Kultur

Mi, hetvenesek

Vezetem saját könyvkiadó cégemet és nem vagyok normális.

Nem kell meglepődni, nem megbotránkoztatásképpen mondom, ténylegesen így gondolom. De nem csak magamról, magáról a felnőtt társadalomról vallom, látom ezt, nincs olyan, hogy normális. Felesleges keresni, vagy akár beszélni róla.

A gyerek az más, benne még van perspektíva, lehetőség a normálissá váláshoz, de mivel a nagy, a magát tökéletesnek feltüntető neveli, ne várjunk mást, csakhogy azzá válik, mint a többi felnőtt. Nem lesz normális.

Szerintem, valójában egy bizonyos kor után nem is lehet az senki. Mindenkinek van valamilyen deficitje.  Miről beszélek?

Az egyiknek mindennap kell ennie csokoládét, a másik megrögzött kézmosó, a harmadik csak kifestett képpel hajlandó az utcára lépni, más csak krumplit eszik vasárnap, vagy éppen nem töm magába húst mindenféle indok miatt.

Szerintem nem kell sorolni, ha jobban magunkba nézünk, rájövünk, ez éppen így van, nekünk is van valamink, amit más röhejesnek, banálisnak tart. A mérték a nem mindegy, mármint a 100 %- hoz közelítés mértéke.

Én például hetvenesnek gondolom magam, a baráti társaságom zöme is ez.

100 % nincs. Talán egyszer történt meg, rátaláltam valakire, aki egészen közel került hozzá, aztán kibukott, szereti, ha verik szeretkezés közben, vissza is csúszott egészen 20 %- ra. Igen, a kapcsolataimról, a hosszabb- rövidebb ideig tartó összemelegedéseimről beszélek. Megannyi százalékot lecsúszó, s megannyi nem az én pontszámomról.

Lehet mosolyogni, de ebben is hiszek, és ez még mindig belefér a hetvenbe, hogy mindenki hasonló számmal keveredhet össze, csak azzal tud hosszú, akár egész életet átölelő ideig együtt maradni, különben párhuzamos sínekre fut a történetük. Mert, mit kezdjek én egy szex közben megvert húszassal? Hogy ne aludjak el az állandóan filozofáló negyvenes mellett? A nyolcvanas, meg a kilencvenes, ami közöttünk, a magukat nagynak és okosnak hívők között már a csúcsnak számít, nos, az nekem már túl sok, vagy éppen én vagyok kevés neki. Mint a legutóbbinak is, akitől aztán meg kellett szabadulnom, ha csak nem akarom egész életemet úgy leélni, hogy nap, mint nap belém magyarázzák, mennyire fontos a napi négy órás testedzés, s ha ezt nem teszem nem is vagyok ember, vagy nő, vagy normális. Hát az tényleg nem vagyunk!

Ha jól belegondolok, s ahogy elmeséltem egy közös vacsorán a két legjobb barátomnak, akkor napi egy óra belefért volna. Annyit még az egész napos, néha már 12 órás munka után is kisajtoltam volna magamból. De tárgyalás közben mégsem súlyzózhatok!  Mondom, panaszolom én ennek a két legjobbnak, akiből az egyik fiú, a másik lány, hogy nekem ennyi elég volt. Elegem van a pontozásból, nincs már energiám arra, beleéljem magam valamibe, ami igazándiból nincs is. Igen, vannak nagy összetalálkozások, két szám egyesülése, de nekem ez sehogy sem sikerül. Nem kell erőltetni. Figyelek, koncentrálok a munkámra, menekülök a számozásból, ahogy csak lehet. A kettő nem hagyja az elhatározást érvényre juttatni, legfőképpen nem miattam, leginkább maguk miatt. Él ugyanis az egyik szorgos, dolgos családanyaként, a másik vőlegényként, s nehogy már én is kimaradjak a jóból. Hetek múlva még csak sejtem, de hónapok múlva már egészen bizonyosan tudom, nagy hiba volt megosztani velük az egyedüllétemről való nyilatkozatot. Mert nem nyugodnak. Nem! Szervezik nekem a találkozókat, mindenféle alakokkal, mindenféle helyeken, amire természetesen nem megyek el, ami miatt természetesen hétről- hétre van alkalmuk megsértődni rám. Elnézhető, ők is hetvenesek.

Négy hónappal az ominózus este után elhalkulnak, s úgy sejthető, visszavonulót fújtak, feladták, beletörődtek, velem nem boldogulnak. Mindenről beszélgetünk a szokásos heti egy találkozónkon, csak az én nem létező magánéletemről nem, s ez hatalmas megkönnyebbülés, valósággal felüdülök tőle.

Az üdülés állapota egy hétfői napon törik meg, mikor is felhív egy alak, ő az Adonisz és akkor menjen minden szépen, ma este az egyik cukrászda előtti villanyoszlopnál találkozunk. Hogy miről is van szó? Villanyoszlopos találka? Velem?  Mondja a nevem, szerencsére csak az utót, ismeri a telefonszámomat, a hirdetésemre jelentkezik. Hogy akkor ez mi is? A feladott hírsetés miatt, és akkor vár, búgja a kagylóba az időpontot, s leteszi a telefont. Éppen egy új regény anyagát néztem át, azt törte ketté ez a pontszámra sem érdemes. Töröm a fejem, teljesen megszabadítva a regény fonalától, mikor gyanút fogok, kik állnak mindez mögött. Persze a két hetvenes barát nem veszi föl a telefont, sejtik, most ebből hatalmas veszekedés lenne. Céget vezetek, a vakrandikat sorban lemondtam, mert szóltam ennek a kettőnek, beszéljék meg az aktuális lehetőséggel, nem leszek ott. Ezzel, hogy beszéljem meg? Még csak a telefonszámát sem írta ki! Nem tehetem meg, nem vagyok ott. Nem a másik miatt, a magam pozíciója, a magam pontjai miatt nem.

Elmegyek hát, legalább átélhetek ismét egy pontvesztett találkozót.

Áll ugyanis Adonisz a lámpa alatt. Áll Adonisz, aki a vállamig, ha ér, aki legalább fele annyi kiló lehet, mint a korának, a nemének megfeleltek. Áll Adonisz, s én már érzem, itt lepontozás lesz. Én már a kérdésnél is alig- alig bírom visszafojtani a röhögést, miszerint: Maga Adonisz? Nem is felel, csak bólint peckesen, én meg meghanyatlok derékban, s a könnyem is folyik, annyira muszáj nevetni, hogy ez mekkora egy abnormális! Nem váltunk szót, nem is tudnék, már csak arra eszmélek fel, egyedül maradtam, elhagyott Adonisz.

Ha már ott vagyok, megeszem egy gesztenyepürét.  Jó a püré, jó lett a hangulatom is. Jó a püré, annyira jó, el is döntöm, nem mondom el a két drágalátos barátnak sem a gesztenyét, sem a röhögést, hadd higgyék, kudarcot vallott a hülyeségük.

És én kapom sorra a telefonokat, és én egészen jól szórakozom a pontozáson.

Az egyik kéri a melltartó méretem, mert már az első találkozóra hozna nekem ajándékba fehérneműt. Persze, hozzon! De nem veszek fel akármit, csak márkásat! Mondom, hol lehet kapni, mennyiért, s csak egy bizonyos színben vagyok hajlandó elfogadni. Hallgat a harminc pontos, aztán halkan elköszön.

A másik szereti a cowboyok életét, csak ilyen ruhát hajlandó felvenni, s nekem is így kellene járnom. A countryzenés reggeli ébresztőről nem is beszélve! Hát persze! Legyen rajtunk rojtos ing, meg csizma!  Sót, lóháton galoppolunk dolgozni is! Először neveti, aztán elakad benne a szó, mert én ezt komolyan gondolom. Ha cowboy, akkor legyen is cowboy! A fenébe! El is nyargal.

Nem találom sehol a hirdetésem, nem ismerem a szövegét, azok ketten meg csak célozgatnak: Hogy mennek mostanában a férfiügyeim? Én csak ámulok, mert nekem miképpen lennének ilyenféle- fajta dolgaim?

Nem ismerem a szöveget, ezért is nem értem a viccét a férfinak, aki olyan provokatívan indítja a beszélgetést, szerencséje, hogy nem ül mellettem, talán bokán rúgnám, mert bár szűkösen, de ez is belefér a hetvenbe.

Ismeri a baglyos viccet? Honnan ismerném? Vigyorog a telefonba, a hirdetésemről ez jutott eszébe, csak női megközelítésből. Mi a vicc?

Jókat nevet közben, addig is, amíg meséli: „Kérdezi az unoka a nagyapjától, hogy ismeri- e a baglyos viccet? Azt mondja nem, Erre az unoka piszkoskodik: Mikor látott utoljára nőt meztelenül? A papa válasza: Huhuhuhú!”

Megvárom, amíg befejezi az önszórakoztatást, mégsem zavarhatom meg közben. Aztán gondolok egy merészet, hiszen a kagyló végén mégiscsak bátrabb az ember, ügyesebben el tudja mondani, amit éppen a szívén van, miszerint: Na, tűnjön a büdös francba!

Változik a vonal túlsó végén a hangulat, elnézést kér, s jó lenne személyesen is beszélgetni. Mert ez az volt? Ez egy beszélgetés?

Nem tudom, miért vetemedtem rá, hogy igent mondjak, talán kíváncsiságból, a durva ismerkedési szövege miatt. Talán.

Egy órával hamarabb érkezem a szokásos cukrászdába a szokásos gesztenyepüré mellé, mert van időm, s nem a testem edzem, hanem a fejem. Nálam a következő kiadandó anyag kézirata. Tele a helység emberekkel, tele a fejem az olvasnivalóval, hamar elszalad az óra. Már túl is szalad rajta, talán félórával, mikor feleszmélek, nem jött el a provokatív, látszólag ötvenes pontszámú. Leteszem a szemüveget, megmasszírozom a szemem körül, s látom a velem szembeni asztalnál a mosolygó fejet. Mit mosolyog ez?  Áll is fel a kávéja mellől, s áttelepül mellém. Mondja, gyakran jár ide, mert ez olyan hangulatos hely, ahol pillanatok alatt bele lehet feledkezni egy jó könyvbe. Egyébként, csak hogy tudjam, körülbelül velem egy időben érkezett. Látta, én is éppen olvasok, nem akart megzavarni. De honnan a fenéből tudta, hogy én vagyok? Nem tudta, csak érezte, ilyennek képzelt el.

Lesem az arcát, ez nem is ötven, ez már hatvan.

Nem hagyja szó nélkül a telefon témát, én sem. Igen, valóban aranyosak ezek a hím soviniszta viccek, s higgye el, nekem is vannak effélék a tarsolyomban, de én viccet nem mondok ilyen koszos körműnek, mint amilyen ő.

Igen, valóban az, de örökké elhagyja a körömreszelőt, aminek a végén van ilyen koszkitúrkáló. Veszem elő a táskámból az enyémet, bújjon el vele, ahol tud, s amíg nincs rendben, ide se jöjjön. Tíz perc múlva tér vissza, tiszta kezekkel.

De ha már itt tartunk, nekem meg csak itt-ott van már rúzs a számon, eléggé elhanyagolt így a képem, rajtam a sor, indulás a mosdóba. Talán két percet lehettem kint.

Ma már nem divat, hogy az orrszőr kilógjon, ahonnan nem kellene.

Igen, de a lófarokban összefogott haj is eléggé infantilis.

Igen, a kockás inghez nem passzol a csíkos sál.

Igen, a gesztenyepüré végét nem ujjal szoktuk kiszedni a tányérból.

Odacsapunk még egy- két mondatot, mikor elmosolyodik: Maga nem százas!

Tátva lehet a szám, úgy válaszolok: Igen, de maga sem.

Mosolyog tovább: De ki az?

Hát lehet ezen nem nevetni? Itt egy férfi, aki bevallja!

Itt egy nem százas, talán, esetleg hetven?

Itt ül, nekem pedig már nagyon sietős az időm, még vissza kell mennem dolgozni. Szedelőzködünk fel az asztaltól, még nincs szó folytatásról, újabb találkáról, még csak öltözünk. Nem kell visszaadnia a körömreszelőt, tenné el a táskájába, mikor kiesik a földre egy cetlire írt szöveg.

Semmi, csak az egyik verse. Semmi, semmi, csak elolvasom. Kérem a többit.

Míg olvasom, figyel, töri a fejét.

Nézze, ha kitalálom, maga hány százalék, kötekedhetem máskor is?

Olvasok olyat, amilyet már régen olvastam, hallok egy kérdést, amit, nem is hittem, egyszer föltesznek nekem. Mit lehet erre válaszolni?

Letolom az orromon a szemüveget, s mielőtt felelnék, már mondja: Maga is hetven.  Mi, olyan hetvenesek lehetünk.

Másnap kötekedünk tovább, aztán újra és újra. Aztán kiadjuk a verseskötetét, és kötekedünk tovább. Újabb kötetek következnek.

Élünk úgy, vagy legalábbis hozzávetőlegesen hasonlóan- másképpen, mint a többi nem normális.

Élünk együtt úgy, mint a hetvenesek.

Nagyon jó hetvennel élni.

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu