Kultur
"Az én fesztiválom"
Kocsonyafesztivál,irodalmi díj




 


Felnőtt próza, 3. helyezett


I

llés Adrienn: A fesztivál híre

Hárman vették körül az asztalt, három nő.

Feszült csöndben ültek már egy ideje, melyet nem tört meg semmi, mindegyik a másikra várt, törje meg az a hallgatást.

Erika töprengett, a legnagyobb, legmagasabb közöttük, hogyan is folytatódjon a magakadt beszélgetés. mely eddig kudarcba fulladt, csupán feszültséget, veszekedést szított köztük. De, mégis csak neki kellene valamit tenni, hiszen ő hívta őket ide, a saját lakásába, ő kereste meg a két barátnőt egy év hallgatás, egy év csönd után. De mit is mondjon?

Kavarogtak a mondatok, a semleges beszédtémák a fejében, melyikkel is hozakodjon elő, mielőtt a valós indokát felfedné ennek a találkozásnak. Gyerekkori titkokat, csínyeket, vagy hajdani közös vállalkozásuk aprócsepp bosszúságait idézze meg? Hátha tudnának ismét együtt nevetni? Hiszen éppen ezekkel vallott kudarcot, éppen ezek a ma már semmitmondó történetek lobbantották fel a haragot, az ordítozást az apró szobában. Minek ma már ezekre szót fecsérelni?

Elmondja az igazat, ha vitáznak, legalább okkal teszik, legalább valami érdekében történik a marakodás.:

- Szeretném, ha ismét nekiindulnánk. Szeretném, ha az idén is együtt mennénk a fesztiválra.

Csilla, a halk szavú, szemüveges, a hajdani osztályelső, aki eddig sem szólt igazán semmit, csak meredt az asztalra, nem úgy Anita, akivel több percen át veszekedtek addig a bizonyos csöndig, ő most ismét robbant:

- Te tényleg nem vagy normális! Neked tisztára elment az eszed! Adj egy cigit, mert felrobbanok ettől a baromságtól!

Erika odaadta neki, de nem engedte át a vezetést a másiknak:

- Komolyan szeretném, lányok. Kérlek benneteket, gondoljátok át! Én mindent beszereztem hozzá.

Anita megrázta fekete loboncát, kezében megremegett a cigaretta, hangja ismét betöltötte a lakást:

- Mégis mi a fenét szereztél be? Talán lábakat? Mi a büdös francot?

Csilla halkan rászólt a kiabálóra:- Létszíves, ne ordíts!

A fekete hajkorona ismét megrázkódott, még hangosabban felelt:

- Nem ordítok! Miért is ordítanék? Legyünk az idén is szalagcímek! Legyünk mi a fesztivál hírei! – gyorsan szívott két slukkot, úgy folytatta:

- Nem! Tudok jobbat! Legyen ez az én fesztiválom, hiszen én vagyok a legszerencsétlenebb köztetek! – idegesen kacagott:

- Nem! Legyen a mi fesztiválunk!

A szemüveges megfogta a kezét:

- Anita! Ne kiabálj!

Erika nem akart ismét veszekedést, gyorsan közbevágott:

- Most nemcsak bizsukat vinnénk, szereztem be valódi kristályékszereket is! Menjünk el, lányok!

A loboncos nem tudta, nem akarta csitítani a haragját, egy éve fortyogott benne, most végre utat engedhet neki, most végre rázúdíthatja a másik kettőre:

- Nagyszerű! Nagyszerű, hogy nem csak bizsuk vannak! Remek! Azokat úgy is meggyűlöltem egy életre! De Erika, a mi mamlaszunk legalább gondoskodott az utánpótlásról! Nincs bizsu? Sebaj! Itt a kristály! Te semmit nem változtál az iskola óta, te éppen olyan tehén vagy, mint akkor! Éppen olyan lassú felfogású, mert most sem vagy képes meglátni a lényeget! Te csak a saját, korlátolt életedet látod! A magányos, társtalan életedet!

Remegve szállt fel a cigarettafüst, reszketett az idegességtől a kéz, ami tartotta. Reszketett a legnagyobb, legmagasabb is közöttük, mert ismét bántotta, újra támadta a barátnője, s ő nem vághatott vissza, megfogta benne a szavakat az egy évvel ezelőtti emlék.

Anita ezzel tökéletesen tisztában volt, tudta, nem lesz visszacsapás a szavaira, érezte, tudatosan kihasználta, hol a gyenge pont a másikon. Milyen jó, hogy rászokott a dohányzásra, mert most valószínűleg már törne-zúzna, így csak veszi magához egyik szálat a másik után. Valójában, nem akart sem haragudni, sem emlékezni, egy ideig élni sem. De hogyan beszélgessen velük úgy, mintha mi sem történt volna? Hogyan tud így közeledni Erika? Még hogy kristályok! Ostoba tehén!

Hiszen ő kidobta azt a rengeteg, csodálatos ékszert, mert állandóan előhozták a fesztivál reggelének emlékképeit, mintegy eggyé váltak a félelemmel, a veszteséggel, a fájdalommal.

Az ékszerek voltak az első emlékképek az ütközés után. Nem is a hideget érezte, ahogy ül megdőlten, meglepetten a hóban, nem értve, hogyan is került oda. Nem a telet érezte, rácsodálkozott a szanaszét heverő csillogó nyakláncokra, karkötőkre, fülbevalókra, mindarra, amiből évek alatt felépítettek ők, a három barátnő egy jól fejlődő vállalkozást, mindaz miért is van széthajigálva?

Nézte a havas tájat, követve a szemével a szétpergett, csillogó gyöngyszemeket, mint apró nyomokat, hova vezetik el tekintetét.  Elvezettek Csilla élettelennek tűnő testéig, az autó kettétépett roncsaihoz, s legutoljára látta saját lábait, látta rajtuk a néhány napja vásárolt fekete bőrcsizmát, s a bal lábán egy kék nyakláncot. Nem is értette először, mit keres ott a lába? Miért van tőle olyan messze a két lába? Mi ez a sok vér a teste körül? Éppen megérkeztek a mentők, mikor ordítani kezdett, mikor ráeszmélt, mi történt, mikor nem győzték nyugtatózni, mert sokkot kapott.

Már a kórházban sem akart tudni a másik kettőről, nem bírta látni, melyikük, hogyan birkózik meg saját tragédiájával, híreket sem várt hogylétükről, felépülésükről, s magához sem engedte be őket, 

Talajt vesztett, eltaszítva őket, másokat magától, kitúrva az életéből mindenkit, aki arra a hajnalra emlékeztette.

Három hónap múlva engedték haza, ahol mindent hozzá kellett alakítani, mert nem volt képes közlekedni saját otthonában a tolószékkel. Amint helyére került az utolsó fotel is, elküldte a férjét egy doboz cigarettáért. Nem akarta az éjszakákat újra és újra tépelődve, álmatlanul tölteni, ezért kellett a füst, hogy csak arra figyeljen, megnyugtassa.

Most már nem kért másik szálat, kivette a dobozból, s ismét rágyújtott, közben bökte meg szúrósan Erikát:

- Lelkiismeret furdalásod van? Azért akarod ezt?

A nagydarab nő meghökkent ezen a feltevésen:

- Nem. Dehogy!

Szúrós tekintettel nézte a füst mögül tolókocsis barátnője:

- Pedig lehetne!

A magas nő jobbnak látta, ha nem válaszol, inkább vizet tölt nekik.

- Na, mi van? Nem válaszolsz?- szurkálta tovább - Hibásnak érzed magad?

Ő csak töltötte a vizet, s ezzel csak hergelte a másikat:

- Nem felelsz? Tudod, miért nem?- nem tudott a szemébe nézni, mert Erika kerülte a tekintetét, nem akart tovább vitázni.

- Mert te vagy az egészért a hibás!

Csilla ismét halkan szólt rá:

- Te is tudod, hogy ez nem igaz!

Anita hátrébb húzódott az asztaltól, mintha úgy könnyebb lenne őket támadni:

- De igaz! Ha nem válogat órákig, hogy melyik bizsuit vigyük még arra az átkozott fesztiválra, akkor nem akadunk bele abba a kamionba! Akkor kilométerekkel előtte járhattunk volna!

- Ez nem igaz!- a hatalmas test felemelkedett az asztal másik oldalán: - Nem én vagyok a hibás! Te is tudod! Mindannyian tudjuk! A sofőr elaludt! A sofőr rátolt minket a szalagkorlátra! Én nem tudtam irányítani a kocsit, mert az kamion tolt, tele rakománnyal, százszorosan nagyobb erővel, mint mi! Ezt te is tudod! Ezt ne csináld!

Megint megakadt a fonal. Csilla ivott a vízből, s ő is rágyújtott. Anita nem bírt mellettük maradni, gurult az ablak elé, megnyitotta, fújta ki a füstöt az utcára Próbált megnyugodni, kapaszkodni a szokásos mozdulatokba, melyek a tűzgyújtással járnak, hátha ezzel halkíthatja magában a sok fájdalmat.

Percek teltek el, mikor az ablak mellől csendesen, szinte suttogva mesélt a tolókocsis.:

- Én voltam a legnőiesebb köztünk. Anita a bombázó, a maca, aki után bomlanak a fiúk, aki bárkit az ujja köré csavar. – maga elé beszélt, mintha mesét mondana valakiről, egy kedves ismerősről.- Nekem nem volt a szekrényemben kinyúlt póló, vagy szakadt nadrág, mert nekem a legutolsó bokazoknim is nőiesebb holmi volt, mint bármelyikőtök lyukas zoknija. Igen, ti azt is felvettétek, ha éppen nem akadt más a kezetekbe. Az a rengeteg harisnya, szoknya, rövidnadrág, mennyi ruha! Szerelemben éltem a férjemmel, rajongtam a gyerekeimért, az életért! –elhallgatott, kereste az emlékeket hajdani önmagáról  - A férjem, aki mindenek dacára,a történtek ellenére még mindig szerelmes belém, még mindig látja azt, akit én már nem. – már alig lehetett hallani a hangját, suttogva beszélt.

- Kidobtam a szoknyákat, a harisnyákat, az ékszereket. Minek vegyem fel? Mire vegyem fel? Kidobtam mindent, ami én voltam, amik segítettek, hogy én én legyek. Én a fesztivál reggelén, abban az átkozott rohanásban elvesztettem magam. Értitek? Én megszűntem köztetek a legnőiesebb lenni. Nekem nincs már csinos lábam, nincsenek gyönyörű térdeim, vékony bokáim, nekem csak egy guruló székem van. Én már nem járok futni reggelente a férjemmel, nem megyünk együtt táncolni, síelni, korcsolyázni a gyerekekkel megy, nekem nincs mivel.  Nincs. – hosszú füstcsíkot fújt ki - Én nem akartam már veletek találkozni a tárgyalás után, én nem akartam veletek közös vállalkozást, nem akartam az alkalmazottainkkal vitázni, fesztiválokra járni, semmit. És most te- fordult oda a barátnőjéhez - felhívsz minket, elhívsz minket ismét arra a fesztiválra. Arra a fesztiválra, amiről a férjem mindent elolvasott. Tudjátok mi volt a minden? Mi! Senkit nem érdekelt, milyen nyereséggel zárult az egész, kik voltak a fellépők, a vendégek, a programok! Mi voltunk a fesztivál hírei, a mi balesetünk, a mi vergődésünk. És most mi menjünk vissza megmutatni, hogy semmi baj, megy az élet tovább? – kidobta a csikket az ablakon, de nem jött el onnan, maradt a hideg levegő mellett- Hát nem! Én nem csinálok bohócot magamból! Nem akarom, bárki is felismerjen, s ismét rólunk irkáljon! Nem akarom. Te ezt akarod, Csilla?

A hajdani osztályelső már nem az asztalt nézte, a füstkarikákat leste, miközben Anitát hallgatta. Leste a karikákat, hátha azok megmondják a választ erre a próbálkozásra, Erika próbálkozására, mi is legyen velük.

Mert sokáig ő sem tudta, mi legyen. Ő ezeket nem látta, nem érzékelte. Nem látta a havat, az ékszereket, a szalagkorláttal kettémetszett autót. Ő még négy napig nem látott semmit a világból, mert ott, már a balesetnél eszméletét veszette, s utána a sérülések miatt mesterséges kómában tartották. Ő már csak arra ébredt, hogy a bal lábán rédig van láb, ott találkozott össze teste az Anita lábaitól továbbszaladó korláttal. Hónapokig próbálkoztak a műlábakkal, míg végre megtalálták e megfelelőt, ami nem törte a térdcsonkot. Hetekbe került, míg megtanult velük járni.

A loboncos riasztotta meg gondolataiból:- Te ezt akarod Csilla?

Szerencsére még tartott a cigaretta, még kapott néhány pillanatot a válaszra:

- Nem erről van szó. Itt nem a fesztiválról van szó.

Erika nem mert megszólalni, érezte a szemüveges, a halk szavú rájött, miért is akarja ő ezt folytatni, mi miatt vannak ők itt, most együtt. Hagyta beszélni, maga helyett is beszélni.

Csilla pedig beszélt:- Ez rólunk szól.

Az ablak felől ismét hangosan felelt Anita:

- Persze! A magamutogatásról! Mintha olyan fontos lenne ez az egész fesztivál!

Halkan érkezett a válasz:

- Nem a fesztivál a fontos, hanem mi. A mi huszonéves barátságunk, melyhez semmi köze a firkászoknak, vagy mulatságnak, vagy autóbalesetnek, meg egyáltalán senkinek..

A tolókocsi megfordult, de nem az asztal felé ment, hanem a bejárati ajtóhoz. A magas fölpattant az asztal mögül, de a távozó szavai megállították:

- Nem kell segíteni! Megtanultam vele közlekedni! Volt rá elég időm!

Csilla is odafordult:- Ne menj el!

Anita keserű hangon válaszolt:- Nem megyek. Gurulok. Sziasztok!

Hallatszott, amint nekiütközik a falnak, a fogasnak, s aztán hangosan becsapta az ajtót, csendet hagyva maga után.

Erika tehetetlenül zuppant vissza a székbe. Nem erre számított, a barátait akarta, a közös nevetéseket, a  közös munkát, helyrehozni azt, amiben egyikük sem volt vétkes, mégis szét tudta szakítani ezt a gyerekkori barátságot.

Ráhajolt az asztalra, s halkan sírni kezdett. Más talán észre sem veszi, hogy sír az a hatalmas nő, de Csilla ismerte ezeket a mozdulatokat, mit sem változtak az évek folyamán. Ez a nagy, mamlasz nő, már gyerekként is így bújt el, ha bánat érte, ha bántották, éppen így, ne lássák a könnyeit.

- Ugyan, ne bőgj már!

De Erika már bőgött, hangosan, szinte bátorságot kapva barátja szavaitól. Zokogott hangosan, fuldokolva, zihálva, arcát az asztal lapjába temetve.

- Ne bőgj már!- megsimogatta barátnője fejét - Ne sírj! Te nem tehetsz róla, hogy így jártál.

Csilla igyekezett nyugodtan beszélni, de ehhez újabb szálat kellett meggyújtania. Próbálta elzárni magában ezeket az emlékeket, s most, íme, szembesítik vele ezek az ostobák.

- Te nem tehetsz erről! Csak ne sírj már! Te nem tehetsz arról, hogy csak agyrázkódást kaptál, hogy csak eltört a csuklód, hogy megúsztad ép bőrrel! Te nem tehetsz arról, hogy mi jobb oldalt ültünk. De valahol nekünk is kellett ülni abban az átkozott autóban!- a sírás nem csitult- De arról tehetsz, hogy összevesztél Anitával, mert mindenáron te akartál vezetni. Erről az az ostoba liba meg is feledkezett! – elmosolyodott ezen a gondolaton:- Különben kaptál volna ezért is a pofádba! Kaptál volna egy olyan igazi, macás pofont!

Erika felkacagott, a barátnője még mindig csak somolygott.

- Hú, de mekkorát kaptál volna, te mamlasz tehén!- a mamlasz tehén felemelte könnyes arcát, melyre már hajtincsei is ráragadtak:

- Kaptam volna, mi?

Csilla nevette a barátnőjét, mintha csak általános iskolában lennének, olyan ábrázatot vág, azzal a könnyáztatta, maszatos fejével.

- Kaptál volna egy akkora pofont, mint mikor azt merted mondani a Nagy Zolira, hogy nagyképű majom!

Hangosan összekacagtak a gyerekkori emléken. Igen, az a bizonyos Nagy Zoli, akibe mindhárman szerelmesek voltak, de Csilla nem merte mondani nekik, Erika piszkálta a fiút, amiért csak lehetett, de Anita, ő megvédte, sőt, meg is ütötte érte barátnőjét. Persze, Zoli másik lánnyal keveredett össze, mit sem véve észre a három lányka érte folytatott csatájából.

Mikor kifulladt a nevetés, a mamlasz hozta a következő emléket:

- Emlékszel, mikor befestettük a haját, csak hogy szebben mutasson rajta az új, nőcis kabátja?

Ezen is hatalmasat kellett kacagni. Nevetni a megbüntetett, felháborodott Anitán, akit nemcsak a szülei pofoztak fel, hanem az osztályban elsőként kaphatta meg az igazgatói intőt, s mindezt azért, mert barátnői valamilyen balszerencse folytán nem megfelelő színű hajfestékkel kenték be a haját, s így hetekig tűzpiros hajjal járt iskolába.

Kifulladt ez az emlék is. Erika megtörölte az arcát, Csilla elnyomta a hamutálba a csikket, csönd lett, olyan emlékezős csönd.

Bizakodva tette fel a kérdést a legnagyobb:- Eljössz velem holnap?

Mosolyogva felelt a szemüveges:- Nem.

Erika szemei elkerekedtek, nem erre a válaszra számított.

A másik még mindig mosolygott:

- Együtt megyünk, mind a hárman. Hívd fel este Anitát, s úgy beszélj vele, ő veszítette a legtöbbet. Értsd meg, ő vesztette el akkor a legtöbbet.  Úgy beszélj vele, nekünk így is kell. Ha nem jön, nem megyünk, senki nem indul útnak közülünk. Akkor nem lesz az én fesztiválom, a te fesztiválod, nem leszünk a hírekben sem, csak külön.

Csilla megkapaszkodott az asztalban, mert a felállás még nem ment könnyen, vagy megmarkolt egy bútort, vagy segítettek neki a gyerekei. Hagyta magát az ajtóig kísérni, csak ott búcsúztak el egymástól.

Másnap hajnalban indultak, éppen úgy, mint tavaly.

Utaztak a fesztiválra, vitték az ékszereiket, éppen úgy, mint tavaly.

Hárman.

Nem írt róluk senki.



További képek megtekintése

Szólj hozzá a cikkhez!

Csak bejelentkezett felhasználók szólhatnak hozzá.




© 2010 miskolciharsona.hu