erről szól. Bárki is sértette meg, az lakolni fog, arról ő gondoskodik.

Elen elmosolyodott. Kérte csendesen, most csak hallgasson, nézzék azt a helyes híradóst, amíg tehetik. Nem értette ezt a másik, de hallgatott, nézte, közben fogta a kezet.

Mikor vége lett a műsornak, mikor kikapcsolta a távirányító a készüléket, Elen megkínálta egy teával. Zavarodottan kutyulta a mentateát az öltönyös. Bolondot csinált magából?

Elen is kavargatta sajátját, s ahogy a méz, meg a fahéj feloldódott a vízben, úgy engedett ő is a szorításból, a titok szorításából.

Tudja, Daniel, mert ugye így hívják? Igen, a neveket mindig megjegyzem. Lehet ez hiba is, hogy a név, s a test körvonala megmarad, de az arc nem. Sejtelmem sincs, miért alakult ez így, de minden bizonnyal én már így maradok, körvonalakban.

Maga most azt hiszi, mekkora egy tökkelütött, mert utánam jött, egyedüliként abból a társaságból, azt hívén, nekem ott valaki fájdalmat okozott. Igazán kedves! De nekem nem tudnak fájdalmat okozni, sem maga, sem más, sem senki. Én pontosan 45 évvel ezelőtt elhatároztam, nekem soha senki nem fog fájdalmat okozni, s amennyire erőmből telik, én sem másnak. Ha jól körbenézek, ha belefúrok a múltamba, akkor úgy vélem, ez sikerült.

Szóljon, ha nem kíváncsi a mondókámra, nem szeretném untatni! Rendben, rendben, de valóban szóljon csak bátran!

Tudja, talán azért mondom el magának, mert hasonlít arra a híradósra. Bolondnak hihet, de én teljes bizonyossággal hittem, maga utánam jön.

Maga éppen az, az arcberendezés, az a testalkat, mint az a híradós. Tudja, az emberek is olyanok, mint a házak, mint az otthonok díszei, berendezései. Mindegyik házhoz, s kellékeihez tartozik egy érzés, egy hangulat, egy alkat.

 Így van ez az emberrel, a házzal, a kocsival, mindennel. Maga hasonlít arra a férfira. Éppen olyan figyelmesen néz, még a teát is úgy issza, üresen, pedig nem is sejti, kiről beszélek.

Én 50 évvel ezelőtt szerelmes lettem, s 45 évvel ezelőtt szültem ennek a szerelemnek egy fiút. Egy fiút, aki a mai napig azt hiszi, én vagyok az egyetlen élő rokona, a nagynénje. Igen, nézzen csak ilyen meglepetten!

Mennyire mulatságos, tényleg hasonlít! Mennyire egyformák!

Az anyából nagynéni lett, mindjárt a születés utáni napon. A szerelem ugyanis nem a férjem volt, ő a részemről csak szeretet lehetett, s az is maradt mindig. Nem tehetett erről sem ő, sem én, sem a harmadik, akinek létezéséről nem tudott senki.

Külföldre mentem dolgozni, hónapokra, ne lássák a növekvő pocakomat, ne lássa a férjem, ne lássa tízéves lányom. A szerelem jött velem. Győzködött, érvelt, lépjünk tovább, de én leültem vele szemben, főztem egy kanna citromfű teát, s mire az elfogyott, addigra megértette, én azt nem tehetem.

Az én lányom akkor tízévesen rajongott az apjáért, ő meg értem, mindig is ilyen maradt, eszerint működött az érzelmi háló a családunkban.

Én elmondtam, hogy végiggondoltam mindent, s ha 10 év múlva is megismerjük egymást, akkor lépni fogok, akkor vele fogok élni, mert a gyerekem elég nagy lesz ahhoz, hogy ezt túlélje, de most nem törhetem össze. Én a saját fiúnkat világra hozom, mert mindketten ezt akartuk, de felnevelni nem tudom, s ezt is átbeszéltük már, ő él vele, én járok látogatni, mindig ott leszek, s tíz év múlva lépünk tovább.

Mindezt megbeszéltük egy kanna mellett.

Én 45 éve a születése másnapján átadtam a kezébe a fiamat, aki egy napig lehetett a fiam, de ezt én választottam, ezt mi akartuk így.

Én azután hónapokig nem aludtam, mert hazajöttem, ők kint maradtak, s én minden éjszaka a fiam sírásáról álmodtam, minden nap átéltem azt, ahogy emeli ki az ölelésemből a gyereket, minden nap.

Úgy peregtek az évek, aszerint mozgattuk az életünket, ahogy megbeszéltük, de ő türelmetlenkedett, hamarabb akarta a változást.

Mikor már a közelemben éltek, akkor közölte velem, megnősül, mert nem bír tovább várni.

Mit tettem? Hagytam. Ugyan, ne háborodjon fel ezen! Ő nekem a szerelem. Higgye el, nem nagyítom azt az embert. A hibáival, minden ostobaságával együtt az volt. Igen. Én is neki, mindez kölcsönösen zajlott.

Akkor ő elgyengült, zsarolni akart, s belefutott a saját csapdájába. Megnősült.

Már nem akadt annyi lehetőség őt, s a fiamat látni, lezárta ezt az utat. Vergődött ebben, vergődtem vele én is.

A lányom időközben felnőtt, s nem történt, nem tudott megtörténni a lépés.

A fiam ragaszkodott a nevelőanyjához, nem szakíthattam el. A szerelem csapkodott, verte a saját maga által felépített ketrec rácsait, de valójában tehetetlen volt.

Mikor a férjem meghalt, a fiam már az apja nyomdokaiba lépett, tudósított a világ bármely pontjáról, de aztán mégis a nyugalmasabb állás mellett döntött, híradós lett.

A szerelemmel mentünk nyaralni, jártuk a világot, mindig a munkára hivatkozva, azt összeegyeztetve, hosszú- hosszú éveken át.

Délre utazott, hajóra szállt, a lányom éppen szült, nem mehettem vele, itthon kellett maradnom.

Az a hajó elsüllyedt. Tengerjáró, Igen, igen nyoma veszett az utasszállítónak. Napokig keresték őket, mikor rájuk találtak, mikor adta a híradó a tájékoztatást, nem élte túl senki.

A fiúnk olvasta fel a hírt, rezzenéstelen arccal, mintha csak a nyári záporokról tudósítana. De senki nem látta órákkal előtte azt a gyereket, nem hallotta a hangját, ahogy őrjöngött nekem a telefonba, hogy az apja odaveszett, mindenki meghalt, s én vagyok az első, akit felhív, mert mi mindig mindent meg tudtunk beszélni, szüksége van rám. És én taxival mentem hozzá néhány száz kilométert, és én nem sírtam, mert a fiam mellett kellett állnom. A stúdióban volt már a felesége, a nevelőanyja, de engem várt. Várta, az ölembe hajthassa fejét, hogy elzokoghassa, mennyire fáj neki, hogy feldolgozhassa a veszteséget.

A fiam úgy néz ki, mint az apja, de úgy sír, mint én. Éppen úgy sír, mint aki nagyon ritkán teszi azt, mint akinek nem volt igazán alkalma rá, megtanulja, hogyan kell azt visszafogottan, szépen csinálni, csak hagyja vadon az útjára menni a fájdalmat.

Igen, így sírok. Mindent tudtam kontrollálmi az életemben, csak a sírást nem, azt az egyet nem, az zabolátlan maradt.

Megsirattam-e? Az, az ember, aki eggyé válik velünk, aki teljesen természetesen, mindenféle küszködés, és erőlködés nélkül az életünk, a hétköznapjaink, ünnepeink, aggályaink, boldogságunk, mindenünk részévé válik, az siratható- e? Nem azért hagyott el, mert nem kellettem, ezért hagyott itt, mert el kellett mennie, mert ez ellen sem ő, sem én nem tehettünk semmit. Mennie kellett. Nincs koporsója, nincs nyughelye, csak az emléke. Még a halála is olyanná lett, hogy természetesen illeszkedjen hozzám, körvonalakban

Mindennap beszélek anyaként a lányommal, látom az arcát, belesek az otthonába.

És mindennap beszélek a fiammal nagynéniként, de őt nem látom, csak hallom a hangját. Többször szeretne velem találkozni, de megmaradtunk a havi egy alkalomnál. Én nem gyászolom az apját, látom benne, rajta, s ezt nem mindig bírom nézni. Ez viszont fáj, ez a hasonlóság.

Nem nézem a tévét, nehogy lássam őt, vagy a tengert, vagy egy hajót, vagy szerelmes embereket, katasztrófákat, titkokat. Én csak az életemet akarom látni, a mát.

Kedves! Engem nem bántott meg senki. Most már elhiszi?

Persze, hogy tudom! Én tudom, maga nem mondja el senkinek. Ne esküdözzön már! Jajj, tudom én! Tudom.

Maga tényleg olyan, mint ők.

Persze, töltök még teát!


lllés Adrienn



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu