Kultur
"Az én fesztiválom"
Kocsonyafesztivál, irodalmi díj









Felnőtt próza kategória első helyezett.




Illés Adrienn: A fél béka

 

Marika néni az a fajta nyugdíjas volt, aki soha nem unatkozott. Már hosszú évek óta egyedül élt a nagy, kertes házban, özvegyen, de csak pár utcányira a lányától. Pár utcánál messzebb nem is lakhatott, mert a falu, amelyben éltek ide- s tova nyolc apró utcahosszból állt össze.

Marika néni tehát nem unatkozott, mert mindjárt ott kezdődött a ház végénél a hatalmas kert, ami már tavasztól hol virágokban, hol mindenféle zöldségekben, gyümölcsökben pompázott, mutatva a szemlélőnek, itt szorgos kezek munkálkodnak. Ha éppen nem a ház körül foglalatoskodott, akkor templomba járt, vagy két unokájára vigyázott, vagy szervezte a falvacska nyugdíjas lakóinak üres óráit, megtöltve azokat minél színesebb tartalommal. Mert tavasztól őszig elfoglalták magukat, de a téli idő már szervezést igényelt.

Eleinte rövid kirándulásokat tettek a nyugdíjas klub által bérelt busszal, énekeltek, táncoltak falunapon, ám az egyik délutáni összejövetelükön a legidősebb bácsi felolvasta az újságból, hogy immáron negyedik alkalommal rendezik meg a nem is olyan messzire fekvő városban a fesztivált, s ők azt még nem is látták.

Mindig kézfeltartással szavaztak a következő programról, s most mindenki emelte akkor is, mikor felvetették, jöjjenek a gyerekek, vagy az unokák is velük.

Marika néni lánya, veje nem jött, nem érdekelte őket, de a két unokának elég volt csak arról mesélni, hogy lesz lángos, meg édesség, meg játékok, ők nem akartak kimaradni ebből. Nem is maradtak el, utaztak délelőtt a mamával a városba, csatangolhattak egész nap a fesztivál utcáin, hogy aztán a délutáni találkozónál, hazamenetelnél lelkesen mesélhessék a többieknek, mit láttak, mit kaptak. Így ment ez öt éven át, mindaddig, amíg a lány, s a vej úgy döntöttek, külön utakon folytatják életüket, s az apjukat csupán kéthetente láthatták az unokák. Abban az évben a kéthetes láthatás éppen a fesztivál hétvégéjére esett. Marika néni listát kapott a két gyerektől, mit is hozzon nekik, ha már ők az idén nem mehetnek,

Nem vette ezt tragikusan egyikük sem, A nagymama nem küzdött azzal, miként szakadjon kétfelé, bár az igazat megvallva hiányzott neki a gyermeki zsivaj, az unokák pedig jól érezték magukat apjukkal, szánkóztak valamerre a hegyekben, s alig várták a vasárnap estét, hogy megkaphassák a fesztiválfiát.

A nagyi sok éve először egyedül, unokátlanul indult el a többiekkel a nagyvárosba.

Megérkezés után mindenki ment amerre akart, volt jó néhány órájuk a busznál való találkozásig.

Egy ideig együtt mentek néhányan a sokadalomban, de Marika néni megakadt az óriási, összekalapált színpadnál, ahonnan eddig nem látott, nem hallott dallamok állították meg. Még nevették is a többiek, rockzenét hallgat, de ha már idejött, ha már megtetszett, akkor ott kellett maradni egy ideig, legalább egy órán át.

Sok ismerős standot látott, mint a lángos, a forralt bor, a tea, az a rengeteg játék, édesség, sapkák, ruhák. Mintha egy kicsit nagyobb területet foglalt volna el a vásár, mint tavaly. No, de mindegy! Neki most nem ezzel kell foglalkozni, húzta elő zsebéből a kéréseket, mit is kívánnak otthon a gyerekek. Vette a fakardot a fiúnak, vette a sárgahajú babát a lánynak, előkerítette a kürtöskalácsost is, meg a szárított gyümölcsöket, s mint minden évben, most is becsomagoltatott egy kocsonyát, ami csirkéből készült, s amiből csak a gyerekek ettek, mert ő nem volt hajlandó ilyenformán megenni a szárnyast.

Széltében- hosszában bejárta az utcákat, s éppen megette a szokásos tejfölös lángosát, mikor meglátta a csapat néhány tagját a boros, pálinkás fabódék előtti padokon. Kért magának egy forralt bort, s leült a jó hangulatú társasághoz. Nevetgéltek, pisszegtek, s mutogattak az egyik sátor felé, ahol állt egy nagymama, s egy aprócska fiú.

Mondják Marika néninek, hallgassa csak, mi folyik ott. Ő hallgatta, s nézte.

Nézte a láthatóan szegény öregasszonyt, akin valami tavaszi kabát lógott a nagy hideg ellenére is, aki igyekezett magyarázni a kicsinek, értse már meg, nincs több pénze. Értse meg, a gyerek, az anyja nem adott több pénzt, csak a perecet tudta megvenni. Nézi Marika a gyereket is, aki bár téli kabátot visel, látszik, örökölte valakitől, már használtas, kopottas kissé. Nem hisztizve sír az az aprócska, inkább olyan elkeseredetten. Tartja pici kezében azt a hatalmas, száraz, sós perecet, ami majdhogynem leér a földre, akkorka kicsi a fiú, akkorka nagy neki a perec. Marika néni nem hallgatja tovább, nem lesi őket, otthagyja a poharát, benne a forró borral, s odamegy a sátorhoz, ahol küzd egymással a pénztelenség, s a gyermeki vágy.

Mit akar ennyire ez a kisfiú? Mit akar ennyire, hogy mondja az eladónak, vegye el tőle a sósat, cseréljék ki arra a játékra? Az eladó csak mosolyog bambán, nem szól, nem segíti az elkeseredett nagymamát.

Marika néni követi a gyerek könnyes, kis tekintetét, ami nézi azt a pici, zöld, műanyag békát.

- Szeretném, ha segítenél nekem!

Megáll egy pillanatra a sírás, odafigyel Marikára a nagymama is, de csak egy röpke időre, aztán folytatódik a műsor tovább.

- Nem kérem ingyen.

A kisfiú meg sem rezdül, nézi tovább a békát.

- Tudod, van nekem két unokám, akik azt mondták, vigyem el nekik a vásár legkedvesebb játékát, de én nem tudok választani! Ha hiszed, ha nem, nekem ez egy nagyon nehéz feladat, s szerintem te éppen alkalmas lennél rá, hogy segíts nekem!  Ha segítesz, akkor választhatsz magadnak is, én azt megveszem neked!

A nagymamának elkerekedik a szeme, a gyerek pedig befejezi a sírást, s komoly arccal az idegen felé fordul:

- Komolyan mondod?

- A legkomolyabban!

Elmosolyodik a kicsi, s rámutat a zöld, műanyagra:

- Ez a legjobb mind közül!

Felveszi az öreg kéz a békát, mégsem hagyhatja ilyen könnyen meggyőzni magát. Forgatja, tapogatja, s hitetlenkedve kérdezi:

- Ez a béka? De miért éppen ez?

A fiúcska halk felháborodással a hangjában felel, rácsodálkozva az értetlenkedő felnőttre, hogy még ezt sem tudja, nagy létére:

- Azért, mert ugrós!

A tudatlan felnőtt összecsukja ajkait, s akkorát bólint, majd leejti a békát. Az más! Ha ugrós, az már egészen más!

Az aprócska kéz leteszi a távirányításos autókra a sós perecet, s már nyomja is le a rugót a béka talpán, majd elengedi szakszerűen, hadd repüljön a játék. Repül is!

Kilép az eladó a sátor belsejéből, s közli, ha ilyet vesz, akkor kap mellé ajándékba egy marcipánbékát is.

Na, ezt meg a gyerek nem érti: Mi az a marcipán? Talán hároméves lehet, nem találkozott még a szóval, s nagymamája elmagyarázza neki, mire is jó az a marcipán.

Fordul a mosolygó gyerekarc Marika felé:

- Még édesbékát is adnak!

Hárman nyugtázzák, a két nagymama, s a kisfiú, ez itt jó vételnek ígérkezik, hiszen lesz itt egyszer egy ugrós, s lesz egy édesbéka. Ez valóban a legjobb játék, ami kapható ebben a forgatagban! Nyílik a pénztárca, nyílik a szatyor, s az egyikbe beleugrik két kétéltű, s mellé a marcipánosak, s húzódik szét a másik szatyor szája is, csúszik bele a perec, mert a gyerek nem engedi az ugrálósat, markolja, szorítja a békát, az bizony nála marad.

Megfogja a nagymama Marika néni kezét, s köszöni, hálásan köszöni azt a pici játékot, hadar valami gyors köszönetet a gyerek is, de azt annyira elfoglalja az öröm, hogy csak már akkor veszi észre, az ajándékozó nincs mellettük, mikor az már már majdnem visszaér kihűlt borához. De észreveszi, s szalad utána, töri le a fejét az édesnek:

- Néni! Neked adom a felét! Tiéd a fél békám!

Sietve, erősen belenyomja tenyerébe a zöld marcipánt, s szalad vissza a várakozó mamához, pillanatok alatt eltűnve vele a tömegben.

Az asztalnál nincs nevetés, nincs kuncogás, elhallgattatja őket, nekik nem jutott eszükbe, ami Marikának igen. Milyen csöndet parancsoló, hogy nem vették észre, amit ő igen.

Az egyik idős bácsi töri meg hallgatásukat:

- A következő kört én fizetem mindenkinek!

Megtapsolják mindannyian, csak Marika néni nem tudja, még tele a keze a fél békával. 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu