Kultur

Fifi

Öregem! Itt nem az a fontos, mióta ismerem, vagy éppen honnan, hanem egészen pontosan az a lényeg, hogy ismerem.

És nem is az a lényeg, hogy ismerem, sokkal inkább az, én jóban vagyok vele, én valahogy nem tapasztaltam soha a bőrömön az ő állatias oldalát. Pedig hidd el nekem, van neki abból az oldalból éppen elég nagy! Lennének egy páran, akik mesélnének róla! De, aki meg mesélhetne, az éppen nem mer, nincs hozzá mersze, mert ez a nagy ember nemcsak, hogy erős, még ahhoz is van elegendő esze, ne kaphassák el. Én azt szeretem benne, nemcsak úgy elkap, ha úgy adódik, eltöri a kezedet, vagy a lábadat, s ha jobban felbosszantod, akkor az orrodat, vagy az arccsontodat is átalakítja. Szóval, én nem csak ezt szeretem benne, hanem azt, ahogy a verés további velejáróit is ügyesen eligazítja. Pedig hidd el, öregem az a neheze! A velejáró a neheze!

Nem érted, látom! No, egyen meg a fene, elmondom neked a Fifi meg az én történetemet. Már hogy a nyavalyában ne lenne történetünk! Na, ne járjon már tovább a szád, mondom.

Idejét sem tudom, mikor vezettem én a férfi ruhákkal megtömött üzletemet, de hajdanán ilyen is volt, férfi ruházat. Én akkor már hallottam Fifiről, mi több, láttam néhány munkáját, mint törött ujjpercek, begipszelt bokák, sínbe tett karok. Azt rebesgették róla, ő egy vadállat, egy ösztönlény százötven kiló izomba csomagolva. Ennyi információm volt, semmi több.

Éppen a komolyzenei vetélkedőt hallgatom a rádióban, mikor belép az üzletbe egy nagy, egy óriás ember, s kéri a kirakatból a halszálkásan csíkozott öltönyt. Tudhatod öregem, az opera a gyengém, s egy kicsit mérges lettem, mert nem elég, hogy közbevág ez az ember, s nem tudom végighallgatni a komolyzenei részletet, de még az ízlése is felháborító, mert, hogy nézne ki az a hatalmas test a halszálkákban. Mondom is neki, legyen már csendben egy pillanatara, s nézzen már tükörbe, mielőtt választana a ruhákból. Némaság terült el a bolton, mert nemhogy hallgatott, úgy vágta ki a következő vásárlót a boltajtón, lévén, engem ne zavarjanak, majdhogynem nyekkent az ajtó túloldalán, de én ezt értékeltem, tiszteletben tartotta a kérésemet. Végighallgattuk az operarészletet, rá is vágtam azonnal a megfejtést, a Traviátából adták elő. Tudod öregem, megtapsolt engem ez a nagy ember, mennyire művelt vagyok, s elnézést kért, mert megzavart. Ha már ilyen jól viselkedett, ilyen szépen helyt állt az ajtónál, elmagyaráztam neki, miért előnytelen számára az, amit magának választott. Természetesen nem azt vette meg, hanem amit én ajánlottam neki. Bemutatkoztunk egymásnak, ő mondta a becenevét is, hogy ő a Fifi, s ha bárkivel bajom lesz, ha bárki keresztbe tesz nekem, nyugodtan forduljak hozzá, mert mi mostantól, akkortól barátok vagyunk.

Csak nálam vásárolt, sőt küldte hasonszőrű barátait is, s folyt ez így évekig. Ha arra járt, ha csak úgy felém akadt elintéznivalója mindig benézett hozzám, így nyomon tudta követni, miként nőtte ki az egyszemélyes vállalkozásom magát, miként nőtt előbb három, majd négyboltnyi ruhaüzletekké. Öregem, te látod, azóta már nem ezzel foglalkozom! Most csupán fehérneműim vannak, de akkor még ruhákra, öltönyökre, zakókra is futotta. No, mindegy! Az akkor volt, ez meg éppen most.

Szóval, ahogy mondom, Fifi fel- felbukkant nálam. Így esett meg, tudta, az egyik alkalmazott meglopott. Öregem, olyan alkalmazott szegényített meg, akit majdhogynem barátomnak tekintettem, akinek tudtam mindent az életéről, együtt ittunk, ha éppen úgy esett meg, együtt mentünk kirándulni családostól. Nos, ez az ember engem öregem úgy megkárosított, hajszálon múlt, hogy búcsút ne vegyek két üzletemtől. Persze, hogy kirúgtam!

Hallgattam a rádiót, mint mindig, s éppen azon törtem a fejem, ezt nem mondhatom el az asszonynak, mert erre még a házasságom is rámehet. Azon elmélkedtem, berúgok, haza se megyek, mert itt már nem segít sem Wagner, sem Verdi, pedig máskor nagyon is át tudom velük vészelni a viharokat, de ez most kevés. Így kavargott a tehetetlenség bennem, mikor belépett Fifi. Addig tekerte, csavarta a kérdéseit két pár öltöny vásárlása közben, elmondtam neki, mi bánt.

Fifi első dolga az volt, hogy megsértődött, mert eszembe se jutott kérni a segítségét. A második dolga pedig az, felkínálja testi- lelki támaszát, pusztán baráti alapon, pénzt nem is kérve. Ez pedig nagy szó, legalábbis Fifi esetében, aki ebből él, mármint a testi támaszból. Ha egészen pontosan akarok fogalmazni, a verés adja neki a napi betevőt. Vagy a már fél liter bornak köszönhető, amit nem lehetett volna innom, hiszen dolgozom, de ugye akkor vészhelyzet volt, vagy Fifi baráti gesztusának, de nagyon elérzékenyültem. Hogyan, öregem? Bőgtem, mint egy gyerek! Átöleltem azt a verekedésre megedzett testet, sírtam, mint egy óvodás! Fifi percek múlva rám szólt, pedig ilyet azelőtt soha nem tett, fejezzem már ezt be és térjünk a lényegre. A lényeg pedig a pontos összeg, amit elsikkasztottak tőlem, illetve az illető neve, lakcíme. Akkor Fifi és a két új öltöny távozott az üzletből, és nem hallottam felőle legalább két hétig.

Két hét múlva öregem, én állok be az autóval a garázsba. Tolatok éppen, mellettem ül a feleségem, aki sem a lopásról, sem a megbízásról nem tud semmit, s mögöttem a gyerekülésekben a két lányom lapozgatja a meséskönyveket. Idilli ugye? Na, tehát tolatok éppen, amikor megszólal a telefonom. Káromkodtam is egy cifrát, rám is rivall a három lány, veszem fel a telefont, amibe beleordít Fifi. Ordítja, most ütlegeli a tolvajt, már eltörte a karját, s mielőtt további részeivel is ezt tenné, gondolta felhív, szeretnék- e mondani valamit az illetőnek. Villámgyorsan beállok az autóval, otthagyom a bámuló családomat, futok hátra a kert végébe, ne hallják, hogy: Persze! Hogyne akarnék mondani annak a mocsoknak! Ordítom neki: Add vissza a milliókat te mocsodék! Na, öregem, én ezért a mondatért futottam legalább négyszáz métert. Megszakadt a hívás, s visszaballagtam vacsorázni.

Másnap jön a boltba Fifi, minden rendben, nála van a pénz. Nem fogad el tőlem semmit, ne sértsem meg! Nem kell bezárni egy üzletet sem, ez a lényeg, meg a barátságunk, s a jó minőségű öltönyök. Téma lezárva. Egy ideig.

Mert hónapokkal később hív a rendőrség, beidéznek, mert az a mocsok tolvaj feljelentett, hogy én megverettem. Le van írva, eltörték a karját, hét ujját, az orrát, s az egyik füle sem olyan már, mint a másik. Ennyibe kerültek a millióim. Fifi akkoriban nem járt hozzám, megkerestem telefonon, pánikba esve, mert én rendőrséggel eddig egyszer kerültem kapcsolatba. Megállítottak, mikor körülbelül ötvennel túlléptem a megengedett sebességhatárt, s mögöttem vajúdott a hátsó ülésen a feleségem, második lányunkkal. Így történt öregem, látta ezt a rendőr is! Ömlött a feleségemből a víz, nem lehetett nem látni, ezért tovább is engedett. Elhadartam ezt Fifinek is a gyorshajtással, a magzatvízzel együtt, s még csak meg sem ijedt. Tudod, ez a velejárója a verésnek, feljelenthetik az embert.

Fifi mondott egy címet, egy kocsmát, ott a tulaj nevét. Szépen elmagyarázta nekem, hogy mielőtt bemennék a rendőrségre, mert oda bizony be kell menni. Szóval, mielőtt bemegyek, előtte egy órával elballagok ebbe az ivóba, kéretem a főnököt, s hivatkozom rá, mármint Fifire. Ha rá hivatkozom, érteni fogják, miért ülök ott egy órával a rendőrséggel való találkozás előtt. Tehát ott ülők és kérek egy deci vodkát. Nem érdekes, ha nem vagyok éppen egy iszákos típus, az sem érdekes, hogy utálom a vodkát. A lényeg az, hogy éppen egy deci legyen, nem lehet se több, se kevesebb, de ezt a tulaj is tudni fogja. Hiába kérek majd többet, nem fog adni. Ez nem az az eset, mikor adhat. Ha tanúnak mennék, akkor lehetne két deci, vagy ihatnék akár rumot is. Más esetben csak pálinkát lehet, de azt, két decinyit. Itt nem lehet vitázni, mert ez már évek óta működik így, ezekkel az adagokkal, mindegyik szépen megválogatva, milyen alkalomra, milyen fajta, milyen mennyiségben. Szóval, erre az esetre azért kell éppen ebből, éppen ennyi, mert ettől az adagtól nem leszek részeg, csak kellőképpen ellazulok. Annyira leszek laza csupán, hogy bátran tudjak hazudni, hiszen én ismerem az embert, akit összetörtek, nálam dolgozott évekig, de én arról nem tudok, ki verte, miért ütötte szét ennyire. Ennyi adagtól nem félek a kérdésektől, sem a válaszaimtól, szemtelen, álmos sem leszek. És tudod, öregem, minden úgy történt, ahogy Fifi mondta!  Vodkát azóta sem ittam, a kocsma is bezárt már, de én helyt álltam a kihallgatáson, nem is kerestek többé.

Megköszöntem a segítséget. Nem lehetett másként, csak egy ajándéköltönnyel, azt is csak egy erős hátbavágás után fogadta el. Persze, hogy tőlem kapta! Próbálta volna más!

Azóta? Öregem! Hosszú évek teltek el, már középiskolásak a lányaim, már meghízott a feleségem. Igyekszik megszabadulni a feleslegtől, hol ilyen, hol olyan fogyókúrába kezd bele, hiába.

A múlt hétvégén is emiatt, a sok zsír miatt utaztunk el egy világvégi, átalakított kastélyszállóba. Ott szaunázik, megizzasztják, masszírozzák, pakolásszák. Engem aztán nem, öregem! Hozzám ne nyúljanak, tapigálni a testemet!

Kiülök a kertbe, bekapcsolom a rádiót, hallgatom a szokásos komolyzenei csatornát, mikor letelepszik néhány méterre mellettem egy férfi. Tudod, nézem az arcát, nézem az alakját, bámul rám ő is. Én nem ismertem fel azonnal, mert legalább húsz évvel idősebb, de ő rám ismer. Fogyott is valamennyit, kevesebb rajta az izomköteg, azt mondja azért, mert már csak ritkán van rá szüksége. Övé a szálló, meg még kettő.

Úgy mondja, összeverekedte magának. Tanácsokat oszt, adjam át a feleségemnek, hogyan tud könnyen megszabadulni a harminckilónyi feleslegtől a testén. Percek múlva még hozzáteszi, csak lassan tüntesse el magáról. Lassan, mert akkor mi többet találkozhatunk.

Fifi szállodatulajdonos lett, meg fogyókúra szakértő, meg egészségmániás.

Úgy mondta öregem, eddig jobbára tört, most igyekszik minél többet összerakni.

Azt mondta, néha, baráti alapon még átalakít egy-két csontot. De csak alkalomadtán, máskülönben, mit mondana a fiának, miből tartja el őket az apjuk?

Hogyan keveredtünk éppen abba a szállóba?

Öregem, mondtam, mi akkor, hajdanán barátok lettünk. Mi tartottuk a kapcsolatot addig is, amíg két évet hűvösön ült. Tartottuk, amíg hol az egyik, hol a másik kontinensen boldogult szakmájával.

Öregem, tudod, hogy véletlenek nincsenek.

Ugye azt is tudod, hogy hajszálpontosan kiszámoltam azt az összeget, ami leltárkor hiányzott az üzletből?

Én még azt tudom, nálad van az a pénz. Ne ijedj meg, öregem! Én nem szólok még senkinek, ha mi megoldjuk egymás között, akkor nem.

Na, mármost, ha nincs más megoldás, akkor viszont szólok, mert hallgattam én már életemben eleget Wagnert is, de ahogy vénülök, ahogy egyre inkább felkapom a vizet a mocsokságokon, nem segít már az sem. Csak a visszakapott pénzem segít, a bármi áron visszajuttatott pénzem.

No, mi legyen öregem?


Illés Adrienn 



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu