Kultur

Álomfejtő

Nézze, mielőtt bármibe is belekezdenék, leszögezem, én akartam eljönni magához.
Csak azért mondom, mert valamelyest érthető a mai világban, ha az emberek viszolyognak a magafajtától! Jajj, bocsásson meg! Nem úgy értettem! Vagyis úgy értettem, csak mégse! Jó, jó, igyekszem nem belezavarodni az amúgy is zavart állapotomba.

Igen, én már megjártam a kórház pszichológusát, de mivel annyira régi és komoly, s legfőképpen szakmai a kapcsolatunk, ő ajánlotta magát, mint a város egyik legjobb doktorát. Ó mondta, hogy: Bella, menj el hozzá, ő a legjobb lélekdoki, akit ismerek, biztos tud segíteni!

Nem, dehogy hívnak Bellának! Vagyis a munkahelyen így hívnak, de valójában nem. Nyugodtan, szólítson így, megszoktam. Az egyik betegem suttogta a hátam mögött, jön a Debella. Meghallottam, pedig igyekezett halkan mondani. De tudja, a mi osztályunkon a légyzümmögést is meg lehet hallani, de az az ember még csak két napja lehetett nálunk, ezt még nem tapasztalhatta meg. Nos, hátrafordultam. Nem vágtam semmilyen képet, sem morcosat, sem sértődöttet, azt, én soha nem szoktam. Minek? Mindkettő merő időpocsékolás! Nem veszem én annyira komolyan magam! A munkámat, azt igen, de magamat soha. Nos, ránéztem az összeaszott testű öregre, aki azonnal bocsánatot kért. De mondom, én nem vagyok éppen sértődős természet, leültem hát mellé az ágyára. Elméláztam, s közöltem is vele, mire jutottam. Valójában, tényleg debella vagyok. Láthatja maga is, soha nem voltam egy nádszál termet, mióta világ a világ. De engem ez soha nem zavart. Találtam férjet is, van két, már felnőtt lányom, három unokám, így is kellettem egy férfinak. Nem csináltam ebből soha problémát. Szóval, ültem az ember mellett, s arra a következtetésre jutottam, én debella vagyok, meglehetősen. Mondtam neki, hívhat így, nem baj, nekem úgysem volt még becenevem. A bácsika talán szégyellte magát, pedig semmi szükség nem volt arra, talán átgondolta, de megfogta a kezem, s mondta, akkor legyek inkább Bella. Nos, ez valamikor húsz éve történhetett, s azóta így maradtam, ezzel a névvel a nyakamon.

A bácsika? Ó, ő nem sokkal a történtek után meghalt. Persze, ez a mi kórtermeinkben természetes, hozzánk már csak elbúcsúzni jönnek a világtól, mi vagyunk az utolsó állomás. Mi.

Nézze, én már 35 évet eltöltöttem ott, én már nem is vágyom máshova, nekem ott jó. Kicsit furcsálltam is, hogy sorra távoznak a kollégák, nem maradt mellettem csak két másik nővér, mert nem bírják idegekkel, megrokkantja őket az a sok elesett, megfáradt ember. Csak mi, hárman maradtunk ott immáron évtizedek óta. A másik kettő már eleget előfordult pszichológusnál, mert bár odabent tartják magukat, olykor- olykor előfordul, hogy megviseli őket valamelyik betegünk halála. Velem ilyen soha nem történt. Nem tudom az okát. Talán, mert egy egyszerű paraszt családból származom, ahol hatan voltunk testvérek, s én születtem ötödiknek. Nem tudom. Talán, mert olyan természetesen történtek a halálesetek, olyan helyénvalóan, egyet- kettőt leszámítva, ahol váratlanul következett be a tragédia. Valóban nem tudom. Én már kisgyerekként számos temetésen részt vettem, szép, alt hangom volt, beállítottak a búcsúztató szertartáson a sír mellé énekelni. Láttam siratóasszonyokat, láttam egyik nap még élő, másik nap már felkötött állú embereket, és én nem sírtam. De a szüleim sem, a testvérek sem. Mi sokat beszélgettünk a halálról, a születésről, mindez valahogy természetes, ha menni kell, akkor aztán tehet bármit az ember, így is, úgy is megtörténik. Jobb abba belenyugodni, hagyni a távozót elmenni, inkább segíteni az útjában, mint meggátolni.

Pályaválasztásnál én már szilárdan hittem, ápolónő leszek, ott szeretnék lenni az emberi élet más állomásainál is, ott dolgozni, ahol még nincs vége, ahol még lehet segíteni. De másképp történt, mert nem fértem be az osztályra, ahová kértem magam. Így kerültem ide, több évtizede.

Valahogy azt érzem, gyerekkorom óta a végső állomásnál a helyem, mert az nem lehet puszta véletlen, hogy sehol máshol nem akadt hely, csak éppen itt. Ugye, igazam van?

Már az elején ösztönösen éreztem, itt nem szabad kötődni, itt csak elengedni kell, utat hagyni a szép elmenetelhez. Ezért is nem sértődtem meg a Debellán sem, mert én mindent megengedek nekik. De tényleg mindent!

Valamelyik kolléganő gátolta, akadályozta, rendre utasította őket. De kérdem én, mit utasítsak egy olyan emberen, aki egyik nap nem tud sem magáról, sem a világról, másik nap pedig kiabál rám mindenért? Mit tegyek azzal az emberrel, akinek tudom, s ő is tudja, csupán napjai vannak hátra? Semmit, csak hagyom, csak tiszteletben tartom a döntéseit, az érzéseit, a tusáját, s amennyire lehet támaszt nyújtok abban.

Persze, nem kerültem hozzájuk közel, de mindig ott voltam, ha kellett, meghallgattam, megfogtam a kezét, akár énekeltem is, sőt, egyik alkalommal még felolvasást is tartottam egy pornográf témájú könyvből. Meg fog lepődni! Nénikének kellett olvasnom belőle!

De nemcsak a betegeket segítjük, hanem a hozzátartozókat is. Nem is tudom, kinek a nehezebb? Szerintem annak, aki itt marad. Nem magamról beszélek, elmondtam, én mit is vallok erről. Az eltávozottak rokonairól, barátairól, ismerőseiről beszélek. Igen.

Hányat láttam az utolsó órákból, percekből? Sejtésem sincs, nem számoltam soha, nem vezettem róla nyilvántartást, csak amit megkövetel tőlem a kórház. Nekem ez munka, amit szeretek. Talán nem is munka, sokkal inkább hivatás, így az igaz, ha így említem, mint hivatásomat. Igen.

Miért is jöttem akkor ide? Álmok miatt. Hónapok óta vissza- visszatérő álmok miatt. Nem rémálmok, mégis felzaklatnak. Nem értem az okát, miért maradt bennem nyoma, annak a lánynak?

Igen, hónapokkal ezelőtt az a lány, saját akaratán kívül beépült az elmémbe, s nem tudott onnan eltűnni. Velem maradt a története. Pedig élettörténeteim is vannak, egyik hihetetlenebb, mint a másik, mégis a lányé maradt itt.

Tudja, én sokat gondolkoztam akkor is, azóta is azon a néhány napon, amit nem tettem mással még, talán azért. De ez is csak talán.

Nem mondom el a nevét, legyen ő a lány.

A lány, akit tolószékben toltak be az osztályunkra. Éppen léptem ki a nővérszobából, mikor gurult velem szemben a folyosó végén ez a bájos lányka, éppen annyi idősen, mint az én kisebbik lányom. Oldalra hajtva a feje, vállára omlik hosszú, fekete haja, s mosolyog. Siettem a kocsit tolóhoz, érdeklődtem, nem tévesztette- e el az osztályt, mi csak haldoklókat fogadunk. Halkan suttogtam, de mondtam, nálunk mindent hallani. A lány csak mosolygott, miközben a kollégám biccentett a fejével, nem tévedett, itt a helye a hosszú hajúnak. Bevitettem egy üres, kétágyas kórterembe, még volt ereje átmászni az ágyra, de csak mászott, lépni nem tudott.

Én ennyire vékony lányt még nem láttam, öreg testet igen, de fiatalt még nem. 36 évesét. Miért hívom lánynak? Nem tudom. Igen, már felnőtt nő volt, igen. Baj, hogy lánynak hívom? Mintha a lányom lett volna? Igen, az is lehetett volna, akár.

Lefeküdt az ágyra, én magamhoz vettem a papírjait, s eltűntem a saját vackomban, a nővérek vackában.

Tudja, mit csinált az a lány? Csupa hiány a szervezete, hiányzott a vas, a B vitamin, a magnézium, a minden. Nem evett hetek óta, napi egy deci vizet ivott, s ennyi. Érti maga ezt? Mintha egy öngyilkos került volna hozzám. Nem is mintha, sokkal inkább valójában. Nem evett! Vitték pszichológushoz, belgyógyászatra, gasztroenterológiára, végigjárta a kórházat, de nem. Ő nem evett továbbra sem. Érti? Én találkoztam hirtelen tragédiával, amit egy az ember számára előre megtervezhetetlen külső tényező okozott, találkoztam a betegség, az öregség emberi testet fölfaló erejével, de ilyennel nem. Mit éreztem?

Felháborodtam, legszívesebben pofon csaptam volna azt a mosolygó fejet! Hogy tehet ilyet?

Tudja, engem a munkám során még soha nem láttak kiabálni, dühöngeni, de én akkor kirontottam a szobámból, feltéptem az ő ajtaját, s ha nem ott vagyunk, ahol, biztos kirántom az ágyból, s addig rázom, amíg észhez nem tér. Meglátta, hogy éppen dühöngeni készülök, s intett a kezével, menjek közelebb. Tudja mit súgott nekem? Hihetetlen, mit súgott! Ne haragudjak rá, nem szabad a döntése miatt dühöngeni. Legyek már én az egyetlen kivétel, aki nem haragszik, nem veti meg, nem akarja megváltoztatni a történéseket. Legyek én a kivétel.

Ezt mondta halkan a fülembe. Mi tettem? Mit tehettem? Meglepődtem! Persze. Meglepődtem magamon, amit tettem, ahogy cselekedtem, s rajta.

Infúziót adtunk neki, valamit egyen, ha máshogy nem, legalább így.

Pár napig igyekeztem elkerülni, aztán egyik alkalommal láttam, megy ki a szobájából egy fiatal férfi, megállítottam. A férje volt, ömlöttek belőle a tehetetlenség szavai, az értetlenség, a hogyan tovább. Ő sem értette ezt az egészet. Beszélgetett vele a felesége, kedvesen, ha éppen ébren volt, mert a gyengesége miatt javarészt aludt, de magyarázatot nem adott arra, miért teszi azt, amit tesz.

Fortyogtam magamban, micsoda egy önző nőszemély ez! Itt ez a szép fiatalember, s itt van ő, minek ez a cirkusz?

Éjszakás műszakomat töltöttem, vittem neki az infúziót, azt hittem alszik. Motyogtam magamban, hogy tessék, itt a sok beteg, elöregedett test, akik közül sokan még mindig teljes erejükkel kapaszkodnának az életbe, csak az az erő már oly kevés, semmi értelme az egésznek. Hacsak nem az, hogy az élet, az valami csodálatos dolog számukra, amiért küzdeni kell,, még így utolsó erejükkel is. És tessék! Az ő teste hiába küzdene, nem hagyja, eldobja. Felháborító! Ez maga az öngyilkosság.  Megijedtem, mikor megszólalt, tényleg nem számítottam arra, ébren van.  Kérte, üljek le mellé. Mintha egy csontváz mellé ültem volna, melynek száraz már a bőre, az ajka, talán csak az a nagy, barna szeme jelzi, még él.

Úgy kezdett bele a jelen történetébe, mintha nekem tudnom kellett volna az előzményeket. Megesik nálunk az ilyen, hogy kiragadnak a múltból, a jelenből, vagy egy meg nem történt eseményből egy részletet, s mesélik. Azt én megérzem, hogy hová kell elhelyezni a hallottakat, s ez a lány a jelenről mesélt.

Mit? Kórházban fekszik a férfi, pontosan elmondta, melyik kórházban, melyik osztályon, csak a kórtermet nem tudta. Ő nem mehetett oda. Nem mehetett, mert ezt is csak megtudta valakitől, nem a férfi mondta el,  Ki a férfi? A férfi a párja. De hát férjnél van! Nem számít, a férfi a párja. A férfi, akiben évekkel ezelőtt megtalált valamit, amit más nem is hiszi, hogy létezik, annyira nyilvánvaló, hogy szinte hihetetlen. Ő megtalálta a párját, ők egymásra találtak. Nem éltek együtt, mert nem vált el egyikük sem. Miért? Vártak arra, a sors fordítsa úgy a vitorlákat, ne ők hozzák a döntést, hanem a körülöttük lévő emberek, helyzetek. A lány mindig félt attól, mi lesz, ha akadályoztatva lesz, ha bármi történik, ha olyan történik, ők nem láthatják egymást, nem lehetnek ott a másik mellett,  mikor baj van, mikor elesettség van. Megtörtént. Miért került a férfi kórházba? Nem tudta meg, nem lehetett megtudni kitől. Hetekig nincs telefonhívás, nincs találkozás, zárlat.

Aztán kapja a hírt a közös ismerőstől, kómában tartják a férfit, a párt, a másikat.

Kiült a lány a kertjükbe, meséli, sütött a nap, feküdt mellette a megkezdett könyv, s érezte, mintha beleköltözne egy nagyon rossz érzés. Nagyon rossz, olyan embert felmarcangoló. Ő szeretett élni, emberek között mozogni, moziba járni, enni, nevetni. Szeretett. Ő évekkel ezelőtt felkészült olyan lehetőségekre, melyek érhetik ebben a kapcsolatban. Fel akart készülni, mert mi van, ha a férfi nem veszi ezt az egészet olyan komolyan, mint ő, mi van, ha komolyabban veszi, mi van, ha csak a nagy szavakat használja, miközben gyáva, mi van, ha a lánnyal lesz baj, a  „mi van, ha” számtalan lehetőségei. Felkészült mindenre, csak erre nem. Kutatott a fejében a számtalan variáció között, de ezt nem találta. Ezt nem.  Azóta nem eszik.

Nem akar meghalni, nem akar élni, nem akar semmit. Nem mondhatja el a férjének, nem is tudja, nem is érzi fontosnak, nem akar fájdalmat okozni, legalábbis ekkorát nem.

Nem tudja, mit akar, de valójában teljes egészében tudja, mit akar. Érti? Mert én értettem. Én megértettem.

Megígértem neki, megtudom, mi van a férfival. Kérte, ne tegyem. Tudta, nincs visszaút sem a párjának, sem neki. Azt mondta, tudja.

Azt hiszi, kitalálom az egészet? Pedig nem! Jó, csak ne rázza a fejét, mert azt hiszem, hitetlenkedik.

Mert én megnéztem, én utánanéztem a férfinak. Valóban feküdt egy férfi mélyaltatásban, ott, ahol a lány mondta. Csak feküdt. A lány, mintha a gyerekem lett volna, a férfi, mintha a férjem. Igen, sokkal idősebb lehetett, mint a hosszú hajú. Nem kérdeztem meg, mi történt vele, csak azt, van- e remény. Talán két napja van hátra. Jártak hozzá közeli, távoli rokonok, akkor is éppen jöttek ki tőle, mikor bementem megnézni az arcát. És tudja, én még olyat nem láttam. Mondtam otthon a férjemnek is, aki azt állítja, most jött ki rajtam a stressz, ami a munkámmal jár. Nincs igaza. Ő nem látta, én láttam.

Az a férfi mosolygott, éppen úgy, mint a lány. Éppen úgy. Mert én visszamentem az én osztályomra, hogy beszéljek a lánnyal, hazudjak neki valamit a párjáról, hátha visszacsalogathatom az életbe, de elkéstem.

Tudja, már nem tudtuk felébreszteni. Hova lett? Mosolygott, mint a férfi. Feküdtek mindketten, s vagy egymáson mosolyogtak, vagy a világon, vagy csak beszélgettek ott, ahol mi még nem tudunk? Nem tudom.

Csak ne nézzen hülyének! Mert a családom, már csak csóválja a fejét rajtam.

A lány délelőtt 11 órakor ment el, a férfi délután egy órakor, ugyanazon nap. Érti?

És én álmodom az alvó, mosolygó lánnyal, és én várom, hogy kinyissa a szemét, legyen rajta ismét hús, meg háj, meg erő, meg élet. De az a lány csak fekszik, meg mosolyog, és nem mozdul, hiába rimánkodok neki! Nem mozdul!

Segítsen nekem megmozdítani! Segítsen nekem ebben, ha tud. Felébreszteni.

 

Illés Adrienn



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu