Kultur

Kecskelyuk

Ki tudja megválaszolni azt, mitől lesz, válik azzá, vagy esetleg születik annak az ember? Minek? Túrázónak!

Mert lehet hallani azt, hogy mióta a világ a világ ő az erdőket, berkeket, sziklabérceket járja, aztán lehet hallani azt is, hogy valaki elhívta egyszer és ottmaradt. Nem az erdőben! Francokat! Az erdő szereteténél, a túra szépségénél, éppen ott!

De vannak más egyéb feljegyzések is, miszerint megszeretette vele a valahová tartozás, mert talán éppen elvált, vagy egyéb szörnyűségen esett túl, s látott valahol egy felhívást, lehet ezzel és ezzel a csoporttal menni, barangolni, kaptatni az erdőben, s ő ment, megszerette.

Mitől lett azzá, aki már az? Az érzés, vagy a túrabakancs teszi? Talán az erdőért rajongás, vagy a csend varázsa, vagy mi a manó?

Ezt valóban nem tudom. Igyekszem azzá lenni, vagy legalábbis lépegetni az ösvényen, de nem jön össze. Még. Ez idáig.

Persze, erről is vannak regék, hogy a kezdeti csetlés - botlás után, miként lett valakiből messze árkon- bokron át híres túrázó. Na, itt még nem járunk!

Még csak a Kecskelyuknál jártunk, cammogtunk, cuppogtunk, jobb híján, tél végi, tavasz eleji olvadásban. Ennyit a túráról, meg még egy kanállal.

Ha az ember nem messze lakik az erdőtől, s néhanapján rákérdeznek olyanok, akik viszont meglehetős messze élnek tőle, hogy mi újság a temészetben, akkor csak a csend a válasz. Nem az erdő csöndje! A tudatlanságé. Mert én speciel nem tudtam, mi újság vele, s az egyik kérdező döbbentett rá, nini, tényleg itt van, s talán, ha mélyebben veszem a levegőt, még érzem is az illatát. Egy kis túlzással, persze.

Aztán az is eszünkbe jut, ez már saját kútfőből, hogy valóban itt van, jó a levegő, mozog is az ember, ha kellőképpen halk, még talán állatokat is láthat, s a családnak is jó program.

Először csak rövidebb, a gyerek, meg az összeverbuvált barátok, ismerősök számára rövid túrákat keresünk, s igyekszünk az évszaknak, az erdő helyi klímájának megfelelően öltözködni. Itt hangsúlyozva értendő az: igyekszünk.

Történik ugyanis az, hogy a gyerek megszereti a Bükkben - mivel ez a legközelebb - kézenfekvőbb hegység a közelünkben- az egyik barlangot, név szerint a Kecskelyukat. A gyerek szeretete többrétű, legfőképpen annak köszönhető, hogy közben a téli hóolvadástól kisé sodró lendületet vető patakokkal találkozunk, másrészt vihetünk haza forrásvizet, legutóbb még elhullott őztetemet is találtunk. De a szeretet legfőbb forrása a zseblámpa. A barlang már szinte zarándokhely, legalábbis a mi családunk számára, mert a széles bejárat után, rögvest keskenyedni kezd, olyannyira, ott már nem látunk semmit. Csak zseblámpával. Zseblámpát természetesen nem vittünk az első találkozóra, hiszen még csak csetlő-botló túrázók vagyunk, mit nekünk a sötét, na és a mobiltelefon. Ami szerencsére van, s rajta a lámpa funkció, amelynek gyenge fénye mellett nem éppen sokáig haladhat a kis csoport.

Emiatt megyünk ismét, most már nagyobb csapattal, akik sorra felejtik el a világító eszközt, annak ellenéra, mindenki tájékoztatva van, itt bizony sötét lesz. De sebaj! Valahogy megéreztem, s mindenki kezébe odakerül a meggyújtott, halványan pislákoló gyertya. Most már legalább tíz méterrel bentébb lehet menni. De ez még nem az igazi! A zarándoklat a következő hét végéjén folytatódik, immáron a gyerek szerint szinte lézerfény erősségű zseblámpával. Végig lehet menni a barlangban, egészen addig, amíg az ember befér. Ezzel persze nem lesz vége, mert a barlang csak télen, illetve tavasz kezdetkor volt látható, szóval menni kell.

Csakhogy kedveszegett, meg felfázott egy kicsit az ember. Nem az erdő hibájából! Nem! A saját hülyeségéből!

Mert a városban, az autók, gyárak, s más egyéb levegőkárosító hatásoknak köszönhetően egészen más klímával találkozunk. Majdhogynem tavaszi klímával, ezért is kerül le a téli kabát, a vastag csizma, s belepattan az anya a tavaszi csizmácskába, az apa pedig az átmeneti cipőbe. A gyerek persze nem, ő valahogy nem enged a bakancsból, s milyen jól tette! Mert az autó amint beparkol a többi mellé, s megkezdődik a séta, tüstént lehet szembesülni néhány dologgal, mely mind az emberi hülyeség eredménye.

Először is az erdei, illetve a városi klíma még csak köszönőviszonyban sincs egymással, nem csupán a néhány százméternyi szintkülönbség miatt, hanem az évszakbeli eltolódás miatt is. Mivel, s ez már másodikként említendő, odalent már meleg van, idefent viszont egészen gyorsan kell sietni, legalábbis a tavaszi ruhatárban, hogy az ember a napos oldalára érkezzen az erdőnek, mert egyébként fázik.

Harmadszor. Ha már belekeveredtünk egy hatalmas hó mennyiség olvadó halmazába, igyekezzünk vidáman viselni azt. Hiszen nincs is viccesebb, mint a túrázást magát felcserélni cuppogásra, be-beragadásra- mármint a sárba-, elakadásra, apa féle káromkodásra, mert a nadrágja, a fene vigye el, csurom latyak. Az erdő szép, csak az út nem lát minket szívesen. Mert, ahol nincs éppen sár, ott van jég, ahol meg jég nincs, ott minden bizonnyal hó van, ahol meg hó sincs, ott van a víz. Igyekezni kell minél előbb mérlegelni, hogy mi a jobb nekünk: Víz vagy sár? A kérdés teljesen komoly, bár nem minden esetben a mi mérlegelésünk a döntő. Mert ott van mindjárt a gyerek. A gyerek, aki a több kilométernyi olvadással való csatározás majdnem végállomásánál észreveszi a rókalyukat. A rókalyuk lehet éppen rókalyuk is, bár lehet más is, egyébként egy lyuk a sziklában, s természetesen a megáradt patakocska túloldalán, fent a hegyoldalban található. A hegyoldal természetesen meredek. Mit tehet a szülő? Mászni, kúszni, araszolni kell felfelé. Az apa már előre lefesti a szörnyű véget, hiszen bele fogunk esni a hideg patakba, aztán lesz tüdőgyulladás, meg sírás és jajgatás. Az anya persze nem! Ő nem hagyja magát, ha a gyerek menni akar, akkor ő megy vele. Mit neki a patak! Először úgy is van. Mármint nem történik semmi a patak, meg az ember találkozásával. Előre megtervezetten kel át a gyerekkel, köveken, fadarabokon lépkedve. Mászás a lyukhoz, aztán csúszás, apró lépkedések visszafelé. Igen, visszafelé már nem olyan a lépés a patakon át. Az apa áll a másik oldalán egy már ismételten megszilárdult jégdarabkán, kezében az elmaradhatatlan, megőrzésre nála hagyott túrabotok, közöttük a víz. Az átkelők hezitálnak, merre induljanak által. Jön ettől tanács, jön a másiktól, mikor is az anya dönt, legyen az a kő. Nem jó a döntés, mert kicsivel boka fölöttig süllyed el a jobb láb a hideg vízben. A második döntés jó, már a körülményekhez képest szárazon átkelnek, legalábbis a gyerek. Egy szóval nem mi döntünk a sárról, meg a vízről.

Másodjára sem mi, mikor a bal láb merül alá a következő átkelésnél. De persze mindennek van jó oldala is, hiszen amíg a két fiú hosszasan törli le az avarban a talpára ragadt sarat, addig az anya csak elmélázva vár, neki tiszta kívülről- belülről.

Egyébként is az a néhány száz méter még bírható, így szétázott csizmában is. Addig is vannak kellemes meglepetések is. A patakkal való első találkozáskor még a mások által elkezdett, összeeszkábált, összetologatott fadarabokból létrehozott hídon keltek át, amihez az elsőként átlibbenő apa még hozzátett egy- két farönköt. Nos, visszafelé már észreveszi a rutinos csapat, hogy körülbelül öt méterrel odébb betonból épített hidacska áll. Legalább ennyi az öröm, meg az erdő, meg az együttlét, ennyi.

Hétvégén ismét megyünk. Nem tartóztathat fel minket semmi. Sem a hó, sem tavasz, sem a patak, sem a sem. Legfőképpen meg a mi tudatlanságunk. No, az sem.

Lépegetünk tovább, egyszer majd csak lesz egy jó bakancs, egy megfelelő túrabot, meg rügyezés, meg virágok, és mókusok.

A gyerek a vaddisznóért drukkol, jó lenne eggyel találkozni. Medve már nem kell, meg itt nincs is.

No, mindegy! Lépegessünk csak tovább forrásvízzel a hátizsákban!

 

Illés Adrienn 

További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu