Kultur

Találkozás (14)

Tudom, tudom! Iszonyatosan nézek ki! Tudom! Ezt hallgatom Enikőtől minden áldott nap.

Szóval tőled ezt már nem is szeretném hallani, ha ez megoldható. Ezt hívják vérben forgó szemnek? Nincs sem időm, sem energiám orvoshoz menni. El vagyok foglalva Dénes hozadékával. Ennyi csupán. Felmorzsolja az idegeimet, az energiatartalékaimat, mindent.  Egész nap fáradt vagyok, csak akkor szedem össze magam, mikor Erzsébettel vagyok. Ő nem láthatja, hogy anya gyenge, mert lemeríti az emberi butaság. Tudom, az én hibám, hogy hagyom magam, de most nem vagyok képes másra, csak arra, hogy hagyom magam. Majd csak összeszedem magam.

Egyébként nem csak csúnya, de fáj is.  Olyan, mint egy belülről növekvő pattanás, ami nyomja a szemem. Komolyan mondom, néha megtörténik reggelente, alig bírom kinyitni tőle a szemem, mintha összeragasztaná a szemhéjakat. Jó! Elmegyek orvoshoz, csak legyen már erőm túllépni a szétköltözés hercehurcáin.

Nem hagynak békén! Dénes anyja állandóan hívogat, és sajnos nem tudom megváltoztatni a telefonszámom, mert mindenki ezt ismeri, évek óta ezzt a számot használom. Hívogat, mert tönkretettem a fia életét, aki végre- valahára elköltözött tőle, de azóta csak csúszik, csúszik lefelé a lejtőn. Ennek van is valóságalapja, mert gyermekem apja összeköltözött egy  már számtalan elvonókúrán részt vett nővel, aki állítólag teljesen józannak volt érdemesítve, mindaddig, amíg össze nem keveredtek Dénessel. Azóta nincs józanság, s megtörténik, hogy munka sincs, napokig. Isznak, kiabálnak, veszekednek, hangosan szeretkeznek, visszhangzik tőlük az egész ház. Az egyik ott lakó mesélte, hogy számtalanszor kihívták hozzájuk a rendőrséget, de nem tudnak velük mit csinálni, mert semmi komoly nem történik közöttük, csupán a csendháborítás. Dénes csúszik. Megtörténik, hogy ő hív fel, természetesen az éjszaka közepén, természetesen ittasan. Miért? Szerelmet vall, szidja Julit, aki gondolom a nő lehet, s aztán kinyomja a telefont. A legtöbb esetben meg sem tudok szólalni, mert csak mondja, mondja, s amint vége a közlendőjének, megszakad a vonal.

Tettem már olyat, nem hagytam bekapcsolva a telefont, akkor reggel láttam, 45 nem fogadott hívásom van tőle. 45!!!

Az anyja ugyanezt csinálja, csak ő szüneteket tart, mintegy várva, mit reagálok a mocskos, alpári szövegéhez. De mit reagáljak? Voltam a rendőrségen, lehetne talán kezdeni ezzel a zaklatással valamit, de nem bíztató a kimenetele, talán nem is lenne vége. Így talán lesz. Talán befejezik egyszer. Végre.

De ne beszéljünk erről! Beszélek másról, szebb dolgokról. A lányom már bölcsödébe jár, bár kellett hozzá egy kis ismerősi hátszél, s így elég hamar el tudtam helyezni. Nagyon szeret járni, s őt is szeretik, babusgatják. Minél előbb vissza kell mennem dolgozni, s nem akartam az utolsó pillanatra hagyni a beszoktatását. Már két hónapja jár, s egy kis orrfolyáson kívül semmi komoly betegséget nem kapott el. Már bejelentkeztem a főnökömnél is, s úgy néz ki, amint kezdeni szeretnék, kezdhetek is, mert a pozíciómra nem tudtak felvenni senkit, addig a közvetlen felettesem látta el a feladatomat. Tudod! Vele nem éppen jó a viszonyom.  Szóval, várnak vissza, nem leszek munka nélkül. Na, ez az egyik jó hír.

A másik jó hír, hogy van vevője a lakásomnak, már foglalót is fizetett, két hónap múlva teljesen övé a lakás. Én kifizetem a hitelt, a maradék pénzzel pedig keresem az újat, az új lehetőséget, az új életemet. Remek!

Enikő éppen nem örül neki, igyekszik meggyőzni arról, maradjunk nála, de én menni akarok, én sajátot akarok.

Egyébként is teljesen komollyá vált Fervel a kapcsolatuk. Olyan jó látni a testvéremet, hogy nem iszik, boldog, kiegyensúlyozott. Ezt köszönheti nekünk, köszönheti ennek a férfinak, de azt hiszem, legfőképpen magának.

Mit is mondjak még?

Megkerestem a taxist, megköszönni a segítséget, s kifizetni a fuvart. Nem fogadta el a pénzt, mondta, üljünk be egy kávéra , beszélgetni. Dehogy ültem be vele! Ne butáskodj már!

Én nem akarok attól a férfitől semmit, egyáltalán semmiféle férfitól sem akarok semmit. Nem is értem, hogy gondolta ezt. Kiszolgáltatott helyzetben voltam, amiben ő tényleg remekül helytállt, de nekem  miért kéne ezt bármivel is viszonoznom, azonkívül, hogy kifizetem, amit akkor eszembe se jutott? Nem értem. Ezzel mindent elrontott, ezzel még jobban megerősítette bennem, nekem nem kell senki. Nem kell férfi.

Most fel is dühítettem magam rajta. Csak most gondolok bele, mennyire szemtelen volt. Akkor csak annyit mondtam, szerintem nincs nekünk, mit megbeszélni, csak fogadja el a pénzt. Mit csinált? Mit is? Mosolygott. Nem! Nem vonzó! Inkább átlagosnak mondanám, egyszerűnek. Persze ez nem baj, csak értehetetlen a viselkedése. Mindegy!

Nem kell kapcsolat!

Enikő viszont ezt is erőlteti. Mindenáron szeretne összeismertetni valami grafikussal, aki az ügyfele volt néhány hónapja, s akivel én is találkoztam. Mesélte a nővérem, hogy valamiért beszaladtunk hozzá, az irodájába Erzsébettel, s nála volt a férfi, mert ha arrafelé van dolga, felkeresi. Nagyon sokat segített neki, nagyon hálás neki, s valamiféle barátság szövődött közöttük. A férfi azóta mindig kérdez felőlem. Hogy hívják? János, de őt csak Janózni lehet.  Nem érdekel. Nem is érdekel a neve. Nem emlékszem rá, tehát nem lehetett valami fergeteges hatással rám a vele való első találkozás, pedig állítólag még beszéltünk is pár szót.  Nem érdekel!

Amúgy meg idősebb nálam. Enikőnél is jóval idősebb, akkor nálam meg pláne! Nem érdekel hány évvel! Hagyjuk már ezt a témát!

Nem kell férfi.

Nekem most csend kell, amiben nincs telefoncsörgés, nincs összeragadt szemhéj, csak a gyerekem. Csak ő kell.  Csak a vele egyre szorosabbá váló kapcsolat kell.  Ha férfi volt, az nem sikerült, abból nem sült ki jó.

Jó! A lányomon kívül semmi jó!

Hogy lehet valaki Janó?

Fáj a szemem. Nagyon megfájdult. Ahogy a lányom mondaná: A manóba!

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu