Kultur

Az első éjszaka

Tudja, maga engem most meglepett! Komolyan! Nem hízelgek!

Higgye el nekem, én olyat már nem szoktam! Minek? Kinek? Milyen céllal? Ugyan! Igyekszem tisztességesen felállítani a határokat a velem egy bárpultnál ülővel szemben. Komolyan meglepett a kérdésével!


Igen, igen, nekem már sok marhaságot kellett meghallgatnom, így, ahogy magával teszem, szemtől- szemben. Persze, nem maga az első! És nem is az utolsó. Keresett már meg riporter, újságíró, televízió, mindenféle földből kinövő, hátulról jövő megközelítésből. Nem, nem találkoztam mindegyikkel! Habár, találkoztam, csak nem ültem le velük beszélgetni. Nem hinném, hogy én bármiféle csodabogár lennék. Nem így látom magam. Sokkal inkább ők látnak annak, az meg éppen nem az én dolgom. Nem akarok színpadra állni, azért ahogy élek. Az életem így alakult, és én hagytam magam sodortatni a történésekkel, s ez az egész ennyinél nem több, nem is érdemes rá szót fecsérelni. Kérdeztek a mikéntjéről, a benne való létezésről, meg amit csak el tud képzelni baromságot, azt nekem már mind föltették nagybetűs kérdésként. Volt, hogy felálltam a székből, s otthagytam a másikat, volt, hogy megcsapkodtam a vállát, s kértem, jöjjön vissza néhány év múlva, ha addigra megtanulja a szakmáját, vagy legalább egy kicsit többet lát az életből.

Kérdeztek sokan, sokat. De ezt még nem kérdezték, ezen el kell gondolkodnom.  Valóban el.

Mert az első éjszakám az nagyon- nagyon régen volt. Tudja, hány éve? Pontosan tizenkettő év, hat hónap, és kettő nap. Most én leptem meg? Látja, nem a korom számít, hanem a maga kérdése. Maga, fiatalember talán 25, ha lehet? Beletrafáltam? Én? Én néhány nap múlva leszek 57. De nem számít, mert évek óta nem ünneplem, nincs kivel, s valójában értelmét sem látom. Mit ünnepeljek, hogy élek? Na és? Mással is megesik! Ez is elmúlik egyszer. Dehogy vagyok pesszimista! Ezt hívják fiatalember, realizmusnak!

Az első éjszakám? Még a ruhámra is emlékszem, egy zöld zakó, fekete ing, s a szürke farmerom, amit ajándékba kaptam, tőle. Amint becsapódott mögöttem az ajtó, amint belém vágódott egy cölöp, ami teljesen megállította az időt, zsebre vágtam a kezem, s nekilódultam az éjszakának. Emlékszem az öltözetre, az időre, csak arra nem, merre vitt az utam. Talán azért törlődött az emlékekből, mert nem volt cél, csak az, hogy menjek, ne álljak meg. Mentem volna, talán reggelig, mikor megállított egy gyerekkori ismerős, igyak vele valamit az éjszakai mulatóhelyén, ami a sajátja, amit évek óta nagy haszonnal üzemeltet, meghív bármilyen italra, amit csak akarok. Én meg éppen akartam. Mindent megittam, amit elém tettek. Mindegy is! Ittam addig, amíg csak el nem aludtam, amíg fel nem ébredtem következő este a kedves ismerős házában. Nem tudta, hol lakom, s nem akart a bárpulton hagyni. Az első hetem nem tervezetten alakult úgy, ahogy alakult. Ittam estétől hajnalig, s aztán otthon ébredtem, másnap este, mert akkor már tudták a címem, tudták, hová kell szállítani elalvás után. A következő héten elbocsátottak a munkahelyemről, ami teljesen egyértelműen következett abból, nem jártam be dolgozni, nem is adtam magamról életjelet. Mit tehettek mást? De nekem volt pénzem, amit az eszemmel szereztem meg. Nem fennhéjázásból mondom! Ne értsen félre! Csupán azt akarom így körvonalazni, megtetszett ez az éjszakai élet, s gondoltam itt kellene valamit kezdeni a tőkémmel, itt kellene ragadnom, mert ez olyan biztonságosnak tűnik.

Felújítattam hát az első bárt, ami hajdan valami kocsmaféleség volt, az én kezeimben viszont a kerület legmodernebb, legelegánsabb lokálja lett. Persze, jöttek az éjszakai élet alakjai. Nők, szélhámosok, számos olyan szerzet, aki mássága miatt csak itt érezte magát jól. Transzvesztiták, homoszexuálisok, szerencsejátékosok, lehet itt sorolni a példákat, de minek? Megfértek nálam.

Mi a vonzó ebben? Nem ez a lényeg. Tudja maga mi a különbség a nappal meg az éjszaka között? Nem! Ne a csajozós történeteire gondoljon! Abból lesz még elég! Ne! Nem az ivászat, nem! Mi az alapvető különbség? Nem is egy ilyen létezik!

Az egyik, olyan emberekkel találkozik, akiket napközben észre sem vesz, áll utánuk a sorban, tolakodik velük fel a metróra, nincs rajtuk semmi különleges. Ők azonban éjszaka felöltik magukra azt, akik igazából, akik valójában ők. Felkerül a smink a nőre, aki a testét árulja, ugyanúgy a férfira, aki hajtja a nőt, vagy szintén az utcán áll, s dolga végeztével megiszik nálam egy koktélt. Nálam go- go táncosok is vannak, mindkét nem táncol a színpadon. Persze! Hozzám nemcsak férfiak járnak!

Éjszaka valahogy minden tisztábbá, egyszerűbbé válik. Nincsenek azok az a zajok, amelyek feldarabolják a nappalokat. A sötétnek egészen más hangjai vannak, egészen más hatást gyakorolnak az emberre. Éjjel mindenki nyitottabb, mert szabadabbnak érzi magát, mert könnyebben megmutathatja, ki is ő valójában, vagy épp ellenkezőleg, rejtőzhet. Nem süt a szemükbe nap, nincsenek időbeli korlátok, mint a fényben. Nem kell beosztani a tennivalókat, folyhat minden a maga sodrásában egészen reggelig. Ezért több a szex, több a lopás, a verekedés, az ital, a nevetés, a mámor éjszaka, mint nappal. Nekem elhiheti, elég időm volt megtapasztalni.

Tudja, nem akarattal tettem, valahogy így alakult. Én magam észre sem vettem, hiányzom a nappalaimból. Mindent éjjel tárgyaltam, akkor lehetett találkozni azokkal az emberekkel, akik segítettek elindítani az új életemet. Mintha csak várt volna engem egy megüresedett hely az éjszakában, annyira gördülékenyen, simán haladt minden. Hónapok múlva még két bárt nyitottam meg. Azt sem tudom, hogy alakult az, én mindenhol ott voltam, ahol kellett. Engem nem kerestek az alkalmazottak telefonon, hogy azonnal menjek, mert baj van. Mindig ott voltam, ha fennakadás történt. Már az első perctől értettem a nyelvét annak a társasságnak, akit be tudott fogadni az én három helységem. Pedig a legszélesebb vendégkörrel rendelkezem, talán a legnagyobbal a városban. Igen, ma már hetet működtetek. Lehetne még nyitni, még markolni, de nekem ennyi elég, ezt átlátom. És élvezem. Nem dolgozom, inkább beépültem a számomra fenntartott helyre.

Mikor tudatosult bennem, hogy nincs nappal? Mikor néhány hónap múlva felhívott az, aki miatt becsaptam egy ajtót, aki miatt elindultam az éjszakába. Hajnali kettőkor csörgött a telefonom, mert látni akart, másnap reggel nyolckor találkozni akart velem. Néhány pillanatra csend lett a vonalban, mert rádöbbentem, én nem tudok nyolc órakor ott lenni sehol. Én már hónapok óta nem tudok lenni sehol reggel, vagy délben, sem délután, mert én akkor alszom. Én csak este tudok lenni, vagy éjszaka, talán hajnalban. Azt hitte, hárítok, pedig nem. Eljött hát este.

Ültem a pultomnál, beszélgettem egy éppen a börtönből szabadulóval, másik oldalamon egy éjszakai lány, mikor belépett a nő. Ki más miatt csapkodtam volna ajtót? Jajj, ne amatőrködje el, amit eddig olyan szépen felépített! 

Én már a belépéskor láttam, ez nem az ő helye, ő talán hajnali kettőig fogja itt jól érezni magát, aztán megijed ezektől az emberektől.

Nem tette jól, hogy eljött. Meglátta, mi történt velem, s azt hitte, én éppen lecsúszom miatta a lejtőn, azt hitte kárt okozott. Nem. Ő választott egy utat, amiben én nem voltam benne, nem látott engem. Nekem kellett találnom egy másikat, különben belezavarodom a hiányába. És engem itt befogadtak, sőt, elfogadtak, utat engedtek nekem. Ők megtették azt névtelenül, ismeretlenül, amit a nő nem.

Drága fiam, engem azok akkor megmentettek. Hogy lehet megmenteni? Mitől? Látja, még nem élt sokat! Nem valamitől, vagy valakitől kell megmenteni egy embert, hanem önmagától!

Tudja, én életemben először találtam egy párt. Igen, maga most szerelmes? Minden szép? És jó is? Akkor az el fog múlni! Legyen nyugodt, el fog! Komolyan, legyen nyugodt! Ahol maga mindent szépnek és jónak lát, az nincs is, az a lila köd! De, ahol maga már az elején látja a másik hibáját, de az még úgy is jó, az még elnézhető, még a saját hülyeségén felül is tolerálható, az nem múlik el, az ottmarad. Meddig? Ottmarad.

Az a nő párkapcsolatban élt, ami kihűlt, elcsendesült, mert ott is minden szép és jó volt az elején. Mi nem terveztünk egymásba kapaszkodást, az csak úgy létrejött. Éppen olyan egyértelműen, mint az éjszakai életem. Olyan egyértelműen illeszkedett egybe kettőnk élete, mintha csak arra várt volna, összeillesszék. Nem vagyok romantikus! Higgye el, ez realizmus, még mindig. Itt nem hazudtunk egymásnak nagyokat, nem röpködtek a hamis szavak, itt csak összeillesztés volt. Én pedig teljes mellszélességgel beleléptem, beleszövődtem ebbe az egészbe. Nem! Ne adjon ennek nevet! Nem kell mindent címkézni! De majd erre is rájön. Csak idő, és rájön.

Tudja, egy kapcsolatban, hol az egyik, hol a másik szeret jobban. Nem tanultam pszichológiát, nem elemeztem soha magam, de látom. Nézzen körül, s maga is látni fogja, ez így van. Aztán persze hullámoznak ezek az erők, mert, ha néhány évig, hónmapig, percig az egyik ragaszkodik jobban, aztán jön a másik. Váltják egymást. Akkor én fogtam őt szorosabban, s valamiért, előre nem tervezetten kibukott belőlem, mi lesz velünk. Ő nem lépett a kapcsolatból, csak voltunk egymásnak. Mi lesz? És tudja, nem mondta meg. Nem tudta, nem akarta, gyáva volt? Nem kell címke. Nem látta. Máig sem értem, honnan jött elő az a mondat, hogyan tovább? Talán azért kellett, mert nem csupán órákra akartam, nem csupán ellopott időkre. Valóban nem tudom. Minden kocka összeillett, s valahogy azt éreztem, megtörtem ezzel a kérdéssel azt a harmóniát, azt a csendet, ami kialakult. Érti maga ezt?

Tudja, elindult valami, amit én megtörtem, s ő csak ezt válaszolhatta. Honnan lépett ki, melyik takarásból ez a kérdés? Kilépett. Maradt egy kép, egy szépen összeállított, éppen egymásba illeszkedő kapocs, ami megdermedt, mert megdermesztette a kérdés.

Mit csináltam? Fiam,én akkor világéletemben először olyat tettem, amit azóta, s azelőtt se soha. Fiam, én romantikus lettem néhány pillanatra. Ne mosolyogjon! Maga csak figyeljen. Ha már elkezdte egy jó kérdéssel, akkor ne baltázza el!

Álltunk egymással szemben, már az előszobában, mert az élettársa egy óra múlva jött haza, s nekem mennem kellett. Elhangzott a kérdés, elhangzott a válasz. Álltunk. Mennyi idő lehetett? Nem számít. Mivel hirtelen jött a kérdésem, s azonnal jött rá a felelet, állt a levegő. Nem számítottam semmire, csak azt éreztem, valami kiszaladt belőlem. Elszökött, s csak az a kép maradt, a kettőnk képe. Ez már a romantika? Nem, fiam, ez még nem az. A romantika az, én szorosan átöleltem, majd összetörtem, s azt mondtam neki: Ez voltál nekem.

Nem érti, ugye? Hogy is értené? Ölelt már meg valakit úgy, majd kiszakadt a szíve? Ölelt már magához valakit úgy, abban minden benne volt, amit a másik jelent? Majd fog! Persze, hogy fog! Persze.

Nekiadtam annak a nőnek valamit, amit másnak nem adhattam. A legfájóbb az, ő is ezt adta.

Lejött akkor hozzám, de én már nem akartam, én már futni szerettem volna messze tőle.

Egyszer- kétszer még ráeszméltem, nem láttam a napot. Például? Amikor lejárt mindenféle hivatalos papírom. De megoldottam. Az éjszakában megfordulnak mindenféle emberek. Jöttek hivatalnokok is, aki kaptak olyan szolgáltatásokat a törzsvendégeimtől, hogy segítettek nekem, ha kellett.

Talán két éve élhettem így, mikor az egyik női ruhába bújt férfi megkérdezte, miért nem vagyok én lebarnulva, mindjárt vége a nyárnak. Kiderült, nem láttam a napot egy jó ideje. Szállt szájról- szájra a hír, micsoda egy alak vagyok én. Igen, akkor bukkant elő az első újságíró, s aztán sorban mind.

Hét helységet üzemeltetek, mindet az éjszakában, s mindez rengeteg munkával jár, rengeteg szórakozással. Nem kell nekem a nap. Nekem csak arra kell, alhassak. Látni, azért látom olykor- olykor, mikor baktatok hazafelé hajnalban, ha éppen elérem a napfelkeltét. Csupán ennyit. Tizenkét éve.

Mi lett a nővel? Nincs hírem róla, nem kerestük egymást. Nekem éppen elég az éjszakáimat számolni.

Elpocsékoltuk? Mit? Elpocsékoltuk, amik voltunk?

Látja, ezt jól mondja. Ezt úgy érzem, jól mondta. Kaptunk valamit, ami nagyon ritka.  Ajándékot? Meglehet. Nem vigyáztunk rá.

Milyen szomorú ezt kimondani így, fiam.

Ne keserítsen ezzel el.  Jöjjön, meghívom egy italra! Vörös bort kér? Igyunk inkább töményet!

Jól van, legyen, ahogy akarja! Maga a vendég: Koccintsunk a jövőre!

  

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu