Kultur

Egy szép történet

Nehogy félreértsetek! Szépen kérem, nehogy bárki is megbántódjon közületek! Rendben? Remélem, számíthatok rátok, kedveseim!

Nos, szépek a történeteitek, kedvesek, meghatóak, de korántsem egyediek, semmivel nem többek, mint amilyenek az enyéim. Semmivel. Kedveseim! Mindannyiunknak vannak gyermekei, születtek unokái. Nem én vagyok az egyetlen, akinek az egyik gyermeke másik kontinensen találta meg a boldogulását, sőt, nem is én élek csak egyedül, özvegyen. Ezek mind megtörténtek, vagy akár még megtörténhetnek velünk. Mind.

Igen, tudjátok róla, én két éve élek abban a hatalmas házban, magamban, s csupán azért maradtam, mert a férjem nem akarta, hogy kisebbe költözzünk, hiszen itt töltöttük el az egész életünket. Úgy gondolom, ha ő itt fejezte be földi pályafutását, akkor én is így teszem.

Azt is tudjátok, két gyermekem van. A lányom az óceán másik oldalán él, és csak kétszer látom egy évben, habár az unokákat minden nyári szünetre elrepteti hozzám, jönnek is szívesen. A fiam viszont itt maradt, minden vasárnapot nálam tölt családostól, nem kényszerből, vagy jólneveltségből, hanem mert szeretjük egymást. Mi, valahogy úgy neveltük őket, úgy alakítottuk az életünket, hogy szeressük egymást, tiszteljük a másik embert. De még ebben sem vagyok kivétel, mert itt is mindannyian arra törekedtetek. Én soha nem gondoltam volna, hogy vénasszony létemre nyugdíjas klubba fogok járni. Ne bántódjatok meg, mondtam ezt már néhányszor. De lelkem legyen rajta, szeretek hozzátok járni, Ide is a férjem hívott el, ő talált rátok, mikor már az összes kedves ismerős, barát elmenet mellőlünk. A férjem úgy gondolta, keressünk társaságot, ne zárkózzunk be a négy fal közé.

Sokan ismertétek, tudjátok, kedves, értelmes, barátkozó ember volt. Vele éltem le 55 évet az életemből. Milyen nagy idő! Mennyire hosszú idő!  Kéritek, meséljen most mindenki egy szép történetet az életéből, kitaláltátok a mai délutánunk ezzel teljen, kutakodjunk a múltunkban, keressünk benne valami szépet. 55 évben rengeteg ilyen eset van, nem is tudom, melyikkel kezdjem, hol fejezzem be. A mi életünk történeteit már hallottam a ti szátokból, a ti életetekből. Hihetetlen, mennyire egyforma tud lenni az emberi életnek néhány mozzanata. 55 év egymásra figyelésben, összeborulásban, újrakezdésben, csődben, felvirágzásban. Soroljam még? Felesleges, mert ti ugyanezt átéltétek.

Hallgattam a meséiteket, nevettem veletek, átéltem újra a sajátomat, de most nem tudok mesélni, nem jut eszembe saját.

Az jutott eszembe, hogy hányszor megdicsértetek, milyen szépen őszültem meg, nincs a hajszálak között csak fehér, hófehér.

Ugye milyen ostoba vénasszony vagyok? De ti is! Eddig eszembe se jutott, lehet szépen is őszülni! Miattatok illegetem magam a tükör előtt, mennyire szép ez a fehér hajtömeg a fejemen! Mondom, ti is ostobák vagytok, ennyire megbolondítotok engem!

Igen, a hófehér hajam. Igen, ami a ti fejeteken talán csak néhány éve, esetleg hónapja világosodik, de nekem nem. Nekem 21 éves korom óta ilyen a hajam, éppen ilyen színű, mint most.

Én a fejemen hordom a történetemet évek, évtizedek óta, amire soha nem kérdezett rá senki, ezért nem is mondtam. Tudjátok, soha senki nem kérdezte, miért ilyen fehér annak a fiatal lánykának a haja? Talán örökölte, befestette, vagy esetleg súlyos, váratlan tragédia érte, ami azonnal megváltoztatta a lelkét, az életét.

Nézzetek meg jól, mert az én szép történetem itt van, ezen a még ma is dús, fogyni nem akaró hajtömegben.

A történet nem egészen ott kezdődött, ahol kezdem, de ezt is tudnotok kell, mi volt annak a találkozásnak a kerete, Ma, szerencsére már nincs ilyen keret, nincs ilyen díszlet, mint ami akkor a világháború idején nekünk jutott.

Emlékeztek még néhányan a szirénák hangjára? Emlékeztek arra a vijjogó hangra, mely a csontunkig belénk rázta, veszély közeleg, mindenki meneküljön az óvóhelyekre. Éppen kenyeret vittem haza, mikor ismét felvisított a hangja, s futottam az első helyre, ahol elbújhattam, összesimulva, összerettegve ismeretlen emberekkel, várva, mi lesz a riasztás vége. Akkor mindennapos volt a félelem, az éberen alvás, az éhínség, de komoly baj még nem történt. Elhalt a sziréna hangja, s egészen közelről lehetett hallani a repülőgépek hangját, érezni a bombák becsapódását, melyek szőnyegformában döntötték romba szülővárosomat. Akkor mi, egymás számára ismeretlenek még ezt nem tudtuk. Mi csak éreztük, most jobban kell rettegni, mert most odafent valami történik, ami irtózatos erővel rázza meg a földet. Nem tartott sokáig, de amint elhalkultak a hangok, amint megszűnt a remegés, felmentünk a felszínre. Mire emlékszem? A legelső az a rengeteg por, hamu, füst, s az öklendezés, mert nem kaptam levegőt, míg csak a szám elé nem tettem a felsőm gallérját, valamelyest csillapítva a fuldoklást. Aztán a keret, amiről beszéltem nektek, a keret, ami megszűnt. Az a város akkor már bármelyik város lehetett volna a világból, nem voltak utcái, épületei, közvilágítása, lakói, semmi. Mindenfelől emberek alakjai tűntek fel, toporogva, meg-megcsúszva a percekkel ezelőtt összedöntött épületek romjain. Az első hangot valahonnan a föld alól hallottuk, az első hang segítségért szólt. Nem tudom, honnan vettük az erőt, ne omoljunk össze, ne fakadjunk sírva. Én azt nem tudom. Az a hang, aminek a gazdáját aztán kiszedtünk a romok alól ébresztett fel minket, hogy ne toporogjunk, hanem keressünk, kutassunk túlélők után. Megszűnt a fuldoklás, a szomjúság, az éhezés, minden. A bombázás percekig tartott, a mentés napokig. Haza nem tudtam menni, csak sejtettem, merre lehet az utcánk, de nem tudtam arra menni. Ott aludtunk a városon, álmunkban is a segítségért kiabálók hangját hallva. Három nappal a bombázás után találtak rám a szüleim és a bátyám, túlélte a családom. Tudjátok, mekkora csoda volt ez? Hogyne tudnátok! A család minden tagja megmaradt, testileg épen! Nagyon kevesen mondhatták ezt. Egész nap jártunk a törmelékekben kutatva, miközben mások folyamatosan takarították a romdarabokat, tisztították a várost. Én annyi emberi kart, lábat még nem fogtam. Igen, volt, hogy csak a kart, a testéről levált részt foghattam, mert a többit másfelé repítette, szakította a becsapódás. Nem sírtunk, csak mentünk tovább, előre, mindenki tudva, mi a feladat. Mindenki tudta.

Talán egy hete folyt a takarítás, a helyreállítás, mikor megjelent a talicskával, s néhány vizes kulaccsal egy fiú. A kulacsot körbeadogattuk, mindenki ivott előle, akinek a kezébe került. Erre még senkinek nem jutott ideje, hogy a mentőket is segíteni kell. A talicskában kenyerek lapultak, amit szintén széttördelt, jutva mindenkinek egy marékkal. Egy marék kenyér. Egy idősebb ember szólt rá, ne osztogasson, inkább segítsen. A fiú nem kiabált vissza az öregnek, odalépegetett elé a kavicsokon, tégladarabokon át. „Bácsi, ha még két napig azt fogja tenni, mint eddig, hogy nem eszik, nem iszik, akkor mintha nem is segített volna.”

Az öreg egészben bekapta a kenyérfalatot, s szedte tovább a téglát. A fiúnak igaza volt. Amint kiürült a talicskája, rakta bele, hordta el a törmeléket.

Hol az egyik vödörbe, hol a másik lavorba, hol csak kézben cipeltem el, amit a többiek, mikor mellém keveredett a fiú. Nem beszélgettünk sokat, csak mondta, rakjam nyugodtan a taligájába, majd ő elviszi. Haladtunk szépen, sorban. Hónapokig ment ez így. Hozta a vizet, a kenyeret, amit, mint aztán kiderült az édesapja sütött, aki pék. Aztán mellém állt, s dolgoztunk együtt. Itt-ott felsikoltottak, mikor emberi testre találtak a romok alatt, de én már szerencsére nem láttam ilyet. Mellénk csapódott a bátyám is, így indult el köztünk is a beszélgetés.  Meséltünk a családunkról, a jövőbeli terveinkről, ha már egyszer vége lesz ennek a helyzetnek. Ő pedig mesélt magáról. Megismertünk a romok tetején egy embert. A fiú, aki ismerte Bach összes művét, dúdolta fejből minden darabját, ismerte az ország összes hegységét, regélt nekünk erdei kalandjairól, mennyire szeretett fácánra vadászni, s miként zavarta el a nagyvadakat, csakhogy a barátai nehogy elejthessék őket. Mesélt a kenyérkészítés művészetéről, Zichy Mihály grafikáiról, s arról, amint vége lesz ennek a szörnyűségnek, több időt szentel az úszásra, mert híres úszó szeretne lenni, ő volt a legjobb a megyei csapatban, nagy reményeket fűznek hozzá.

Már épültek az új házak, mikor mi már kézen fogva sétáltunk, mikor mi már a közös jövőnket terveztük. Akkor még az a szokás járta, megkérik az apától a lánya kezét. Ez is megtörtént.

Tudjátok, kedveseim én annyira nem szerettem senki, mint azt a fiút.

Én nagyon szerettem a férjemet, a gyerekeimet, az unokáimat, de nem úgy, nem annyira.

Én ezen már sokat gondolkoztam.  Azért is történhetett így, mert a borzalom hátán született meg ez a szerelem, mert ez a fiú valahogy lényéből adódóan figyelt mindenkire akkor is. Rám is.

Mi nem tudtunk esténként elszakadni egymástól, mert amint kilépett az ajtón, már hiány maradt utána.

Éreztetek már ilyet? Valóban éreztétek, vagy csak akartátok ezt az érzést? Higgyétek el, sem én, sem ő nem akartuk ezt, pontosabban akkor senki nem akart ilyet érezni, mikor mindenhol csak azt érzed, a hiányt.

A férjembe is szerelmes voltam, de az soha nem tudott annyira elmélyülni, ennyi év alatt sem, mint ahogy lett azzá a fiúval két év alatt. 

Vége lett a világégésnek, terveztük az esküvőt, amire csak ketten megyünk el, én fehér kosztümben leszek, ő pedig sötétkék öltönyben. 

A bátyám, s még két barátja hívott minket, menjünk le a folyó partjára, annyira meleg van, olyan szépen süt a nap. Kora nyári idő, kora este, s a fiúk kitalálták, ússzanak át a víz másik partjára. A fiú nagyon jól úszott, már országos versenyre készítette az edzője, miért is ne ment volna.

Négy fiatal fiú csobbant bele a vízbe, én felálltam, lestem őket, teljesen átláttam a másik partig. A fiú nyert, hangosan éljenezték, vitte a szél a hangjukat. Kiabáltak nekem, máris indulnak vissza. Hárman jöttek vissza. Egyre hangosabban szólítottuk, azt hittük tréfál, s valahonnan kibukkan majd a feje a víz alól. Perceke teltek el, de a fiúnak nyoma veszett. Rohangáltunk a parton fel- alá, a bátyám vissza is ment a folyóba, de nem találtuk.

Futottam végig a parton. Hol a nádasban csattogva, hol a köveken, rohantam a folyó sodrásával együtt. Szaladtak utánam a többiek is, nem vártam meg őket. Én éreztem, ha meglátom őt, ők ne legyenek ott, egyedül akarok lenni, mikor előkerül.  Talán két kilométeren át folyt ez a rohanás, versenyfutás a vízzel, mikor megláttam a testét egy fűzfában megakadva. Mennyi embert láttam én, akikben már nem volt élet napok óta, belőle percekkel ezelőtt lépett ki.

Mennyi ember, kedveseim, de egy sem ő.  Úsztam, sodródva a vízzel hozzá, úgy rángattak ki vele a partra a bátyámék, mert vitt volna vele tovább az áradat. Nyomtam a mellkasát, fújtam a szájába a levegőt, ütöttem ököllel, öleltem magamhoz a testét. Én még akkor sem akartam elengedni, mikor már lement a nap, mikor már sírni sem bírtam, mert nem maradt bennem könny. 

Másnapra még csak foltokban, de a temetésére már egészen kifehéredett a hajam.

Higgyétek el, nincs nagyítva semmi, nincs benne túlzás. Nincs.

Akkor, huszonévesen kiszakadt belőlem valaki, azért megöregedtem, megtörtem, mintha a vele meg nem élt idő nyomot hagyott volna rajtam. Nem is lehetett ez másképp.

Persze a hiányt pótolta az élet, legalábbis igyekezett a kedvemben járni, de azt a fiút nem tudta. Mondom, igyekezett, de nem tudta.

Nem tehette.

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu