Kultur
"Az én fesztiválom"
Kocsonyafesztivál,irodalmi díj







Felnőtt, próza kategória, második helyezett.






Mészáros Gabriella: A KOCSONYA

  

            Szuszogva kaptatott fel Dénes a jéggel borított emelkedőn a házig. A bejárat előtt hangos dobogással szabadult meg a csizmájára tapadt hótól. Hideg volt, de odabent kellemes meleg fogadta. Az előszobában széles mozdulattal kanyarította le magáról a télikabátot, amiről havas vízcseppek záporoztak szerteszét.

– Mi újság? – kukkantott ki a konyhából Marcsi, a felesége.

– Semmi. Kipróbáltam a pálinkásat, de…

Dénes lemondóan legyintett, egy mélyről jövő sóhaj kíséretében. Már bánta nyárvégi elhatározását, hogy jelentkezik a kocsonyafőző versenyre, ami akkor még nagyszerű ötletnek tűnt. Amikor még azt hitte, a „Dönci falatozó”-nak meg kell mutatnia kocsonyafőző tudományát. Persze a győzelemre hajtva egy eredeti elképzeléssel, amivel lepipálja az összes versenytársat, de leginkább Jocót meg a „Sánta kovács” fogadót. Ez az eredeti elképzelés azonban a nyári meleggel együtt mind messzebbre került és egyre reménytelenebbnek tűnt.

– Itthon mi volt? – nézett Marcsira várakozva, hátha a hallott hírek legalább kis időre elvonják figyelmét a szorító problémáról.

– Telefonált Dédike. Tudod, a kapu... Még mindig nem nyílik. Emlékszel, befagyott!

Dénes még mélyebbet sóhajtott.

            – Dédike! Mit akar folyton a kapuval? Hova menne télvíz idején 93 évesen, hisz mindene megvan otthon! Majd kiolvad az magától tavasszal! Nekem most más gondom van!

            Bevonult a szobájába, letelepedett a számítógép elé és beírta a keresőbe a kocsonya szót. Rákattintott „A tökéletes kocsonya receptje” reménnyel kecsegtető címre. Röviden átfutotta, de nem jutott vele előbbre. „A kocsonya az ízek esszenciája, maga a megtestesült zamat és finomság” – olvasta a következő lapon. „Csak az a nagy kérdés, milyen összetevők adják meg az ízek és zamatok igazi esszenciáját” – tette hozzá magában. Másfél órás keresgélés után csalódottan hagyta ott a gépet. Semmi sugallatot nem kapott, semmi ötletet nem nyert.

            – Elmegyek Jocóhoz! – kiáltott be a konyhába Marcsinak. – Megnézem, ő hogy áll!

            Estére keveredett haza hasonló lelkiállapotban, ahogy elment. Azaz, valamivel feldúltabban, mivel Jocó a „Sánta kovács” fogadóban – bosszantó nyugalommal – már a kocsonya díszítésének megkomponálásával foglalkozott, nem az ízvilág kialakításával.

            – Lehet, hogy feladom… – nézett maga elé reménytelenül. – Rajtam már csak a csoda segíthet…

            – Nem adhatod fel, az nem te lennél! – biztatta Marcsi. – Lazíts egy kicsit, ne akarj görcsösen megoldást találni! Kikapcsolódásként pedig, mondjuk… elmehetnél a Dédihez rendbe hozni a kaput. Úgy is oda akar adni neked valami régi családi dolgot. Ma mondta.

            Dénes behunyta a szemét és megpróbált nyugodt maradni.

            – Ismerem a Dédit, ezt csak azért mondta, hogy odacsalogasson a zárat kiolvasztani. Bárhogy is szeretnétek, de a Kocsonyafesztiválig nem foglalkozom sem a kapuval, sem a Dédivel, sem valami régi családi dologgal, egyedül a kocsonyával. Ne is ejts ki addig előttem más szót!

            Idegesen túrta hátra a haját. Egy darabig még félhangosan morgolódott, majd elmélyedt „A fűszerek könyve” tanulmányozásában. Ezzel a kinti fagyos hideg beköltözött a házba. Marcsi napokig tüntetőleg összezárt szájjal közlekedett. Dénes igyekezett higgadtnak mutatkozni, de a feszültség ott vibrált a levegőben, s a vihart éppen az a szó váltotta ki, amit Marcsitól hallani akart...

            Hétvégén a „Dönci falatozó”-ra villogó, zöld neonbékákat szerelt, aminek vidám hangulata újra bizakodással töltötte el. Határozottan érezte, képes lesz megalkotni a nagy művet. Meg akarta nyerni a versenyt, s a kezében tartani a Nagy Miskolci Kocsonyatálat. Most még a hó, a hideg, sőt a jeges, meredek kapaszkodó sem vette el a kedvét. Határozott lendülettel lépett az előszobába. A konyha felől érkező illatokból arra következtetett, hogy Marcsi megunta a duzzogást és végre békülni akar. Mosollyal az arcán nyitott be, érdeklődéssel fürkészve az asztalt.

            – Mi ez a káprázatos illat?

            Marcsi úgy kapta le a kendőt a tányérról, mint egy varázsló a cilinderről.

            – Kocsonya!

            Dénes jókedve egy pillanat alatt elillant. Érezte, elönti a méreg, amit nem tudott, de nem is akart visszatartani.

            – Kocsonya??? Már egy hónapja kocsonyán élek!!! Mivel érdemlem ezt tőled?! Hát egy picit sem érzed át a helyzetem?

            – Kóstold meg! – parancsolt rá Marcsi, nem törődve férje felháborodásával.

            Dénes fanyalogva mártotta villáját az aranyló, lágyan remegő, dermedt lébe. Hosszan szemrevételezte a falatot, az orrához emelte, majd szájába véve megfontoltan forgatva ízlelgette. Aztán vett még egy falatot, még egyet és még egyet.

            – Ez maga a mennyei csoda! Te pedig egy angyal vagy! – kiáltott fel. – Mit tettél bele, hogy ilyen különleges zamata lett?!

            – Tegnap, amikor megint idetelefonált a Dé… – kezdte Marcsi, ám nem tudta gondolatát befejezni, mert Dénes a szavába vágott.

            – Ne, ezt ne kezd megint! Szeretem a Dédit, de egy ideig nem akarok hallani róla! Majd eljön annak is az ideje. Most sokkal inkább ennek a kocsonyának a receptje érdekel!

            Dénest – néhány röpke perc alatt – az érzelmek szélsőséges hullámai öntötték el úgy is, mint férjet és úgy is, mint a „Dönci falatozó” tulajdonosát. Már nem érezte magát kudarcra ítélt, szánnivalóan nevetséges vesztesnek, akit Jocó majd vigasztalva hátba vereget. Képzeletében megjelent, amint záporozó taps és ováció kíséretében átveszi a hőn áhított trófeát…

            És egy hétre rá álma valóra is vált. Remegő kézzel vette át a Nagy Miskolci Kocsonyatálat a zsűri elnökétől. Közben lopva Jocóra pillantott, akit az ünnepség után vigasztalásképpen vállon veregetett. A nagy kérdésre azonban, hogy a recept miként született, hazafelé kapott választ az autóban, Marcsitól.

            – Csodára vágytál, emlékszel? Hát ez a csoda végig jelen volt, csak nem szántál rá időt, hogy felismerd… mert a recept Dédikétől való! Ez az a régi családi dolog, amit hetek óta oda akart adni neked! Aztán, mikor sokadszorra sem kerested fel, hiába is kérte, nekem diktálta le telefonon.

            E hír hallatán Dénes pontosan úgy pislogott, ahogy a legendás, miskolci kocsonyába dermedt béka. Tett egy váratlan kanyart az autóval.

            – Kiszabadítjuk Dédit! – kiáltotta, s rátaposott a gázra.

            Dédike a televízió előtt ült és épp a Kocsonyafesztivál híreit figyelte.

            – Hát megnyerted! Nagyon drukkoltam neked! – szorongatta Dénes kezét szeretettel.

            – Nem én, hanem Dédike! – helyesbített meghatottan Dénes, és szó nélkül nyújtotta át a tálat jogos tulajdonosa apró kezeibe. – De a kapuval mi van? Simán bejutottunk!

            Dédike huncut szemekkel mosolygott.

            – Azt csak úgy kitaláltam… hogy végre meglátogass…



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu