Kultur

Találkozások (13)

Elegem van Dénesből! Elegem! Belefáradtam ebbe az egész hercehurcába!

Annyira elegem van belőle! De ha jobban átgondolom, valójában magamból van elegem, mert ezt az egészet én okoztam, a saját ostoba esetlenségem ennek az egész felkavarodásnak az oka. Elfáradtam.



Ha nem lenne Enikő, nem is tudom, bírnám-e a tárgyalásokat, az állandó négyszemközti beszélgetéseket.

Igen, mert egyrészt folyik a tárgyalás, zajlik a per. Pontosabban: zajlana, mert Dénes nem jött el eddig. Nos, ezért én mentem el a feletteséhez, hogy átbeszéljem vele. A főnöke tudott mindenről, már hogyisne tudott volna.  Kapott Dénes fegyelmit, de nem rúgták ki, még. Ittasan nem járt be dolgozni, legalábbis nem vették észre, viszont a súlyos bántalmazás okán behívatták, s kapta a büntetést. Ennyi történt. Én elmeséltem a felettesnek, hogy éppen szeretném kitenni a lakásomból gyermekem apját, de ő nem hajlandó megjelenni a tárgyaláson. Ezt viszont nem tudta, s nézett rám nagy szemekkel az irodaasztal mögül.

Közölte, természetesen segít, mondjam meg, mikor esedékes a következő megjelenése, s ő intézkedni fog, hogy ott is legyen. Felírta a naptárába a dátumot, s minden úgy történt, ahogy ígérte. Dénes megjelent.

De ne gondolj semmi jóra! Mert amint bejött, ki is vezettették, alig bírt menni, csak amolyan támolygás féle volt. Délelőtt 9 óra és ő már nem tud a körülötte lévő világról.

Mentem ismét a főnökéhez, segítsen, haladjon már az ügy. Mindent megígért, s valóban, a legközelebbire józanon érkezett Dénes.

De nem úgy beszélt, mint aki józan! Mert előadta ismét, neki mennyire fontos a családja, legfőképpen én, aztán hallhattunk az alkarom véletlen, baleset folytán való eltöréséről, hiszen ő ilyet soha nem tenne velem. Tartott mindez legalább negyedórán át, mikor is a bíró leállította a szófolyamot, s elővette a véletlen baleset papírjait. Sokszori újragipszelés, kötözések, gyógytorna, s a maradandó károsodás. Igen, van maradandó károsodás. A bal karom gyűrűsujját nem tudom mozgatni már soha. Látod? Őrület! Éppen a gyűrűsujj! Szerencsére nem annyira feltűnő! Hiába próbálkozott az orvos mindennel, hiába. Így marad. Magyaráztak az idegről, az inakról, mindenről, de ez engem nem is érdekel. Így marad, mindegy miért, így, és ez a lényeg. Így.

Dénes állt egy ideig megkövülten, előbb, mert megszakították a monológját, aztán mert talán felfogta, mekkora kárt okozott az állítólagos élete szerelmének, aki én lennék. Sírt. Ismét sírt. Szerencsére ez senkit nem érdekelt rajta kívül. A bíró rezzenéstelen arccal várta, legyen vége, s közölte, hogy a lakásból kijelentkezik, s távol marad az általa hőn szerette családtól. Hosszabban fejtette ki, de ez a lényeg, más nem számít itt sem. Csak a lényeg.

Úgy érzed könnyedén vettem? Pedig nem! Hetek óta nem alszom nyugodtan. Sokszor megtörtént, Enikő feküdt mellettem, mert rémálmaim voltak. Már nem is számolom, hányszor tört el a karom éjszaka! Volt, hogy ajtó törte el, volt, hogy ráléptek, vagy csak kézzel feszítették addig, amíg nem roppan. Nem is gondoltam, ennyire megvisel!

Álltam az orvossal szemben a folyosón, s közölte, hiába a sok torna, így marad az ujjam. Akkor legyintettem, hazafelé pedig folytak a könnyeim. Nem én akartam, maguktól indultak el. Saját életet élt a könnycsatorna! Vicces ugye? Dehogy vicces! Fojtom el magamban, nyomom le, de nem kéne. Csak tudod, nem akarok sírni. Nem akarok erre energiát pazarolni. Nem. Habár úgy látszik, nem tudok mindent irányítani. Akkor is folytak hazáig, ömlöttek le az arcomon, alig láttam tőlük. De nem így mentem be a lakásba, ne lássák. Odabent már én nyugtattam Enikőt, mert annyira felháborította, nem tudtak teljesen rendbe hozni. Lehetett volna rosszabb is! Nem?

Olvastam valahol, igyekezzünk nem használni a nem szót. Arra már nem emlékszem, miért, de jobb irányt adhat az életünknek, a tudatunknak, ha kizárjuk, vagy legalábbis limitáljuk a használatát. Igyekszem.

Árulom a lakást. Csomagolom össze a bútorokat, a játékokat, ruháinkat, mindent, mert a nővéremhez költöztünk. Ott nagyobb a hely, ott messzebb vagyunk, s legfőképpen nem egyedül. Várj! Mondom másképp: társaságban. Mondom, igyekszem figyelni a kis szóra! Átbeszéltük Enikővel, s amíg nem adom el a lakást, addig ez a legjobb megoldás. Megint használtam! A fene vigye el!

Már bölcsőde után kellene járnom, de tanácstalan vagyok, hol legyen az a bölcsőde, mert a lakás még nincs sehol. Sajnos, még komoly érdeklődő sem volt az enyém után. Addig hol keressem? A testvérem azt mondta, semmi baj. Akkor sincs baj, ha véglegesen ott maradunk. Tényleg jó így, együtt. Csak megismerkedett valakivel, azt hiszem egy ügyvéd, s akár komolyodhat is az ügy. Már járt fent a férfi, talán Ferencnek hívják. Talán. Nagyon szimpatikus. Rendben! Nagy a lakás, de ez eléggé érdekes felállás lenne, ha ez a Ferenc is odaköltözne! Beszélgettünk erről is a nővéremmel, de ő nyugtat. Rengeteget beszélgetünk, akár éjszakába nyúlóan. Sem a televízió nem szól, sem a rádió, letesszük Erzsébetet aludni,s uzsgyi az ő szobájába, indul az éjszaka. Mi a téma? Minden! Olyan nincs, hogy nincs téma! Az aznapunk, a múlt, a szülők, a jövő, Erzsébet, a férfiak, Ferenc, a munkája, minden.  Ez a legjobb a Dénes ügyben. A testvérem a legjobb ebben, hogy még szorosabb lett az a szál, amiről évekkel ezelőtt azt hittem, már el is tűnt. És tessék!

Ráadásul szerelmes Enikő. Ő nem látja, én látom. Honnan gondolom? Ahogy beszél arról a férfiról, ahogy mindig rátereli a szót, ha felhívja, egészen más lesz a hangja. Szerelmes. Neki is jót tett, hogy nem csupán testvérek, barátok lettünk. Ezért kell minél előbb elköltözni, ebben ne legyen már csorba. Mert a férfit még nem figyeltem meg, nem tudtam úgy, ahogy a nővérem. De Enikő nem az a plátói típus, szóval remélhetőleg viszonzott ez a vonzalom. A férfinak van saját lakása, de a szerelem közelebb, mindig egymás mellé követeli a két embert. Ebből összeköltözés lesz. És nekünk akkor már nem szabad ott lenni, mert egészségtelen lenne. Nem jó!  Megint a nem! Nem figyelek rá, amíg nálad vagyok! Nem.

Nézz ide! Valami pattanás, vagy mi a szösz nő a szememnél. Látod? Itt bent, a szemhéjamon. alul. Olyan furcsa. Ma reggel vettem észre. Éreztem, van ott valami. Ez idáig el is felejtettem, de most megint érzem. Fura.

Tudod, mit felejtettem még el? Megkeresni a taxist. Pedig tartozom neki.

Még mindig zavar ez a valami. Nagyon zavaró. Menjek el szemorvoshoz? Na jó, elmegyek egy szemorvoshoz.


Illés Adrienn
 



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu